novella

Bíró Adrienn: A csajom

Fogalmam sem volt róla, hol lehet a csajom. Ó, őt nem féltettem, gondoltam, már rég olaszul diskurál egy külvárosi kocsmában valakivel.

Mindig állati büszke voltam a csajomra. Ezt még így soha nem vallottam be neki, nem akartam túl nyálas lenni. Ha azt mondom, igazi kemény csaj, akkor ne ilyen bögyös, fehér trikós Lara Croftra gondolj, aki indákon ugrál maja romvárosok felett (atyaég, mennyit játszottam vele!), hanem egy olyan csajra, aki szó szerint bármit túlél. Meg nem mondanád róla, alig százhatvan centi, madárcsontú lány, inkább balerinának nézné az ember, ha nem lenne szervesen a része egy bazinagy, fémvázas hátizsák. Szőke haja és csodálkozó kék szeme alapján romkomok naiv hősnőjének tűnik, de ha kést adnál a kezébe, röhögve lenyomna egy zombiapokalipszist. Amikor kiszúrtam magamnak a bárpult előtt, először én is csak annyit láttam belőle, hogy gyönyörű, és mindent megtettem, hogy véletlenül mellésodródjak. Valami nagyon béna szöveggel meghívtam egy sörre, aminek az lett a vége, hogy egész este dumáltunk. Illetve, főleg ő mesélt. Szájtátva hallgattam, mennyi helyen járt, egyes-egyedül, hátizsákos utazóként. Bejárta Indiát, keresztül-kasul, gyalog, heteket volt Nepálban, valami szerzetessel egy meditációs táborban, ahol kopaszra borotválták a fejét, és nem kért serpát az útra, maga cipelte az összes cókmókját. Motorral körbeutazta Dél-Amerikát, őslakosokkal haverkodott a dzsungelben, drogdílerekkel bulizott Juarezben. Beszél vagy hat nyelven, bárhová ledobod a világban, nem cseszel ki vele, sőt. Ő mesélt, én hallgattam, majd azt mondtam neki, jesszus, csajszi, kész csoda, hogy élsz még, magamban meg azt gondoltam, kész csoda, hogy egyáltalán szóba állsz velem, én a Deák tér öt kilométeres körzetét sem hagyom el, ha nem muszáj. Már egy éve annak, hogy kettesben maradtunk a bárpult előtt, megbabonázva néztem a száját, ahogy mozog, miközben beszél, majd végigcsókolóztuk az egész utat a lakásom felé. Egy éve vert tábort az életemben, tette le óriási hátizsákját és döntött úgy, hogy akkor egy ideig nem megy sehová, csak az én szívemben fog barangolni. Egy éve minden nap boldogan ébredtem, azzal a tudattal, hogy ő a csajom. És egy éve rettegtem attól, hogy egy nap rájön, mekkora lúzer vagyok igazából, aki közel harminc évesen is az anyjával él, és örül annak, hogy divat lett a szakáll, mert ahhoz is lusta, hogy megborotválkozzon, és aki simán leélné az életét a kanapén a Netflix előtt.

Mindent bevetettem, hogy erre ne jöjjön rá túl hamar, és egy ideig próbáltam kalandvágyó embernek tűnni. Átléptem a komfortzónámat és kéktúráztam vele, meg sátoroztunk, hegyes tobozok nyomták a vesémet, míg aludni próbáltam, hideg löncshúst ettünk éjjel a Göncölszekér alatt, nyomós kútból engedtünk vizet mosakodáshoz. Előtte bőven megelégedtem azzal, ha a fősuli óta kedvenc romkocsmáim Bermuda-háromszögében tűntem el. Életem legvakmerőbb tette az volt, hogy egyszer rengeteg szűretlen búzasört ittam a jégerre egy fontos munkahelyi meeting előtti éjszakán. Erre jött ez a csaj, akivel reszketve bújtam össze a ponyva alatt, mert elkapott minket egy vihar valahol a Bükkben, és amikor ránéztem az arcára, amit fehérre festett egy közelünkben becsapódó villám, frankón boldognak tűnt, nekem meg masszív halálfélelmem volt, szóval, ha azt mondom, hogy szerelmes vagyok belé, akkor ez szerintem elég bizonyíték.

A Róma felé tartó vonaton is ezt bizonygattam neki, mármint azt, hogy senki kedvéért nem tettem még ilyet, és nem tudom, mit vár még tőlem. Úgy emlékszem, hogy reggel a bécsi pályaudvaron még minden a legnagyobb rendben volt, ölelkeztünk a peronon, semmi jel nem utalt arra, hogy olyan kínos kérdéseket akar feszegetni a tizenegy órán át tartó úton, mint hogy mik a terveim a jövőre nézve, hogyan képzelem a következő öt évemet, és ne értsem féle, szereti az anyámat, de mikor akarok végre elköltözni tőle, és keresni egy közös albérletet. Fogós kérdések voltak, mert egy percig nem gondolkoztam ilyeneken, de azt hittem jól kivágtam magam azzal, hogy hát lehetséges, hogy előléptetnek majd egyszer, meg hamarosan és nemsokára. De a csajom kemény csaj, valahol sejtettem, hogy nem elégszik meg ennyivel. Hátradőlt az ülésen, mélyen a szemembe nézett, és én éreztem, hogy ez lesz a nap, amikor lebukom. Egy év alatt soha nem veszekedtünk. Nem volt követelőzés, hogy drága éttermekbe vigyem, meg shoppingolni. Aki lámák között alszik Peruban egy hétig, annak nincsenek nagy igényei. Feküdt mellettem a kanapén, valami sorozatot néztünk vagy régi filmeket, a tenyerét a mellkasomra tette, az arca békés volt. Egyszerre lélegeztünk, és úgy éreztem, ez az én életem, nekem ennyi bőven elég, ettől nem tudok sem boldogabb, sem elégedettebb lenni. Azt hittem, azért nem veszekedtünk soha, mert ő is így érezte, de a vonaton leesett a tantusz, hogy nagyon is szövögette a terveit, és neki ez így mégsem jó, neki ez nem elég. Mind a ketten átvertük a másikat. Annyira fájt, hogy csak ülni tudtam némán, bámultam az ablakon át elsuhanó tájat, néztem, ahogy minden tovatűnő fával, heggyel, faluval, várossal csak közelebb érünk Rómához, ami nem néhány kellemesen eltöltött nap helyszíne lesz, mint terveztük, hanem valami szomorú, fenyegető eseményé, ami mindenképpen be fog következni, amint odaérünk. A csendet a csajom törte meg, nyilván, hiszen ő kemény, mint mondtam, én pedig gyáván azt képzeltem, a némaság majd felfalja a csalódottságát, megemészti a szomorúságát, és kiradírozza az elmúlt órákat az elméjéből. Hát, nem így történt. Ő eleget ült egy helyben, mondta. Miattam.

Meghozta ezt az áldozatot. Értem. Mert én vagyok az ő mindene, és igazából szerette ezt az egy év nyugalmat, a sorozatnézést, a laza kirándulásokat, a vasárnapi húslevest anyámmal, a romkocsmázást, a szobámat, ahol laptoppal az ölében dolgozott az ágyam közepén, de egy nap, amikor körbenézett nálam, egyszerűen úgy érezte, hogy megfullad, hogy agyonnyomja a négy fal, ahova be van zárva, ráesik a polcom a fejére a Trónok harcával, az Axe-ommal és a régi dvd-kkel.

Rájött, hogy az orrom íve hiába szebb, mint Nepál vonulatai, hogy a sötét, göndör hajam csodálatos, de neki ez így kevés. Az ő ötéves tervében család van, férjjel, gyerekekkel, akikkel egy lakókocsiban élnek majd és körbeutazzák a Földet. És itt tartott egy szünetet. Zavartan a rövidgatyámba töröltem izzadt tenyeremet, és akkor mondtam, hogy én, begyöpösödött belpesti srácként egy csomó mindent megtettem érte, például… és itt előhoztam a vihart a Bükkben. Láttam, ahogy elöntik a szemét a könnyek, olyan volt, mint egy kerek, türkizkék gyerekmedence, aminek éppen csak az alján csillog egy kis víz, hogy a gyerek bele ne fulladjon, de azért tudjon pancsolni. Végül nem buggyant ki a könnycsepp, csak remegett egy ideig a szaruhártyáján, és felszívódott, fene tudja, hová. Úgy érkeztünk meg Rómába, hogy a szomorú esemény, aminek a gyanújától órák óta görcsben állt a gyomrom, bekövetkezett abban a formában, hogy a csajom fogta magát, a hátára dobta a hátizsákját, ami majdnem akkora volt, mint ő, sarkon fordult, és otthagyott egyedül a pályaudvaron.

