Szelíden élni otthon, a négy fal között egészen zökkenőmentesen lehet. A tárgyak ritkán bántanak. Bár közömbösségüket sértésnek is vehetném ennyi év után, ahogy azt is, hogy az asztal sarka nem húzódik vissza, vagy a páraelszívóm kihúzott állapotban időnként homlokom közepére koppint. Ez az én szelídségem próbája, a 35 éves Viola Boticellié, aki születésétől fogva alberocettói lakos.
Családapa vagyok. Na, ehhez aztán bátorság kell, főleg bevándorlóként. Érzem szépséges feleségem, Abidemi ki nem mondott gondolatait, és a bizonytalanságát is. Felém sugárzik a nyaka ívéből, összehúzott szájából, elkapott tekintetéből. Nem így képzelte el a közös életünket. Hogy reggelenként elindulok, estére pedig a várostól, meg a kiszolgáltatottságtól felismerhetetlenül összekenve hazahozom az elkunyerált pénzt. Mintha loptuk volna. Nincs elegendő lelkierőm egy újabb állásinterjúra. Talán, ha rendesen meggyógyult volna a bokatörésem, Abidemi beszerezhetett volna magukhoz a boltba. Árufeltöltőnek, vagy a raktárba. Bármi jobb lenne ettől az élettől. Az utcát nem merem elhagyni, mert azonnal elfoglalnák a helyemet. Akkor pedig biztos elveszteném Abidemit és a kislányunkat.
Nagyon úgy tűnik, hogy a tehetetlenség szinonimájaként – vagy talán valami más miatt – ragasztják rám jóindulatúan az ismerőseim a szelíd címkét. Reggel, amikor felkelek, megkérem a jóistent, támogasson abban az elhatározásomban, hogy mindenkihez jó tudjak lenni. Ez a szokásom, mint egy biztonságos előszoba-folyosó, húzódik keresztül életemen. Azonban este, ha lenne erőm visszagondolni a napi eseményekre, erősen sejteném, a mérlegemen nem sok jót találnék. Hacsak a rossz nem megtétele valahogy át nem fordulna pozitív cselekvésbe. Hátha az Isten tenyerén keresztülfutó szálak kiszámíthatatlan mintázatokat is ölthetnek. Vajon megtörténhet-e, hogy a sors keze mellényúljon? A véletlenek hiánya engem mindenesetre kényelmesebben érintene.
A csendes utcák barátságosabbnak tűnnek. Alig volt forgalom, amikor reggel megérkeztem a szokásos helyemre. Azóta már türelmetlenül hajtanak a pénzkeresők a Garibaldi sugárút felé, képzeletben már magasabb sebességgel rázzák le a rájuk ragadt kicsinyes terheket. Gépek a gépekben. Kinek számítunk? A férfiak megoldási ötletei a kéregetőkkel kapcsolatban radikálisak. Én félek a kiszámíthatatlan jótól is, ha egy rendőr, egy kerületi képviselő vagy éppen egy megvilágosodott vállalkozó váratlanul meg akarja oldani az életem. Maradjanak nekünk inkább a jóindulatú vagy félénk alberocettói nők. Ráadásul ilyenkor, nyáron a turistákra is számíthatunk. Remélem, több lesz a bevételem a szokásosnál. Tovább nyújthatom a szenvedéseinket.
Ma reggel valahogy megtáltosodott az idő kereke. Nem tudnám felidézni, mi tartott tovább, a reggelizés, a leheletnyi sminkem feldobása, a tegnap esti rendetlenség nyomainak elsimítása vagy a telefonomon való böngészgetés. Ha lejár kellemetlen ismerőseim 30 napos szundiztatása, azon veszem észre magam, hogy kihagyhatatlan üdülésekkel, ruhareklámokkal, és pazarul megrakott hidegtálakkal dugaszolom el reggeli gondolataim áradását. Késésben vagyok, és nem akarok megbízhatatlan barátnőnek tűnni.
Szeretem a szelet. Mintha gyerekkoromban mindig fújt volna. Fehér ruhákat lebegtetett. Békéért esdeklő zászlókkal teli időszak volt. Persze az Isten sem hallgatta meg kéréseinket, ott kellett hagynunk mindent. Zászlókkal nem lehet jóllakni. A hasam ugyan már nem korog, de a szívem éhezik. Mi lenne most velem, ha akkor mégis otthon maradunk? Ezt a várost leginkább olyannak látom, mint egy szeméttelepet. Abidemi sem érti, mi ütött belém, és mindenki bolondnak néz, ha erről beszélek. Hiába élek szép és rendezett tengerparti városban, mégis taszít a szaga, a színe, a hangja, nem akarom, hogy befogadjon. Ma kivételesen ünnepélyességet sugároz, mintha valami különös dolog készülne. Mégis, ha elkezdek gondolkodni, úgy érzem, minden összedől. Jobb lenne, ha az otthoni ég borulna rám, az nyomna agyon. Ebben biztos vagyok.
Érdekes, hogy a tenger felől erős széllökések érkeznek. Ilyen napsütésben, és a napnak ebben a szakaszában teljesen irreálisnak tűnik függönyöm vad tánca a nappaliban. Figyelmeztetés? Csukjam be az erkélyajtót, ha kimegyek a városba? Azt, hogy romlik a közbiztonság, már észrevettem, egyre több az értetlen idegen, de mi átlag alberocettóiak még mindig délelőtti szellőztetéssel biztosítjuk az élhető hőmérsékletet lakásainkban. A jelekbe vetett bizalmam miatt mégis bezárom az erkélyajtót és minden tenger felé nyíló ablakot. Kerékpárra ülök, hogy bejussak a városba. Ugyanis megígértem Biancának, hogy segítek neki fürdőruhát választani. Valami nagyon szolidat, és mégis őrülten vonzót. Az nem a testi és a belső kisugárzástól függ, amivel én sajnos nem rendelkezem? A férjére nem számíthat. Azt mondja, a női szem megbízhatóbb és részrehajlásmentesebb. Visszavághatnék neki, hogy a női szem féltékenyebb és irigyebb, de valóban nincs esélye őszintébb meglátásra támaszkodni. Ha nekem lenne férjem, akkor csakis őt szeretném elkápráztatni. Ezt nem mondhatom a barátnőmnek, mert meginogna a barátságunk egy ilyen erkölcsi prédikáció miatt. Rögtön azt is mondaná, hogy még nem ismerem eléggé magamat, azért vagyok ilyen naiv. A magasröptű gondolatokat pedig egyébként is hagyjam Colabianchi atyának. Ő tud igazán szépeket mondani, minden felelősségvállalás nélkül. Hetente egyszer ugyan jól is esik tőle a lelki fürdőztetés, de most Fabióval a Holland Antillákra készülnek nyaralni, ahol nem szeretné rosszul érezni magát a dúsgazdag és túlzottan fiatal, meg agyondizájnolt szépségek szemének kereszttüzében. Nekem ez a gondja eltúlzottnak tűnik, de rég rájöttem, hogy a barátságban nem szabad sokat okoskodni, megmagyarázni, kivesézni. Hagyni kell, hogy folyjanak a dolgok saját medrükben.
Bianca épp az imént szállt ki a taxiból, végtelenül boldogan köszöntve engem, és mint egy királynő, libegett be a ruhaboltba. Sokszor elgondolkodom, mi kell a boldogságához? Talán, hogy nem fél a mától és a holnaptól. Milyen kétségek kínozhatnák? Otthon van, és nem érzi, hogy máshol kellene lennie. Így hozzám is jó, és fogadok, hogy másokhoz is. A boldogságra vajon születni kell? Elég vagyonba születni, és akkor nem leszel sem irigy, féltékeny és kicsinyeskedő sem? Ráadásul szép leszel, mint Bianca. Bianca előtt le szeretnék térdelni, mert még sosem keresgélte számomra az aprót, hanem mintha a tenyeréből rázná ki minden alkalommal, vagy egyenesen a szívéből, jókedvű nevetés közepette. Nem tudom, ki érthetné meg mindazt, amire gondolok, vagy amit érzek.
Az utca a magasban, a járókelők feje fölött, ki van söpörve. Meg van tisztítva az ég, mintha valami nagy eseményre készülnének odafent. Az autók idelent mégis ugyanolyan indulatosan és kiszámíthatatlanul haladnak, mint mindig, az átjárók közelében vad dudálások és káromkodások folynak az utcára. Szerencsémre a központban kiépítették a bicikliutakat. A járdán egymásba ütődnek az álmodozóbban közlekedők. A turisták sietősen nézelődnek, gyerekeik zajongva ugrándoznak a nyomukban a rövid délelőtti vásárlóidőben. Mintha nem a tenger miatt érkeztek volna városunkba. Most, amikor lelakatolom a kerékpárom a ruhabolt előtt, újból erősen érzem a törésvonalat a két világ között. Mocskos, zajos utca, fölötte az ünneplőbe öltözött ég. Bianca kedvenc boltja, a Roberta-Rosa előtt megpillantom Alikát, az egyik belvárosi koldust. Azt a tojásfejű, duci nigériait, aki mindig valami kedves, napi jókívánsággal próbál hatni adakozó kedvemre. Ez kissé lelohasztja az amúgy sem túl nagy lelkesedésem. Mosolygok rá, meg neki, mint mindig, de zavar a jelenléte. A testének kiterjedése, a barnasága, az idegen, húsos szája, vastag szőrös combja és egészen vékony bokája. A tény, hogy nem csak egy sajnálatos mindennapi díszlet, hanem férfi, aminek én még mindig híján vagyok, és hogy van felesége meg gyereke. Alika soha nem hagyja ki az alkalmat, hogy pénzt kérjen. Mintha uralkodna fölöttem. Úgy döntök, ma veszek tőle egy kínai öngyújtót. Nem tudom, minek. Zsebembe kotorászok apróért, és közben elképzelem, hogyan próbálom a magasból belepottyantani húsos, kifakult, lesúrolt színű tenyerébe a kéteuróst. Tudom, hogy jobb lenne csak úgy adakozni, vásárlás nélkül, mert amikor majd nekem adja öngyújtót, biztos, hogy nem úszom meg az érintését. Meglepően korrekt és kellemes szokott lenni ez a pillanat, de az élmény feldolgozása újból undorba fut át. Ez az érzés lehetne életem lábjegyzete? Nem találok aprót, még jó, hogy van papírpénzem.
– Figyelj Alika, majd kifelé jövet intézzük el!
Nagyvonalúan jó vásárlást kíván, rátámaszkodik mankójára, mutatva, hogy neki van ideje, biztos megvár.
A homályból kibontakozik a vadul integető barátnőm alakja. Már a hatodik bikinin van túl, de nem baj, hogy késtem, úgyis mindet felveszi még legalább egyszer. Ne a ruhát nézzem, hanem az összhatást. És kizárásos alapon jussunk el a legideálisabbig!
Ezek az olasz nők csodaszépek, még azok is, akik nem olyan magabiztosak és ragyogók, mint Bianca, hanem elutasítók, mint a barátnője. Csak ne lennének annyira soványak. Persze két-három gyerek után biztosan kikerekednének! Talán éheztetik magukat? A mi asszonyaink tömöttek, vastag a karjuk és a derekuk. Lehet, a lányom már ilyen európai nő lesz. Szó sincs arról, hogy az én drága Ambidemimet bármelyikre kicserélném, csak egy félórára is. De félek, hogy feleségem gondolatban már rég nem mellettem alszik, másnak főzi az ételt, sepri a konyhát. Amikor a szemembe néz, nem rám mosolyog, hanem már látja érkezni a mozgólépcsőnek azt a fokát, amivel végre felemelkedik az életemből. Minden nő szép, és szépségüket szerencsére ingyen osztják.
Kezdek fáradni. Barátnőm az összes bikiniben vonzó és szexi, és egyre energikusabban billeg előttem, mintha a ruhapróba plusz energiákat pumpálna bele. Hova fér még, nem tudom! Teljesen mindegy, milyen rongyot vesz fel, nincs mit javítani, vagy eltakarni rajta. Ezt a mondatot anyám szokta mondani a húgomra, de Biancára még inkább érvényes. Végül megegyezünk egy Perzsa kert fantázianevű modellben. Mikor Bianca végre felöltözött, és haját is gondosan megfésülte, váratlanul belök a fülkébe, és a függöny résén, ellentmondást nem tűrő hanggal benyújtja nekem az előbb kiválasztott bikinit.
– Öltözz, Viola, és ne kérdezz semmit!
Kibújok a biciklis nadrágomból, a sportpólómból és melltartómból. Úgy terveztem, hogy a kimerítő kötelességek után kerülök egyet a várost övező bicikliúton. Nincs kedvem szót fogadni. Túl finom és romantikus hatású ez a bikini, nem szeretem, ha hangsúly kerül a mellemre. Nem szeretem a feltűnően szép ruhákat, mit gondolnának rólam az emberek? Mire föl pipiskedem? Minek akarom megjátszani magam? Ugyan kinek akarok tetszeni? Legalább öt éve nem voltam úszni, sem napozni.
Minden nő megérdemel egy kis figyelmet! Én nem vagyok bátor, ezért csak a bátor nőket merem dicsérni. A többieknek marad a jókívánság. Nem sajnálom tőlük a szép szavakat, én ezt tudom adni. Remélem, nem maradok az adósuk nagyon. Mindjárt elém ér egy szép olasz nő a társával. Mintha magunkat látnám. Most is belémhasít, hogy vajon ennek a csodának is olyan semmirekellő férfi jutott, mint amilyen én vagyok? Nem tudom visszatartani a kedvességem, mielőtt kinyújtanám a kezem. Félek, hogy megint nem fogják jól érteni az őszinteséget, az érdekmentességet dicsérő szavaimból. Vagy a megelőlegezett hálát a figyelemért és kedvességért. Érzem, és mégsem tudok máshogy cselekedni.
– Ha kész vagy, gyere elő! – pattog Bianca szigorú parancsa, és a tűsarkúját is berúgja a függöny alatt. – Nehogy enélkül gyere ki!
Belenézek a tükörbe. Ösztönösen kihúzom magam, és szétengedem a hajam. Csodálkozom a látványon, a vágy szétsugárzik a fejem búbjáig és a kislábujjam hegyéig. Valami hasonló történik most, mint tegnap reggel az ágyban, amikor véletlenül kilöttyintettem a forró teát, és a gyors fekete patakocska meleg ujjként eljutott combjaim közé. Felébresztett. Igen, ideje kimondanom, legalább magamnak, társra van szükségem. És miért ne lehetne? Persze, a barátnőm szerint elég lenne hétvégi baráttal próbálkoznom. Szerinte nem vagyok kész az életemet egy vadidegen férfival megosztani. Nem értem, miért mondja ezt. Bianca elrántja a függönyt.
– Tarám!
A barátnőm ünnepélyes gesztusokkal az üzlet közepére vezet, a két eladónő, és velük együtt egy vásárló is tapsolni kezd.
– Csodaszép vagy! És nem csak a ruha miatt, bátor amazon! Pördülj egyet! Ez az én szülinapi ajándékom. Ma délután felavatjuk! Már ki is fizettem. Csak arra kérlek, nézz ki az utcára!
És kitárja előttem az ajtót. – Remélem, Alika ezentúl neked is őszinte bámulattal így köszön, hogy: Üdvözlöm, szépséges hölgyem!
Mintha egy küzdőtér szélére lépnék ki, a nézők közé. A földön két férfi. Két vastag derék, súlyos izomtömeg, comb és vádli. Courbet birkózói. Nem. Két egymásra ható erő. Testemben az elégedettség ellenállhatatlanul árad szét, mint amikor hosszú idő után sikerül kiüríteni a hólyagom. Az izzadt, egymásba gabalyodott férfitestek látványa felszabadítja bilincseimet. A megkönnyebbülés nem helyénvaló. Érzem, mintha egy pillanatra a figyelem középpontjába kerülnék. Az ott szemben engem videóz? Mibe keveredtem? Bianca furakodik mellém, hangja felébreszt, s mint egy utolsó utáni pillanatban érkező mentőkötél, feszül meg az utcán:
– Hagyd abba, megölöd!
Hangját a tér remegő részecskéi gondosan elnyelik, és erőtlenedve halkul el visszhangja bennem. A küzdelem folytatódik. És egyenlőtlen. Alikából folyik a vér, tócsa vöröslik a járdán. Vértanú-glória. Nem tudom levenni a szemem a sötét foltról. Puszta látványa is a történéseken kívül rekeszt. Sok másik kisebb és nagyobb vérfolt itatja át az emlékeim, amikhez közöm lehetett. Mintha lemerevedve sorsom kiöntött kávézaccába néznék.
– Bocsáss meg, Alika!
Bocsásd meg, hogy nem teszek semmit! Hogy visszalépek az üzletbe. Hogy miközben a szirénák hangja egyre elviselhetetlenebb, levetem a Perzsa kertet, és visszaöltözöm a sportruhámba. Hogy mindjárt azt mondom Biancának, hagyjuk az egészet! Nekem már úgyse fogja senki mondani, hogy üdvözlöm, szépséges hölgyem!
(Fotó: Jonathan Kho Ming Jun,kép forrása: Unsplash)