A svéd acélipar remeke kés formájában rezgett az asztal lapjában, amikor Fokföldi Tivadar százados úgy döntött, hogy inkább lenyeli a szájában lévő pikáns mexikói pulykaragut, mintsem kiköpje. Mert egyrészt volt gyerekszobája, ami ugyan egy látáscsökkenést okozó függönnyel volt leválasztva a konyha egyik részében, másrészt kifizette az ételt, vagyis majd egyszer ki fogja fizetni. Mert a Józsi, aki a tulaj és a szakács egyben, aki elrettentő példa az ÁNTSZ-nél, kegyetlen tud lenni, ha nem fizetnek. Amúgy csendes, rendes, és sokak által embernek mondott pasas.
A kerület „büszkesége” volt a ZABATÁR nevű csehó, ami Józsi szerint étkezde, Fokföldi rendőrszázados szerint kajálda, a polgármester szerint gyalázat. Az egykori Győzelem út, ami később Haladás utca, majd gróf Sztrenyák Adalbert út néven volt ismeretlen, most újra Határ út lett, és a kerület fontos közlekedési útvonala. Rengeteg autó járt erre, amelyek rendszeresen több adót fogyasztottak, mint benzint. Magyar sajátosság. Ennek az útnak egy zöldellő kis ligeténél, háttérben egy több ember befogadására is alkalmas bányatóval, állt a ZABATÁR. Egy bódé, ami részben épület, részben engedély nélkül felhúzott kalyiba, amit Józsi konyhának nevez. Rajta kívül ezt senki nem teszi. Előtte ponyva alatt asztalok, székek, időnként kitéve az esőre, mert van itt takarítás is. Tény, hogy az illatok, amik onnan jönnek, egy tálib zászlóaljat megállítanának az afgán hegyek között. A tálibok szerencséje, hogy Józsi nem ott főz. Akik ismerik a ZABATÁR kínálatát, amit mindenki megszemlélhet Józsi aktuális atlétáján, azok előbb utóbb rájönnek, itt érdemes enni. Mert az étel az kiváló. Kiszolgálás nincs, mert az asztalra csapott és hirtelen mozdulattal hátsó fertályban megtörölt evőeszközök nem tartoznak a felszolgálás kategóriába, és az azt kísérő „Zabáljatok!” felszólítás sem a vendéglátás csúcsa.
A kaja viszont fantasztikus, főleg ha a tányér nem ragad az asztalhoz. Igaz, Józsi mindig azt mondja:
– Ide enni jönnek, nem takarítani! – ami egy bölcs meglátás.
Az is tény, hogy Józsi kinézete sem ösztönöz étkezésre. Majd kétméteres, göndör fekete vagy barna, esetleg mosatlanszőke haját a szél sem tudja tépni, nemhogy a fésű, ami amúgy is ismeretlen a derék szakácsnak. Télen-nyáron atlétát visel, amit a testét sűrűn borító szőrzet indokol. Fokföldi főhadnagy úr, akit akkor éppen lefokoztak valamiért, egyszer megemlítette, hogy eladhatná pulóver alapanyagnak a bendőbundáját, ám a következő ételében egy macskaeledeles konzervdobozt talált, ebből rájött: Józsi nem ért vele egyet.
A derék szakács amúgy is nagydarab. Aki már találkozott vele két slampec leosztása, és a mentő megérkezése között, az tudta, abban a karban olyan izmok mozognak, amit inkább elkerülni kell, mint megismerni őket. Sosem jelentett jót, amikor Józsi két telefonpóznát helyezett az asztal szélére a valamit hiányoló vendég elé, amiről később többen eskü alatt vallották: a karjai voltak. A derék szakács szeme félig nyitva volt, vagy épp félig csukva, nézőpont kérdése. Rendszerint egy cigaretta fityegett vaskos szájában, amit vagy borosta, vagy sörösta keretezett, ez utóbbi szintén Fokföldi főhadnagy leleménye volt, amit sokan értékeltek, kivéve Józsit, aki a cigaretta mellől köpött egy áfásat:
– És ez az én barátom, bakker!
Ezen Foki, azaz Fokföldi főhadnagy lepődött meg a legjobban, de nem szólt semmit. Ennek legfőbb oka az volt, hogy Józsi barátságosan meglapogatta Foki hátát, amitől a főhadnagynak pár percig tartó eszméletvesztés volt a terítéken a borzas kacsa helyett.
A svéd acélipar remeke kés formájában abbahagyta a rezgést, Fokföldi százados pedig az ebédjét. Kicsit hátrébb húzódott a székével, és tekintetével próbálta követni a Józsi szájában jobbra-balra vándorló fogpiszkálót.
– Már nem cigizel, Józsi? – kérdezte barátságosan.
–Nem cikizlek, főhadnagyok szégyene! – morogta a szakács, és a svéd acélipar remeke kés formájában ismét rezegni kezdett.
– Százados vagyok. Azt hiszem!
– Hinni a csúcsosban, hadnagykám!
– Jó, ellenőrzöm – intett Fokföldi százados, és elővette legendás Nokia 3310-es telefonját, amivel bármit el tudott elintézni.
– Fokföldi – szólt a telefonba –, igen az Ibolya. Vagy Büdös Állat. Ugye, hogy megismer, őrmester! Az ügyeletest kérem – mindjárt kapcsolják, magyarázta Józsinak, akinek kezdett az a kellemetlen érzése lenni, hogy most éppen hülyére veszik.
– Nekem itt ne cibolázzal, Tivadar!
Fokföldi most éppen százados nem mutatott érdeklődést Józsi magyar nyelvet bővítő új szava iránt, mert rendszeresen közölt ilyeneket, amit rendszeresen nem értett senki. Ha akarja, elmondja, mit jelent, a vége mindig az:
– Egyházasmordízomadtán a nagyanyám így mondta. És ha ő így mondta, akkor így a jó. Világos?
Mivel az utolsó szónál a karokon lévő hajókötélszerű izmok már vitustáncot jártak, hát mindenki helyeselt.
– Fokföldi, jelentkezem. Igen. Kocsmáros százados asszony? Csók, Lujza! Az egész szoba veled van tele? Nem gúnyolódtam a méreteiden. Egyiken sem. Amúgy sincs időm. Ez kedveskedés volt, hogy mennyire jelentős személyiség vagy. Széltében – Foki figyelmesen hallgatta a százados asszonyt a vonal másik végén. – Lujza, én még százados vagyok? Hogy fél óráig még biztosan? Az elég. A Józsi nem hitte el. Meg én se. A ZABATÁR Józsija. Hogy mi? – Foki arcán őszinte döbbenet látszott. – Ezt mondjam meg neki? Akkor megöl. Ja, hogy ez a lényeg! Mindmeghalunk – mondta a százados, és döbbenten nézett Józsira.
– Józsi. Ne haragudj, de a Lujza, a Kocsmáros százados asszony azt üzeni neked, hogy késik, küldjed.
– Hú. Elfelejtettem. Na, majd elintézem – bólogatott szeppenten Józsi.
Fokföldi százados nem értette. Tudta, hogy az életével játszik, de megkérdezte:
– Mivel késel, te Józsi? És mi az, hogy küldjed?
Józsi sóhajtott egyet, Foki visszatette az üres tányért és a poharat az asztalra.
– Egyszer késtem, Tivadar, úgy huszonhárom éve, és még fizetek érte, csak elfelejtettem. Világos?
Nem volt az. Pedig Foki az ilyen teljesen eszement szólásokat át tudta formálni érhető dolgokká. Most segéd fogalma sem volt.
– Későn vettem ki – próbálkozott suttogva Józsi.
Fokföldi Tivadar százados igyekezett komoly képet vágni. Későn vette ki? Mit? Valami sütemény lehetett? Vagy a… Lujzával? Aki most akkora darab, hogy húsz csillag is elférne a vállán. Érintkezés nélkül. És huszonhárom éve fizet miatta? Későn vette ki?! KÉSŐN?!? KI!?! Azta!!
– Mindmeghalunk – egyenesedett ki Foki –, lány vagy fiú?
– Lány. Az anyjára hasonlít.
Foki megesküdött volna, hogy egy mosoly tűnt fel Józsi arcán. Igaz nem volt összehasonlítási alapja, ilyet még sose látott. Mi a jobb a gyereknek, ha az anyjára vagy az apjára hasonlít? Mindkettő katasztrófa.
– Szóval te meg a Lujza… izé…
– Nem izé volt. Kemény menet, aztán elvesztettem az eszem. Is.
Fokföldi századosnak eszébe jutott valami, ám inkább azt mondta:
– Lapozzunk, Józsi! Mi ez a kés, ami nem kell a kajához?
