Először csak félig ült fel a billegő íróasztalra, a talpát még a széken nyugtatta, aztán gondolt egyet, felhúzta a lábát is, törökülésben lassan körbefordult a popsiján, elrántotta a függönyt és kibámult a földszinti ablakon. Már sötétedett. Néhány sóhajtásnyi ideig látta még a bokrok harsány zöldjét, aztán csak saját halvány tükörképét a virágportól foltokban homályos ablaküvegen. Hány óra lehet? A szobatársa polcán jobb karral egy Garfield-szerű macska integetett, hasában óraszerkezet. Már elmúlt nyolc. Mégis el kellett volna menni a többiekkel a moziba. Csakhogy ő várt, ma tényleg egészen biztos volt benne, hogy Robi eljön.
Reccsent az asztal, amikor lekászálódott róla, mutatóujját beleakasztotta a kerámia bögréje fülébe, belebújt a plüsskutya papucsba, és kikémlelt a folyosóra. Olyan volt, mint egy szülőcsatorna, két végén, a lépcsőházaknál fény, középen a nyomasztó sötétség. A tévészobából néha kékes villám csapott ki a kövezett padlóra, valamelyik szobában hangosan tanult valaki, ha jól vette ki, nyelvtani szabályokat próbált memorizálni. Behúzta maga után az ajtót, kicsoszogott a konyhába. Nagyképűség volt konyhának nevezni. A falnál egy nedvességtől megvetemedett pozdorja pult, rajta a rezsó, a vízforraló, meg a koszos mikró. A szemközti sarokban meg egy asztal, a valaha hozzá tartozó négy széknek már rég lába kélt. A film, amelyben Robi az asztal előtt áll, az ő szétvetett lábai között, mélyen az agya redőibe égett, és könnyen felszínre jutott, valahányszor kijött a kollégiumi konyhába. A képhez tartoztak hangok is: a nyikorgás, ahogy mozgott a feneke alatt az ócska bútor, érezte az ottfelejtett morzsákat belefúródni a bőrébe. Mondta Robinak, hogy ne itt, és ne most, de Robi be volt indulva. Azt hörögte a fülébe: „akarlak, Viró-baby”. És őt, Viró-babyt – azaz Virágot – évekig, vagy talán azelőtt még sosem akarta senki, ezért szégyenkezve és hangyányit undorodva is, de megadta magát.
Megtöltötte a vízkőtől fehér, foltos forraló kancsót, ráakasztotta a talapzatra, és lenyomta a bekapcsoló gombot. Néhány perc múlva a szerkezet mélyről jövő sistergést, majd poklot idéző bugyborékolást hallatott, és végül megkönnyebbült kattanással jelezte: a víz felforrt. Teletöltötte a bögrét, és lassan, hogy ki ne lötykölje a vizet, visszaslattyogott a szobába. Beleengedett egy teafiltert, a folyadékban, mint egy alattomos betegség, szétáradt a teafű sárgás-zöldes színe. A szobatársa, Anna ma nem lesz itt, a fiújánál alszik, szóval nem fog rájönni, hogy rágyújt idebent. Nem akar kint a parkban a padon, mindenki jön-megy, és majd hívják, hogy menjen velük. És ő válaszolhatná mindenkinek, hogy á, köszi, most nem, és ők mind megértően, de sajnálkozva mosolyognának, aztán összesúgnának, hogy a „Robit várja”. Robi nem ismeri a randevú fogalmát, majd jövök, azt szokta mondani, ő meg ott marad, bennszakadt levegővel a küszöbön, a széttúrt ágyban vagy az egyetemi büfében, és nem kiált utána: „de mikor?”.
