Megtorpant, amikor a bejárat elé ért. Kopogtatáshoz emelt karja szinte megfagyott a levegőben. Néhány pillanatig farkasszemet nézett az ósdi faajtóval, végül nagy levegőt vett és bekopogott. Amikor nem kapott választ, megismételte.
Odabent minden elcsendesedett. Csoszogó léptek zaja közeledett felé.
– Ki az? – kérdezte odabentről egy hang.
– Valéria vagyok, a szomszédja – felelte a lány. – Lenne kedves kinyitni, kérem?
Várnia kellett néhány szívdobbanásnyit. Végül a zár elfordult, és a bejárat mögül előbukkant a férfi. Egyik keze a kilincset markolta, a másikkal az ajtófélfának támaszkodott. Bosszúságról árulkodó arckifejezése mintha elégedettségbe váltott volna, amint felmérte az alkalmatlankodót. – Mit akarsz? – vetette oda kurtán.
– Jó napot kívánok! – hebegte. – A szomszédjuk vagyok. Valéria – kis szünetet tartott, de a másik oldalon elmaradt a bemutatkozás. – Elnézést, hogy csak így magukra török, de nem tudok tovább úgy tenni, mintha nem hallanám.
A férfi továbbra is fölé tornyosult, és rezzenéstelen arccal bámult vissza rá.
– Khm… szóval – folytatta vöröslő fülekkel –, kimondom kereken. Nagyon nyugtalanít, a… diskurzus, ami az önök lakásából szűrődik át a nappalimba. Tudja, közös a falunk, itt a… – gesztusa elhalt, mielőtt pontos irányt mutathatott volna. – Szóval sok mindent hallok – hadarta.
A férfi egy kurta horkanással nyugtázta a hallottakat.
A lány zavartan állt, súlypontját egyik lábáról a másikra helyezve. Talán nem erre a reakcióra számított. A kocka mindenesetre el volt vetve.
– Megbeszélhetnénk a dolgot? – ajánlkozott. – Higgadtan. Együtt biztos találunk megoldást – tette hozzá, inkább önmagának.
A férfi felszisszent. – Mit szeretnél, kislány? – hangja karcolt a folyosó csendjében.
A lány megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt. – Minden rendben van önöknél, uram? – bökte ki végül.
A férfi tekintete kifejezéstelen volt, mint egy marionettbábué. A testsúlya egy pillanatra mintha megingott volna.
– Minden. Rendben. Nálunk? – ismételte gépiesen.
– Igen – tenyerét lopva a nadrágjába törölte. – Az a helyzet, hogy aggódom kicsit a feleségéért. A feleségével lakik itt, ugye? – elnézett a férfi válla felett, de nem látott senkit. – Azt hiszem, párszor összefutottam már vele… Ő jól van?
– Az asszony? – horkantott fel a férfi. Röhögve nézett vissza a lakás homályába. – Az asszony remekül van! Sose volt jobb dolga! – vihogta.
– Már ne is haragudjon – kötötte az ebet a karóhoz a lány. – De minden este hallom a kiabálást. Komolyan aggódom, hogy önöknél valami nincs rendben. Segíteni szeretnék, uram – mondott volna még többet is, de már így is félő volt, hogy elsírja magát.
A férfi ciccegett. – Álmodsz, kislány. Nincs itt kiabálás! Jó hangulat van! Ugye, anyukám? – kiabálta be a szobába.
– De a felesége…
– Hát peeeerszeee, a feleségem! – nyerített fel újra a férfi, mintha csak egy jó tréfát mondott volna. Hátrafordult, úgy kiabált be a szobába: – Gyere ide, anyukám! A kis szomszédasszonyod meg akarja nézni, jól vagy-e! Aggódik! – röhögött. – Na, gyere már, ne kéresd magad! – azzal egyik karjával hátranyúlt, elkapta a nőt, és az ajtóhoz húzta.
A lány csak nézte a férfi árnyékából előrajzolódó, törékeny, görnyedt alakot. A nő arcának egyik fele az előszoba homályába veszett. Sápadt bőre sötét redőkbe gyűrődött a szeme alatt.
– Jó napot kívánok! – próbált rámosolyogni. Szeretett volna közben a szemébe nézni, de a nő csak a folyosó mocskos kövét bámulta maga előtt.
– Jó napot! – motyogta kurtán.
– Valéria vagyok, innen a szomszédból és… csak azt szeretném – elakadt a szava. – Jól van, hölgyem?
– Mondd meg neki, hogy hogy vagy, anyukám – biztatta a férfi a feleségét. Bal karját a nő nyaka köré fonta.
– Jól vagyok – érkezett a monoton válasz.
– Jól van – nyomatékosította a férfi. – Viszlát! – azzal hátralépett, hogy becsukja az ajtót.
– Kérem – esdekelt a lány. – Ne haragudjanak, de én… igazán nem vagyok nyugodt. Már két hónapja élek itt, és majd minden este hallom, ahogy…
– Biztos nálad is megy egész nap a tévé, mi? – észre sem vette, mikor lépett ki hozzá a férfi a folyosóra. Arca csak néhány centire volt az övétől. – Hallgatjátok azt a sok buzit?! Meg persze az okostelefont bújjátok egész nap, he? – lehelete bűzlött az alkohol, a szégyen és a harag elegyétől.
– Én… – próbált hátrálni, de a teste nem engedelmeskedett.
– Az a sok szar, én mondom, ami abból ömlik, attól lesz hülye az ember! Hallucinálni kezd, meg minden! Tudom én, hogy megy ez! – köpte ki a férfi a szavakat.
– Igazából én…
– Egyedül laksz, mi? – nézett a férfi a szemébe. Hangja tisztábban csengett, mint eddig bármikor. – Szoktalak látni az emeleten. Korán mész, későn jössz, he? Sehol egy pasi, vagy egy édes kis kutyuska? Bátor dolog. Bátor – és a fejét ingatta.
Nem bírt felelni. A szó a torkára fagyott.
– Na, köszi, hogy benéztél. Legközelebb majd mi nézünk be hozzád – ígérte a férfi, azzal bevágta előtte az ajtót.
Néhány hosszú percig állt még a bejárat előtt. Hallgatta, ahogy a vére dübörög a fülében. Azután minden ízében remegni kezdett.
– Istenem – rebegte maga elé a kihalt folyosón.