A párkapcsolat olyan, mint a hegymászás, csak hegy és útvonal kell hozzá.
Mi nem választottunk se hegyet, se útvonalat, csak spontán sétálni indultunk szilveszterkor, és nem is figyeltük, merre tartunk. Fiatal voltam és szerelmes, és persze boldog, hogy megtaláltam a másik felem. Szikrázott a hó a napsütésben, nem létezett semmi, csak mi ketten. Imádtam a csókját, és ahogy hosszú, vékony ujjaival simogatott. Nem tudtunk egymással betelni, könnyedén lépkedtem a havas faleveleken, és azt hittem, ez örökké tart. De hamar elvesztettem a lábam alól a talajt, mikor a lelkes felvetésemre, hogy olyan kényelmesen és gördülékenyen haladunk itt a Mátrában, akár szintet is léphetnénk, és menjünk az Alpokba, azt mondta – egy öreg tölgyfának támaszkodva, hidegen –, hogy ő nem érzi, amit ilyenkor, hegymászás közben érezni kell. Most inkább visszafordul, de talán majd egyszer. Otthagyott, és én nem mentem tovább, csak leültem egy mohás kőre, vártam és reménykedtem, hogy az a talán gyorsan eljön és ő visszatér. Túrázók jöttek, mentek mellettem, de én kitartóan vártam, és mire rügyezni kezdtek a fák, szólt is, hogy a gemenci erdőben van, menjek utána, és akkor újból minden jónak tűnt. Nem kérdeztem, hogy mi van a hegymászással, csak vidáman andalogtam mellette. Aztán amikor átölelt, óvatosan felvetettem, hogy válasszuk ki, melyik jelzésen haladjunk tovább, de szerinte jó így, céltalanul. Belenyugodtam, és mikor eleredt az eső, megálltam és élveztem, ahogy végigfolynak az esőcseppek az arcomon. Ő csak morgott, így otthagytam, mert ha már a hegymászásnak lőttek, akkor legalább a nyári esőt élvezzem. Mire kisütött a nap, kocsival utolért, de mondtam, hogy ez gyalogos ösvény. Kiszállt, egy rövid szakaszon csendben élveztük a rigófüttyöt, majd zsebre dugott kézzel, egykedvűen rugdosta a kavicsokat mellettem, ezért kocsival mentünk egy tisztásig, ahol piknikeztünk, láttunk őzet meg mókust, és a forrás vizétől fel is frissültünk. Újra élvezhettem húsos ajkának lágy érintését, belemarkolhattam dús hajába, és ettől felbátorodva mondtam, hogy menjünk fel az Alpokba, onnan gyönyörű a kilátás, de ő kérte, hagyjuk ezt a hegymászást, inkább csináljunk mást, annyi lehetőség van, olyan jó csak így a természetben bóklászni és élvezni egymás társaságát. Újra elindultunk, és elvesztettem az irányt, semmilyen támpontot nem találtam, és hiába féltem, nem fogta meg a kezem, sötétség és köd lepte el az erdőt, és olyan gyorsan ment, hogy nem bírtam követni. Magas, izmos alakja egyre kisebb lett, a futástól leizzadva értem utol, és zihálva kértem, hogy keressünk egy faházat, amíg kivilágosodik, de ő kedvtelenül leült egy elszáradt farönkre, hogy ott megvár, menjek egyedül. A távolból ijesztő hangok érkeztek, így visszamentem hozzá, de a farönk üresen várt. Kiabáltam és kiutat kerestem, aztán tehetetlenül és kétségbeesetten a földre rogytam, egyik cigit szívtam a másik után. Mire a doboz kiürült, ruganyos léptekkel, frissen borotválkozva közeledett felém, megvigasztalt, és egymást átkarolva folytattuk utunkat. Nem kérdeztem, hol járt, nehogy azzal elrontsam a békét, a bizonytalanság viszont hatalmába kerített. Rátaláltunk a kivezető ösvényre, örömében megcsókolt, de mire kiértünk az erdőből, ismét elengedett. Teljesen kimerültem, s elkopott a cipőm, kiszakadt a nadrágom, a talpamon víz- és vérhólyagok lettek, a bőrömön pedig karcolások és sebek, amiket addig észre se vettem. Remegtem a hidegtől és a fáradtságtól, és megmondtam, hogy innen egyedül megyek tovább, mert eddig is csak tébláboltunk, hat éve feleslegesen igyekszem, mert utálja a gesztenyét, és a hajam pont olyan színű, és szeretnék kecses nyírfa lenni, de sajnos termetes bükk vagyok. Belefáradtam a megfelelésbe, a várakozásba, és nem akarok a talánba kapaszkodni, főleg, hogy a saját érzéseimen se tudok kiigazodni. Gyűlölöm őt, amiért hitegetett, és haragszom magamra, amiért eddig reménykedtem, és már elfelejtettem, ki vagyok én, és mit akarok. Néha tényleg elfogadtam azt, ami kettőnk között volt, és meggyőztem magam, hogy ez is jobb, mint a semmi. Utáltam minden nőt, akivel hegyet mászott, mégis meg akartam őket ismerni, egyszer azt kívántam, hogy legyen boldog nélkülem, máskor pedig, hogy szenvedjen a hiányomtól. Nem akarok a barátja lenni, de köszönöm a titkait, és annyira csalódott vagyok, hogy ő nem azt érzi, amit én, bár sejtelmem sincs, hogy ő mit érez. Elegem van abból, hogy én vagyok a lány, akivel be lehet rúgni, akivel éjszakákat lehet átbeszélgetni, akihez bármikor be lehet állítani, aki mindig meghallgatja, akihez mindig vissza lehet térni. Nem iszok több békülős vodkát sem, és már unom a kiszámíthatatlanságot, és hagyjon, mert most végre én döntök a sorsomról, nem sodródok tovább az ő hangulata szerint. Azzal nekivágtam egyedül az útnak, és ő hagyott, nem sietett utánam, nem is tartóztatott, és én magam mögött hagytam az összes ronda hegyet, és a nevesincs, semmibe tartó ösvényeket és sötét erdőket. A szél elfújta a felhőket, felszállt a köd, és csak néztem, ahogy a szomorú csillagok megvilágítják az ormótlan fák gyökerei által összetört, kanyargós járdát.