– A Lujzának van valakije?
– Ha van is, eltakarja.
– Ne fucérozzál, Tivadar! Komolyan!
– Nem tudom. Velem csak átkozódni szokott. Te most féltékeny vagy, Józsi?
– Nem tudom, mi az, Tivadar! De majd érdeklődöm.
Józsi kihúzta magát, és a késre mutatott.
-A Pitli, Tivadar – jött a szakács válasza.
Fokföldi százados észjárása messze földön híres volt gyorsaságáról, most mégse értette, hogyan függ össze a svéd acélipar remeke az asztal lapjában a Pitli nevű étteremmel, a kerület központjában.
– Világos. Azért ha mondanál…
Józsi szemmagasságba emelte a századost, aki értékelte az erőt, az Eau de Nature szagot viszont nem. Józsi böfögött egyet, megigazítva Foki nem létező frizuráját, ami jobbra lett volna fésülve.
– Te ott zabáltál, b…meg!
– Igen. Véletlenül. Csak úgy beestem, mert magas a küszöb.
– Tivadar! A Pitli, az egy halálos hely.
– Azt hittem, étterem – motyogta Fokföldi százados.
– Nem. Az neked, egy halálos hely.
– Mert?
– Mert ha még egyszer ott eszel, akkor megöllek. Utána meg kitiltalak a ZABATÁR-ból – sziszegte Józsi.
– Biztos, hogy jó a sorrend?
– Nem csuperászolsz, hallod-e? – engedte el a századost a derék szakács.
– Azt se tudom, mit jelent – próbálta emlékezetből összerendezni magát Fokföldi Tivadar százados.
Józsi leült Fokival szemben. Nézte. Ettől a századosnak kellemetlen érzései támadtak. Egyedül voltak, segítség sehol.
– Nem volt nagy szám, Józsi – próbálkozott a százados.
– Nekem ne kraponáld azt a helyet. Az egy kiváló étterem. Hogy a rossebb egye meg!
Fokföldi századosban ekkor valami bevillant. Józsi valamiért becsüli azt az éttermet. A szemét elnézve – már ami látszik belőle – ez szakmai féltékenység! Ne már! A Józsi?
– Mit ettél? Mesélj! – csapott az asztalra Józsi, majd a maradékot arrébb rúgta a lábával.
– Nos, egy sör volt…
– A kaját, Tivadar!
– Leves volt, tárkonyos ragu tejföllel, pici csipetkével, mintha kiskanállal…
– Mokkás, te setétség – morogta Józsi.
– Igen. Nos, a gomba az nem sima csiperke volt, hanem…
– Vargánya.
Fokföldi százados meglepődött. A Józsi tudja. Honnan?
– Aztán egy igazi bécsi szelet volt, rósejbnivel. Én még… khm, szóval ettem már nálad jobb sült krumplit is.
– Kizárt, Tivadar. Te sosem ettél nálam sült krumplit, mert egyszer megmondtam neked, mivel teszem sárgábbá az olajat.
Fokföldi századosban felrémlett valami az ebédjével együtt. Mert a sárgára emlékezett.
– Jó, jó. Viszont, Józsi. A füstös panírodat ellopták. Mert az tuti az volt.
– Hm. Egy kis bors a lisztbe, és más íze lesz – nézett a távolba Józsi.
– Ja. És az uborkasaláta. A tejföl! Pirospaprikával volt összekeverve és egy pici…
– Bazsalikommal?
– Nem. Oregánó. Ráadásul rétegesen volt a tálban. Te, Józsi az… az… jól vagy?
Józsi arcán csordogált valami. Mások azt mondták volna, könnyezik, akik ismerték, tudták, az nem lehetséges. Pedig.
– Sosem leszek olyan jó, Tivadar! A rottyantott redves ragyába! – hajtotta le fejét a derék szakács.
– Józsi, te vagy a legjobb! Komolyan. Senki nem tesz a pörköltbe fogpiszkálót, hogy legyen tartása. Vagy a tejfölös doboz tetejét vashiányra, még ha az nem is vasból van.
– A ZABATÁR sosem lesz olyan jó, Tivadar, mint a Pitli. Desszert?
Fokföldi százados nyelt egyet. Most erre mit mondjon? Hogy a meggyes rétes olyan volt, hogy nehezék kellett rá, nehogy elrepüljön? Az almás pedig olyan ízeket produkált, hogy két szalvéta kevés volt Foki nyálának felfogásához?
– Az úgy volt…
– Tudom, Tivadar. Rétes – legyintett Józsi, és megvárta, amíg elül a por.
Fokföldi százados jobban szerette, ha tud valamit, mintha csak sejtené. És bár az életét kockáztatta, megkérdezte:
– Te tudod, ki ott a szakács? És még életben van?
– Az anyám.
Fokföldi Tivadar századost kevés dologgal lehetett már meglepni. Most azonban ledöbbent. Eddig kizártnak tartotta, hogy Józsit anya szülte. Egy mosatlan petri-csésze, és egy elkóborolt lombik véletlen találkozásának tartotta a derék szakácsot. Erre most kiderül, anyja van. Aki jobban főz, mint a Józsi. Aki A Pitli nevű étteremmel csodát tesz. Akire a Józsi féltékeny! Komolyan féltékeny!
– Miért nem csináljátok közösen? – kérdezte.
– Azt nem lehet. Nem bírom az anyámat!
– Jó, jó. Mikor beszéltél vele utoljára?
– Húsz éve – motyogta Józsi.
– Aha. Min vesztetek össze? – ment át rendőrbe Foki.
– A rakott pörköltön.
– Világos – bólogatott a rendőr, mert ebből semmit sem értett.
– Mert hogy lehet olyat csinálni, hogy előbb a marha, aztán a csirke, és a végére a sertés? Hát hogyan, Tivadar? Hogyan?!?
– Jó, nyugodjál meg, Józsi, még infarktust…
– Te ne sajnálj tőlem egy ricskázott infarktust! Az az enyém!
– Oké, oké. Szerinted hogyan jó az a rakott pörkölt?
– Megfőzöd a tésztát. Nagykocka, lebbencs vagy széles metélt. Megcsinálod a három pörköltet, jó levesesre. Elmorzsolod a túrót és felkevered a tejfölt, tesztel bele egy kis borsot…
– És bazsalikomot.
– Ki a löttyedt zacskójú herevertyós vigyorábrándod kérdezett, Tivadar?
– Nem szóltam – susogta a százados.
– Hm. Aztán a tepsi aljába teszel szaftot. Tésztát, kevés túrót, rá a marhapörköltet. Só, pici bors, minden rétegre. Tejföl. Tészta, túró, sertéspörkölt, tejföl. Tészta, túró, csirkepörkölt, kicsontozva, mielőtt belepofázol. És sok tejföl. Sütő előmelegítve, 180 fok, 15 perc.
– Ez baromi jól hangzik. És anyukád másképpen…
– A tetejére a marha… Komolyan, Tivadar? Hogy lehet valaki ilyenre képes? Hogyan?!
– Józsi. Te féltékeny vagy az anyád szakácsművészetére!
Fokföldi százados lehunyta a szemét, és várta a halált. Mert most az jön, biztosan.
– Nem vagyok féltékeny. Illetve… talán. A lényeg: nem beszélek vele. Ezek után.
– Ez marhaság, Józsi!
– Ez az! Marhasággal kezdeni a rakott pörköltet?! Hát hol élünk, Tivadar?
– Jobb, ha nem is tudjuk! Szerintem, beszélnetek kéne!
Józsi nevetett egy öblöset, amitől a madarak áthúzódtak a kerület másik végébe, jobb a biztonság!
– Soha. Semmivel nem tudsz rávenni, Tivadar!
Fokföldi százados mosolygott.
– A végrendeleted végrehajtója vagyok, Józsi.
A derék szakács nem értette. Mi köze ennek ehhez?
– És akkor, Tivadar?
– Én foglak eltemettetni.
A homály még mindig ott volt Józsi agyán.
– Lesz egy jó napod! A francot hablatyolsz itt, Tivadar?
– Józsi. Beszélsz anyáddal, mert különben…
– Különben? – magasodott Fokföldi százados fölé a derék szakács.
– Különben, anyád mellé temetlek.
Madárdal szólt volna a csendben, ha a madarak nem húztak volna el nyugodtabb helyekre, ezért csak az autók morgása és Fokföldi százados fogainak vacogása hallatszott. Józsi megroggyant, mint egy szilárd költségvetés az első lenyúlás után. Majd Fokit nézte. Hosszan.
– Add azt a telefont, Tivadar!
(Fotó: Mateusz Feliksik, kép forrása: Pexels)