Én mondtam Moszatnak, hogy elég volt, ne vigyük túlzásba. A betonárkot amúgy sem könnyű átugrani, ráadásul megáradt a patak, büdösen hömpölygött benne a sáros lé. Bátorságpróba, mondta Moszat, és hogy csak akkor vesznek fel a bandába, ha sikerül. Ő is átugrotta, igaz, hogy kifordult a térde, és gipszet hordott utána egy hónapig.
A túlpartot nézem, elég messze van, legalább két és fél méter a legkeskenyebb szakasz is, de nem akarok gyávának tűnni. Ha nekifutok és időben elrugaszkodom, talán sikerülni fog. Elvégre, én vagyok az osztályban a legjobb távolugró. A túloldalon a betonból vasrudak állnak ki. Nem akarom felnyársalni magam, akkor inkább vigyen el a patak. Lehunyom a szemem, és elképzelem, hogy repülök, úgy, mint álmomban, jó magasan a blokkok és a rúd fölött. Kicsit szédülök, de jó érzés, nem is akarnék leszállni, de akkor meghallom Moszat hangját a hátam mögül. Ahogy kinyitom a szemem, zuhanni kezdek. A tornacipőm orra a betont súrolja, de nem érem el a partot. Jobb térdem a betonhoz ütődik, elzsibbad, én meg a mocskos lébe esem. A sodrás azonnal ledönt a lábamról, visz az ár, de a bekötőútnál van egy gát, ott lassít a víz, és míg hömpölyögve körbefordul, én egy vasrúdban megkapaszkodom. Kimászom a partra. A tornacsukám fele elúszott, a másikban cuppog a víz. A ruhámnak állott víz- és sárszaga van.
Lehúzom a megmaradt cipőt, és dühösen a vízbe hajítom. Mekkora balek vagyok én, még az árkot sem bírom átugrani. A szép új, sárga tornacipő ficánkol még egy ideig a zavaros patak felszínén, majd elbillen, megtelik vízzel és lemerül. Apu vette nekem, verés lesz belőle, az fix.
Moszat odajön, megkönnyebbülten vigyorog, fúj, de büdös vagy, mondja, de a bátorságpróba nem sikerült, ki kell találnunk valami újat.
Gyere, átsétálunk a korláton, villan a szeme a vasúti híd irányában. Bolond vagy, hápogom sértődötten, hogy nem nekem jutott eszembe először. Az sikerült volna, hiszen már átmentem rajta, nem is volt nehéz. Jó magas a korlát, de széles. Az a trükk, hogy soha nem nézel lefelé, csak előre, arra, amerre a város látszik, magyarázom Moszatnak. A várost nézed, a templomtornyot, a házakat. Akkor olyan, mintha a Kossuth utcán sétálnál, vagy a járdán a blokk előtt, tényleg semmi több, csak meredek.
De Moszat nem figyel rám, már mászik is fölfelé, a hídhoz. Nem érem utol, hiába igyekszem, a jobb térdem helyén tompa fájdalom. Nem tudok ráállni, nem tart meg a lábam, mintha térdtől lefelé nem is az enyém lenne. Négykézláb mászom föl a dombon. Moszat már a hídon van, diadalmasan üvölt egyet, mint az indiánok, majd fellendíti magát a korlátra. Futva indul meg, aztán ahogy magasabbra ér, lelassít, óvatosan csúsztatja előre a lábát. De így is gyorsan halad, én még jóformán el sem indultam, mikor ő már a híd közepén jár. Ahogy eléri a korlát legmagasabb pontját, megáll, és kitárja a karját. Először felfelé néz, az égre, aztán meg le. Pedig mondtam neki, hogy lefelé nem szabad nézni. Látom, meg is inog egy picit.
Hunyorogva követem a szememmel, mikor észreveszem a mozgó pontot a távolban. Folyik a könnyem, szembetűz a nap, alig látom. A pontból fekete csík lesz, jön a vonat, visítom tele torokból, de Moszat nem hallja. Meg sem rezzen. Kitárt kezekkel áll a híd tetején, mint valami szabadságszobor. Hasra fekszem a korláton, és jó szorosan átölelem, érzem, hogy remeg a híd, nekem meg fárad a karom, sokáig nem fogom tudni tartani magam. Behunyom a szemem, arcom a hideg fémhez nyomom. Tompa morajlást hallok, dübörgést, sípolást, mintha egy regiment katona jönne. A híd zörögni, hullámzani kezd, a fogam a rozsdás vasnak koccan.
Hosszú a vonat, sokáig zakatolnak a vagonok. Aztán fokozatosan elhal a zaj, kisimulnak a rezgések, eltűnik a vonat a kanyarban. Óvatosan visszacsúszom a korláton, reszket a lábam, ahogy földet érek. Amikor a sínre huppanok, merek csak felnézni végül. Este lett, a nap vörös boltívet von a város fölé. A híd korlátja üres.
(Fotó: sergio souza, kép forrása: Pexels)