Az ablakot csak bukóra lehet nyitni, egészen oda kellett simulnia a falhoz az ágya végében, hogy a füst a park felé szálljon. Robi nem szereti a cigit, és az italt sem, sosem iszik, viszont egész nap társasági életet él, mert mindenki imádja. Úgy nevet, hogy mind az öt kollégiumi szinten lehet hallani. Sokszor, amikor várja, a parttalan várakozásban Robi különböző emeletekről érkező nevetései a bóják. Robira várni egy Balaton-átúszás, és a nevetésébe lehet kapaszkodni a két part között. Nem akar féltékeny lenni, de belesajog a szíve, amikor más lányok ülnek az ölében, amikor más lányok simogatják a sötét, erős, rövidre vágott haját. Pedig ezek a lányok nem szeretik úgy, mint ő, csak szórakoznak vele, a Robi meg élvezi, hogy mindenki kedvence, a kollégium és az egyeteme ölebe. Találó az öleb is, mert Robi nem magas, alig néhány centivel nagyobb nála, és duci is. De ő ezt is szereti benne, a hasát, ami rázkódik, amikor röhög, meg a sötét szemét, amivel rákacsint, meg a kövérkés kezét, amivel birtokolja őt. Leszívta a füstöt, hosszan kiengedte, a szürke fodrok kikanyarogtak az ablakrésen. Robi nem tiltja meg neki, hogy elmenjen bárhová, csak ha épp akkor érkezik, amikor ő nincs bent, akkor utána tüntető távollétével hosszan bünteti. „Én itt voltam, te hol voltál?” Jobb tehát várakozni. Egyszer felvetette neki, hogy okosabb lenne, ha megbeszélnék a találkozásokat, mert ő nem egy tárgy, amit fel lehet tenni a polcra, aztán meg levenni, amikor kell. Erre Robi fintorgott, amiben benne volt a holtbiztos ítélete arról, hogy aki ilyeneket gondol, az nem normális, aztán csak duzzogva annyit válaszolt, hogy szereti, és sosem gondol rá úgy, mint egy tárgyra, és Virág teljes, őrült feltételezése sértő.
Elnyomta a cigit, megkeverte a teát, a kiázott filtert a szemetesbe dobta, és kifülelt a folyosóra. Hallatszott, hogy egy társaság trappol fel a porta szintjéről. Lélegzetvisszafojtva várt. Nem kellett sokáig, tisztán kivehető volt Robi nevetése. Mindig sípolva kezdte, aztán hosszan és öblösen engedte ki, nem lehetett senkiével összetéveszteni. Dobolni kezdett a szíve, jön, jön már a Robi! Visszahúzódott a szobájába, ledobott egy könyvet az ágyra, kinyitotta valahol, és olvasást mímelt. Magában számolta a lépéseket, mennyi idő, míg az ajtajához ér. Már hatszáztizenkettőnél tartott, és még senki nem kopogott. Akkor meg azt gondolta, hogy Robi biztos felment a szobájába, zuhanyzik, meg ilyenek, és majd utána jön. Neki is le kellene tusolnia, hátha Robi azt akarja, mert ha csókolóznak, akkor mindig azt akarja. Mondta is egyszer, hogy értse meg, ha egyszer elkezdenek smárolni, neki mindig feláll, szóval akkor már nincs visszaút. És nem is volt, el kellett fogadni. Összeszedte a szekrényből a neszesszert, a tiszta fehérneműt – apró tangát, Robi azt szerette legjobban –, a plüsspapucsot gumira cserélte. A zuhanyzót szerencsére üresen találta, tíz előtt nemigen jönnek be a lakók a kóterba. Levette a törölközőjét, megnézte magát a tükörben, a melle alatt a bordákat – úgy látta őket, mint a bujálkodáshoz vezető lépcsőfokokat –, a szőrtelen szeméremdombját, a kerek fenekét, nyakán a lila foltot. Robi tegnapelőtt szívta ki, azt mondta, meg akarja jelölni. Ezen nevettek mind a ketten, de ő már majdnem sírt, amikor Robi sokadik kérésre se akart leszállni róla, és végül még ő sértődött meg, amiért megpróbálta lelökni magáról. Robi azzal magyarázta, hogy csak szeretni próbálja, ha nem kell, hát… És itt ő gyorsan, egy bocsánatkéréssel félbeszakította, pontosan a szeretésnél, mert azt igen, azt nagyon akarta, hogy szeressék, és Robi így tudott, szenvedélyesen. Dörgölte a testén a habot, közben mereven nézte a rozsdás csöveket a fülkében. Minden zuhanyzásnál megjelentek a képek a vérről, és most megint tolakodtak, már a szemgödrét piszkálták. A tusfürdőt kellene lecserélni talán, biztos az illat hívja elő az emléket. Pedig Robi előzetesen megbeszélte vele; értse meg – kérte –, hogy neki muszáj kipróbálni hátulról. Ő meg rázta a fejét, mert azt meg Robi értse meg, hogy ő tényleg mindent megtenne, hiszen szereti, de azt nem, egyszer már elkezdték, és fájt, és nem érzi benne a szerelmet. Robi megsértődött, aztán legközelebb megint igyekezett rábeszélni, hogy majd vigyáz, és az előző csajával is csinálták, és úgy sokkal jobb, higgye el. Végül megpróbálták. Hogy Robinak meddig sikerült bejutnia, sosem derült ki, mert ő sokkot kapott. Nem hitte, hogy az ott Robi húsa, késnek kell lennie, olyan élesen fájt, és a fájdalomtól hirtelen erős lett, vad csikóként levetette magáról Robi nehéz testét. Robi előtt nem, de a zuhanyzóban sírni kezdett, szégyellte magát, amiért csődöt mondott, és gyászolta is az elszenvedett fájdalom miatt. Ezután vette észre a vért a fenekén; később elmondta Robinak is, hogy szembesítse azzal, amit vele tett. Vállat vont, „ez természetes”, mondta és elment. Ezután sokáig nem jött, pontosan addig, míg Virág könyörögni nem kezdett, hogy ne haragudjon, amiért visszautasította.
Félálomban feküdt, mikor az ajtót verni kezdte valaki. Elfordította a kulcsot a zárban, Robi vigyorgott a folyosó félhomályában. „Gyere te, Viró-baby, megzabállak!” – húzta magához, és csókolózás közben Virág ajkába harapott. Gondolta, hogy megkérdezi, hány óra, és hogy hol volt eddig, de Robi a falhoz támasztva ostromolta, és nem hagyta beszélni. A helyzet régről idézett valamit, halványan és keserűen, mint a véletlenül rossz cseresznyébe harapás. „Egész nap rád gondoltam!” – suttogta Robi a fülébe, és a pizsama sort derekánál próbált a bőréhez férkőzni. „Ne itt – tolta el a töppedt ujjakat –, menjünk be, Anna nincs itt!” A folyosó végén, a lépcsőnél valaki felkattintotta a lámpát, a fényben megvillant Robi pillangókése. Egyetlen mozdulattal pörgette körbe, csattant, majd hidegen nyomódott a nyakába. Nyüszített, más nem jutott eszébe, csak a szót forgatta magában: pillangó… Hogyan lehet kés egy pillangó? „Engedd el, te f.sz!” – Léna épp akkor jött ki a szemközti szobából. Robi leemelte pulzáló nyakáról az éles pengét, gyilkos pillantást vetett rá, aztán elszaladt a lépcső felé. Virág lecsúszott a fal mentén, míg a biztos, hideg kőpadlót meg nem érezte csupasz combja alatt. Léna leült mellé, megkínálta cigivel. „Itt nem szabad” – makogta neki, mire Léna legyintett, kitárta a legközelebbi ablakot. „Most szabad!” Remegett a keze, nehezen sikerült meggyújtani. „Bocs, hogy ezt látnod kellett!” – jobb kezdőmondat nem jutott eszébe.
– Ki kell dobnod! – jelentette ki Léna nyugodtan.
– Nem mindig ilyen ám. Szeret, csak nehezen parancsol a vágyainak.
– Nyuszikám, ez egy állat! Ma nálam alszol, és megmondom, mit kell csinálni!
Beledobta a cigit a Léna üres sörösdobozba, és átcipelte a paplant hozzá a földre. Léna lelógatta a karját az ágyáról, azzal cirógatta a haját, míg beszélt hozzá. Eszébe jutott a nagymamája, aki egyik éjjel egy dobozban maga mellé rakott, síró kölyökkutyát nyugtatott ugyanígy, mutatóujját nekiadva. Vele együtt eszébe jutott a gyengédség, a szeretet érzésének halvány emléke, eszébe jutott, miért kezdett járni Robival, ahogy az is, apa hogy szorította anyát a falhoz. Elszégyellte magát, amiért mindez nem jutott eddig eszébe.
(Fotó: MART PRODUCTION, kép forrása: Pexels)