Azt sem mondta, semmilyen nyelven, hogy szevasz. Pillanatok alatt elnyelte a minden irányba huzigálós bőröndökkel rohangáló emberek tömege, én pedig csak álltam ott, és pontosan annak éreztem magam, aminek minden bizonnyal a csajom is gondolt: egy balfasznak.

Soha nem voltam túl kalandvágyó, hihetetlen, hogy eddig titkolni tudtam ezt a csajom előtt, igazából büszke lehettem volna magamra ezért a teljesítményért. Vagy húsz percet toporogtam még a Termini pályaudvaron, szállás meg útiterv nélkül. A csajom szerint a legjobb dolog az utazásban, ha sodródik az ember, nem tervezget, csak úgy elindul valamerre. Így vágtunk neki Rómának is. Ő menni akart, neki hiányzik az utazás, de akkor még szó sem volt semmiféle lakókocsis hippi életútról, csak arról, hogy körbenézünk, kínosan ügyelve arra, hogy kikerüljük a nevezetes cuccokat, és nem vegyülünk holland nyugdíjas, meg minden kavicsot lefotózó japán turistákkal. Volt egy szokása. Ha megérkezett valahová, behunyta a szemét, forogni kezdett, majd amikor a belső hangja azt súgta, hogy megállhat, akkor abbahagyta, kinyitotta a szemét és arra indult, amit először látott. Én úgy döntöttem, inkább a technikára bízom az életem, mint ilyen spirituális belső iránytűs izékre, főleg, hogy kezdett lassan beesteledni. Elővettem a mobilom, és megnyitottam Róma térképét. A kék pötty, ami engem jelzett, megnyugtatóan pulzált a kusza vonalak között. Eldöntöttem, félig bosszúból, félig tanácstalanságból, hogy minden közhelyes látványosságot megnézek. Ahogy a térképről megállapítottam, Rómában egymás hegyén-hátán van minden. Biztosan nem akartak a tógás arcok túl nagy távolságokat megtenni anno. A Colosseum volt a legközelebb, és még csak hosszú sor sem kígyózott előtte, így beálltam néhány német turista mögé, és araszoltam velük egyre beljebb a sötét boltívek alatt. Ahogy haladtunk, lelki szemeim előtt harcoló gladiátorokat láttam, olyan szigonyosokat, azok voltak a kedvenceim gyerekkoromban, akiknek hálójuk is volt, amit rádobtak az ellenfélre. Vártam, hogy a szemem elé táruljon az aranyló homokkal felszórt küzdőtér látványa, megannyi véres viadal helyszíne, ahol perverz császárok élhették ki legbetegebb vágyaikat, ahol keresztények imádkoztak sikítva az Istenhez, aki végül nem akadályozta meg az oroszlánokat abban, hogy miszlikbe tépjék őket. De nem volt küzdőtér. Még csak homok sem volt, csak a fedetlen földalatti járatok labirintusa terült el előttem. Inkább hasonlított szúrágta korhadt fatörzshöz az egész, mint ahhoz, ami a képzeletemben élt. Csináltam egy szelfit, bizonyítékként arra, hogy érdeklődő ember vagyok és ahelyett, hogy beültem volna egy kocsmába hányásig inni a Bellinit, a Limoncellót, meg a többi színes, nőies piát, én inkább kulturálódtam.

Lesétáltam a Circus Maximushoz, de az sem olyan volt, mint a Ben Hurban, úgyhogy kinéztem a másik, piros pinnel jelzett célpontot, és elindultam felfelé, a Forum Romanum irányába. Kezdett sötétedni, az aszfaltból párolgott az egész napi hőség. A város nyüzsgött, mint egy hangyaboly, amire ráléptek. Csak én nem rohantam sehová. Pusztán a látnivalók adtak célt teljesen értelmetlen ittlétemnek, hiszen, miért is lenne értelme annak, hogy egy városban császkáljak tök egyedül, ahová nem is én akartam eljönni. Hiányzott a csajom. Megpróbáltam felhívni, de ki volt kapcsolva, amin nem lepődtem meg igazán, nem rá vallana, hogy lelép, majd zokogva felveszi, ha hívom. Tudtam, hogy kikészülne attól, ha egy turistacsoporthoz csapódnék, így pontosan ezt tettem. Követtem őket, és néztem, ahogy Crocs klumpában végigcsoszognak a történelem egy szeletén, ámuldoznak a romokon, és azon méláznak, hogy ezek az oszlopok akkor is itt fognak állni, amikor belőlük már réges-rég humusz lesz. Aztán lehet, hogy simán csak azon járt az eszük, hogy kéne enni egy pizzát valahol, francot sem érdekelnek ezek a kövek, csak ezt ugye senki sem ismeri be, mert mégis csak kijár a tisztelet az ősöknek, akik valamit még hozzátettek az emberiséghez.

Fogalmam sem volt róla, hol lehet a csajom. Ó, őt nem féltettem, gondoltam, már rég olaszul diskurál egy külvárosi kocsmában valakivel. Csak nekem hiányzott eszméletlenül. Hirtelen nem is tűnt annyira ijesztőnek az a jövőkép, hogy nomád családként járjuk a kietlen, vad tájakat, mint egy Caspar David Friedrich kép szereplői. Van az a közmondás, hogy Rómát látni és meghalni. Én nem terveztem meghalni, de el kellett ismernem, hogy tényleg jó hely, ám nem volt fogható a csajom egyetlen testrészéhez sem. Számomra ő jelenti a világot, neki meg a világ az élete, szóval valahogy csak össze kéne hozni a kettőt. Szerettem volna elmondani neki, hogy vele tartok akár a Mariana-árok fenekére, de elérhetetlen volt továbbra is. A telefonom képernyőjére meredtem, az engem jelző kék pötty csapdába esett légyként vergődött a viák meg a piazzák hálójában, kövér, piros pókokként lestek rá a rég halott muksók dicső tetteinek emléket állító látványosságok. Bepánikoltam. Egy mellettem álló nyugdíjas biztosan azt hitte, hogy a történelem letaglózó ereje van rám ilyen hatással. Átrohantam az Forum Romanumon, évszázadokat hagyva magam mögött, csak arra az előttem álló néhány évtizedre koncentrálva, amit a jövő nyújthat számunkra a csajommal.

Egy sugárútra értem, fogalmam sem volt, melyikre. Baromi gyerekesen hangzik, de behunytam a szemem, megpördültem néhányszor, és elindultam arrafelé, amit először megláttam. Budapesten ezért biztos tök hülyének néztek volna, de az olaszokat nem zavarta, hogy egy holdkóros turista forgolódik közöttük. Egészen addig pörögtem, míg a lehető legközhelyesebb látványosságnál nem kötöttem ki, de mivel Rómában minden utcasarok híres valami miatt, nem lepődtem meg túlságosan.

Egészen gyönyörű volt a kivilágított Trevi-kút, még úgy is, hogy egyetlen nagymellű Anita  Ekberg sem vonaglott benne fekete estélyiben, de az sem tett volna nagyon hozzá a szépségéhez, ha a fél Victoria Secret bagázs tart benne felvonulást, mert egy alacsony, törékeny, szőke csaj üldögélt a szélén, aki mintha pontosan tudta volna, hogy ott fogunk találkozni, mintha csak oda beszéltünk volna meg egy randit, rám nézett és elmosolyodott, és ezzel Róma máris egy sokkal jobb hely lett.

Elkezdtem mászkálni, de bármerre mentem, üresnek éreztem magam, mondta, és életében szerintem először, nem tűnt keménynek. Rájöttem, hogy a világ mégsem annyira érdekes, ha te nem vagy benne, folytatta. Tudtam, hogy te nem vagy valami spontán, úgyhogy itt vártam, hogy felbukkanj, mondta, majd röhögött. Oké, de ha nem bukkanok fel, akkor meddig ülsz itt, kérdeztem, és próbáltam nagyon lazának tűnni, olyannak, mint akinek nem ugrik ki ott helyben a szíve. Ameddig csak kell, válaszolta elszántan, és én biztos voltam abban, hogy hetekig túlélt volna, a téren összegyűlt galambok húsán és a kút vizén tengődve.

(Fotó: Michele Bitetto, képforrása: Unsplash)

Leave a Reply

%d bloggers like this: