novella

Boyai F. Karla: A paradicsomos káposzta

Mihály soha, soha nem ivott. Nem is dohányzott. Sárgultak az irigységtől a gyárban, amikor Mihály megvárta a műszak végén, és elvitte a cukrászdába a főtéren.

– Misi! Hallod őket? – kérdezte Erzsi.

– Sss! Maradj csendben! – suttogta Mihály, hosszú, zongoristákat megszégyenítő mutatóujját rátapasztva Erzsi ajkára. 

– Én már nem hallok semmit, apu! – mondta félénken Zsuzsi, és egészen közel hajolt apjához.

– Nem tudom. Maradjunk még egy picit. Csak maradjatok csendben, kérlek! Lehet, hogy mindjárt újrakezdik.

Ekkor egy újabb hatalmas dörrenés hallatszott, és megremegett a föld. 

– Mondtam, hogy csend legyen!

Ott gubbasztottak hárman a sötét pincében, Zsuzsi szorongva tekergette anyja göndör fürtjeit az ujja körül. Fejük felett szűnni nem akaró robbanás és puskaropogás. Csak ültek, hátukat a salétromos, vakolatlan téglafalnak támasztva. Mihály lélegzetét visszafojtva figyelt, fülelt, hallgatózott, és két hatalmas karjával átfogta őket. Erzsi olyan erősen szorította Zsuzsi kezét, hogy elfehéredtek az ujjai. Egyikük sem sírt, de mindenki rettegett. Hosszú órákig nem szóltak semmit, csendben gyötrődtek, rémület szította gondolataik fogságában. Erzsi az igazságtalanságra gondolt. Arra, hogy milyen boldog és szerelmes. Hogy Mihály, ez a hatalmas, szép medve, megszerette őt. Őt, a vidéki kis parasztlányt, aki nemrég jött föl Vas megyéből Pestre, és aki csak egy átlagos szövőnő a gyárban. Amióta Mihály leszerelt a katonaságtól, gépszerelőként dolgozott a textilgyárban, és kolléganői közül mindenki imádta őt, mert magas volt és jóképű, okos és kedves. Igaz, néha eljárt kártyázni, és előfordult, hogy vesztett is. Volt, hogy nagyon sokat. De ilyenkor meghúzták magukat, vagy kölcsönkértek. És Mihály soha, soha nem ivott. Nem is dohányzott. Sárgultak az irigységtől a gyárban, amikor Mihály megvárta a műszak végén, és elvitte a cukrászdába a főtéren. Micsoda pillantásokat vetettek rá a többiek! Hát még, amikor bejelentette, hogy összeházasodnak és albérletbe költöznek. De kitört a forradalom, és a boldogság helyére aggodalom lépett. Erzsi nem akarta elhinni, hogy itt a vége, hiszen még csak most kezdték el közös életüket. Az nem lehet, hogy most, itt, ebben a dohos pincében lesz ennek a szerelemnek vége. Lehet, hogy ma valamelyikük meghal? Vagy mindhárman? És Zsuzsi? Ez a kis tündér? A világ legdrágább kislánya meghal, vagy árva lesz? Ó, nem! Az nem lehet! Nem, nem! Misi nem hagyja. Majd Misi megmenti őket, ő majd kitalál valamit. És mi lesz, ha Misi feláldozza magát, hogy őket mentse? Minden egyes kétségbeesett gondolattal egyre több darabra tört a szíve. 

Zsuzsika sem sírt, pedig nagyon megijedt, amikor az első lövés eldördült. Aztán sorra jöttek a lövések, meg a robbanások, és mindenki kiabált, meg szaladgált. Nem értette, hogy mi történik, és miért, csak érezte, hogy valami rossz van a levegőben. Látta, hogy apja szemében megfakul a fény, arca megkeményedik, és korábban még sosem látott árnyak futnak át rajta. Anyja homlokát egyre több ránc véste és sokkal kevesebbet mosolygott. Többé nem játszhatott a szomszéd Karcsival és Julcsival az udvaron, pedig kint maradt a pöttyös labda, begurult az egyik bokor alá, amikor Karcsi egyik délután jó erősen belerúgott. És a lövésektől a cica is megijedt. Mirci először csak a szekrény alá bújt, de aztán úgy elszaladt, hogy azóta sem látta. Zsuzsi csak ekkor kezdett el sírni. Anyja azzal vigasztalta, hogy Mirci csak az egereket kergeti, mert azok is elszaladtak ebben a hangzavarban, és majd visszajön, ha éhes lesz. Most, ahogy itt ült apja ölében a pincében, és szorította édesanyja kezét, már nem sírt. Mirci biztosan visszajön majd, apu pedig annyira erős és okos, hogy biztosan véget vet ennek a felfordulásnak. Anyu pedig majd megint főz valami finomat. Dödöllét például, mert az volt a kedvence, vagy inkább szilvásgombócot. Nagyokat nyelt, miközben gondolatban a kedvenceit sorolta.

– Anyu, éhes vagyok – súgta egészen közelről anyja fülébe. 

– Csitt, kicsim! Tudod, hogy odatettem az ebédet. Majd befejezem, ha felmehetünk.

– Pfúj. Paradicsomos káposzta. Nem szeretem. Anyu, majd csinálsz szilvásgombócot? 

– Persze, de most maradj csendben! 

– Elmentek – szólt közbe Mihály. – Biztos, hogy elmentek. Nem hallom őket. Körülnézek. Maradjatok itt!

Mihály lassan lefejtette magáról Erzsi és Zsuzsika kezét, majd felállt, és meggörnyedve elindult a félhomályban, megcélozta a felfelé vezető meredek lépcsőt. Résnyire nyitotta az ajtót, és lassan kidugta fejét a pinceajtó legalján. Ha esetleg valaki figyeli, akkor biztosan fejmagasságban számít majd a felbukkanására. Semmi. Síri csend. Bátrabban lépett feljebb pár lépcsőfokot, és teljesen kihajolt a résen.

– Nincsenek itt – mondta halkan, és kilépett az udvarra. 

A pince az udvar hátsó feléből nyílt, abból a kis fészerből, ahová a hasogatott fát szokták eltenni télire. Az utcafrontra merőleges külvárosi ház udvarán három lakás állt, mindháromban egy-egy szoba és konyha, három fiatal család lakott bennük, egy-egy gyerekkel. Zsuzsi hétéves, Julcsi, ötéves és Karcsi, a legidősebb, már nyolcéves volt. Fürdőszobája senkinek sem volt, a mosakodásra ott volt a zománcos lavór, kinek kisebb, kinek nagyobb, vécé az udvaron. Egy összkomfortos lakás Budapest külső kerületeiben elérhetetlen fényűzésnek számított, és a háború után összeházasodó fiataloknak az volt a legfontosabb, hogy tető legyen a fejük felett. A rozoga, földszintes sorház tökéletesen megfelelt a szegényes, de önálló élethez. Az udvar pedig kiváló volt gyerekjátszótérnek, bár nem volt ott semmi, csak beton meg gaz, és néhány kókadozó bokor a szemben lévő tűzfal tövében. 

Mihály kihúzta magát, és nyakát nyújtogatva óvatosan körbenézett. – Csönd van. Jöhettek!

Erzsi határozottan megragadta Zsuzsika kezét, és elindultak Mihály után, fel a lépcsőn. Hunyorogva léptek ki a fényre, gyors léptekkel haladtak végig a kerten, egészen az első lakásig. Amikor bejutottak, látták, hogy kitörtek az ablakok, de szerencsére a félbehagyott ebédnek a rezsón nem volt baja. Erzsi gondolkodás nélkül odalépett, bekapcsolta a villanytűzhelyet, pillanatok alatt zsírt és lisztet vett elő. Egy kis serpenyőben rántást készített, hozzákeverte a fazékban félig főtt káposztához, majd rázúdította a télire eltett, befőzött paradicsompürét.

– Ilyen gyorsan még nem készült paradicsomos káposzta! – mosolygott Mihály a bajusza alatt.

– Éhes a gyerek – mondta Erzsi szárazon. Ellentmondást nem tűrő, hideg volt a hangja. 

Az ételnek forrni már nem volt ideje, mert újból megszólaltak a szirénák. 

– Gyerünk, azonnal! – csattant fel Mihály hangja. – Vissza a pincébe! Gyorsan! 

Erzsi két kezével megmarkolta a piros, zománcos fazék fülét, és elindult kifelé a házból. Libasorban mentek egymás után, át a kerten, hátra a pincéhez. Elöl Erzsi, kezében a fazékkal, középen Zsuzsika, hátul Mihály, aki közben folyamatosan kémlelte az eget, figyelte a háztetőket és fürkészte, ki lapulhat a fák mögött. 

– Rohadjon meg az összes ruszki, én ezt nem hagyom itt! – a fazék forró füle égette Erzsi kezét, de az istenért sem eresztette volna el. Hirtelen egy irdatlan lökést érzett hátulról, elvesztette az egyensúlyát, és előrebukott. Esés közben kiesett kezéből a fazék, és az összes paradicsomos káposzta kiborult a földre. A lökést Mihály indította el a sor végéről egy századmásodperccel előbb. Hosszan előredőlt, mindkét kezével durván meglökte Zsuzsika vállát, majd teljes erejéből elrugaszkodott és mindkettőjüket leteperte a földre. Közben artikulálatlan hangon üvöltötte: – Feküdj!

Hallották a lövéseket, de nem mertek felnézni. Mozdulatlanul hasaltak a földön, Mihály hatalmas teste szinte betakarta mindhármukat. Zsuzsika levegőt sem mert venni, csak ijedten hallgatta apja zakatoló szívverését. Erzsi a rémülettől és a váratlanságtól kővé dermedt, maga alá húzta a kezét, kinyújtott tenyerét a betonra tapasztotta. Hosszú percek teltek el, mikor Mihály végre megszólalt.

 – Most elkúszunk a pincéig! Senki nem állhat fel! Csak pár méter. Kúszunk! Gyerünk! – adta ki a parancsot. Hangja halk volt és mély, de éles, mint a penge. 

Zsuzsika soha életében nem volt még ilyen szófogadó. Bár nem tudta, mit jelent az, hogy kúszni, pontosan azt csinálta, amit anyu és apu. Az eséstől és a kúszástól felsebzett térdéből folyt a vér, fülében hangos csengéssel visszhangzott a közeli golyózápor hangja. 

Némán másztak el a pincéig. Mielőtt Mihály újból magukra zárta volna az ajtót, egy pillanatra visszanézett. A szemben lévő tűzfalon – éppen ott, ahol az előbb családja vonult el libasorban –, körülbelül derékmagasságban, hogy a halálos sortűz biztosan elérje a gyereket is, egy géppuskasorozat ütött vízszintes lyukakat a málló vakolatba. A felborult fazékból a vörös lé hosszan fröccsent szét a betonon.

Soha nem tudtuk meg, hogy honnan jött a lövés, és hogy nagyapám mit látott vagy hallott, mikor a földre lökte őket. A pincében még egy napig éheztek, de azután csend lett és hazamehettek. Véget ért a forradalom, és ők tovább éltek. Így mesélte el nagyanyám ötvenhatot, amikor bejöttek az oroszok.

(Fotó: Pawel Czerwinski, kép forrása: Unsplash)

Leave a Reply

%d bloggers like this: