Minden év december 5-én letette a kaszát, hogy puttonyra cserélje. Utálta ezt a napot, de a világ mégsem tudhatta meg, hogy megölte azt a piros ruhás fószert. Nyilván nem az ő hibája volt, inkább a vodkáé, ami miatt az egész látogatás jó ötletnek tűnt. Mindig is vágyott rá, hogy ők mint közszereplők, csináljanak közösen valami jó kis bulit. Nem érezte korrektnek, hogy amíg neki csak néhány tízezer csodálója van, a piros ruhást megváltóként tisztelik. Hát igen, megváltásból sosem elég, ezt még ő is jól tudta.
A vodka bátorító hatásának köszönhetően, miután bölcsre itta magát, átugrott a jó öreg Télapóhoz, hogy megtréfálja egy kis klasszikussal: „Ni, itt jön érted a Halál, Télapó!” – suttogja majd bele a fagyos levegőbe. A terv azonban nem várt módon sült el, mert ahelyett, hogy a fószer kanapéval és további jó itallal kínálta volna, meghalt. Talán a váll megkopogtatása már túlzás volt, de mégis mikor jutott volna eszébe, hogy a halhatatlanoknak is megáll a szívük, ha őt meglátják. Egyébként szerette magát nézni a tükörben, kereste azokat a vonásokat, amitől az emberek szeme beszűkül, amikor ránéznek. Kell lennie valaminek az arcán, hogy csak a pokol sötét bugyraiban talál magának cimborákat! Az, hogy nincs és nem is lesz igazi barátja, akkor vált bizonyossá számára, amikor a Télapó összeesett és meghalt, egyszerűen nem tudott kit felhívni, hogy segítsen. Ki előtt fedhette volna fel a baleset áldozatának személyét és a körülményeket?! Még a legsötétebb pokollakó is elfordul tőle, ha ennek híre megy! Keresgélt egy kicsit a szobában, hogy némi alkoholhoz jusson, melynek kreativitását megmozgató hatása volt az egyetlen reménye. Egy kancsó kihűlt forralt bort talált, ami elég volt arra, hogy továbblendítse a pillanaton, ami örökre beleivódott az emlékeibe. Ahogy csontos ujjaival megkocogtatta a Télapó vállát, már tudta, hogy rosszul sül el a tréfa. A fószer falfehér arccal roskadt össze, és hiába sietett a segítségére, már csak saját arctalanságát nézhette a meredt, üvegessé vált tekintetében.
Az volt a nagy ötlet, amit szorult helyzetében ki tudott találni, hogy hazaviszi magához. Ott biztosan senki nem fogja keresni. Otthon pedig további inspirációért újabb adag vodkába menekült, míg felragyogott csontos feje fölött a zsenialitást jelző villanykörte, miszerint a testet a kis kerti tóba bújtassa el. Köveket kötözött a lábára, hogy lent tartsák a tetemet a víz alatt. Már csak arra kellett figyelnie, hogy két klímakatasztrófa között ne száradjon ki a kis tava.
Ő pedig attól a perctől fogva ezeknek a köveknek a súlyát hordozta magában. Még ha a pokol bugyraiból voltak is a cimborái, a Télapó eltüntetése számukra is feldolgozhatatlan fájdalommal járt volna. Ő volt az egyetlen, aki nem hitt a Télapóban, ahogy a Télapó sem hitt benne, egészen addig az alkohollal megfűszerezett, csendes december 5-ig, amikor is mindkettőjük élete megváltozott, és nem csak azért, mert hitük igazolást nyert. Ő sosem kapott ajándékot, azzal nyugtatta magát, hogy nincs csizmája, amit fényesre pucoljon és kitegyen az ablakba. Így hát mindig kellemes nyugalom árasztotta el, amikor a jó meleg rénszarvasbőr csizmát csontos lábfejére erőltette. Fekete kapucnis leplére immár tizedik alkalommal húzta fel a piros kabátot. Vodkát nem ivott többet, ez volt a vezeklése, és persze azok a kövek, melyek épp úgy húzták le őt is, mint a tóban rekedt tetemet. Indulni kell! – gondolta, majd felhajtotta whiskyjét, hogy erőt merítsen az éjszakai műszakhoz. December 6-a reggelén pedig már tizedik éve érezték a gyerekek az édeskés bűzt, amikor megpróbálták kicsomagolni az összegubancolt csomagjaikat.
(Fotó: Alicia Slough, kép forrása: Unsplash)