Az anya a port törölgeti a lakásban. Gépiesen végzi a házimunkát, mint minden reggel, miután az apa elmegy a munkahelyére. De túl gyorsan fog megint végezni, mert nincsenek szétdobált plüssök, nem kerül elő egyetlen kisautó sem a kanapé alól, se egy fél pár zokni, vagy egy darab szőnyegbe taposott keksz. Semmi, ami miatt régen kétszer olyan hosszú volt a takarítás, mint most. És ha ezzel végez, akkor újabb, hasonlóan üres és értelmetlen tennivalókat kell keresnie, egyiket a másik után, amíg végre el nem jön az este. Ami persze szintén nem hoz változást semmiben, csak egy kicsit másfajta helyben járást jelent.
Nyolc hónap telt el Tommy eltűnése óta. Nyolc hónapja állt meg az idő. Az anya azóta próbálja visszatekerni arra a pontra, amikor Tommy még velük volt azon az átkozott nyaraláson, azon az átkozott tóparton. De hiába, úgy tűnik, az idő erre az egyre nem hajlandó. Fel tud gyorsulni, le tud lassulni, még egy helyben állni is tud, csak éppen ezt az egyet nem tudja.
Pedig akkor annyi mindent csinálna másképp. Legfőképpen nem hagyná, hogy a nyugodt, csendes környezet és a nyaralás lazasága eltompítsa a figyelmét. Nem engedné Tommyt egy percig sem egyedül játszani. Összesen ennyi kellene. Ennyi kellett volna, és akkor most meglenne a fia. Akkor ő sem élne kétszázharminchét napja a reményvesztettség és a bizakodás harapófogójában, az önvád levegőtlenségében, a hiány marcangoló fájdalmában. Akkor nem kellene magában már százezredszer ugyanazt végigpörgetni, a várakozás éberségével kelni és feküdni, az emberek tekintetében elhamvadni, a kétségek pokoli sugdosásait csendesíteni. Csak nézné, ahogy a fia cseperedik, csak gyönyörködne benne, és ölelné, ahányszor jólesik.
Itt tart a gondolatmenetben, amikor csengetnek. Az anya összerezzen és megdermed. A második csengetésre már lendül a lába, de mielőtt az ajtóhoz érne, újra megtorpan. A vére olyan hangosan dobol a fülében, hogy beleszédül. Mély levegőt vesz, és kinyitja az ajtót.
A nyomozó áll a bejáratnál. Az anya rögtön az arcát nézi. Abból szokta megtudni a lényeget. Ezeket a vonásokat még nem ismeri: ez a széles mosoly egyszerre mindent elárul. Az anya nem mer hinni neki, de a lába rogyadozik. Gyorsan megfordul, és besiet a nappaliba.
A nyomozó harsányan magyaráz, miközben az anya után indul, és elhelyezkedik a kanapén. Elmondja, hogy végre nagyon biztató bejelentés érkezett. Az anya arcán mozdulatlanság ül, csak a szája széle rándul meg néha. Hallgatja a nyomozót: letartóztattak egy férfit, aki pár száz kilométerre innen, alkalmi javítani valót keresve járta a környéket. Amolyan ezermesterféle csavargót. Volt vele egy kisfiú is. A férfi bevallotta, hogy a gyerek nem az övé, de azt állítja, hogy az anyja maga bízta rá hónapokkal ezelőtt. Bizonyítani viszont semmivel nem tudja ezt, még a nő elérhetőségét sem képes megadni, tehát valószínűleg hazudik. A nála lévő gyerek és a Tommyról közzétett fénykép között pedig egyértelmű a hasonlóság.
Az anya alig kap levegőt. Nehezen préseli ki a szavakat.
– Hol van most? Mikor láthatom?
A nyomozó délutánra kocsit és kíséretet ígér. Ha tud, ő maga is velük megy majd. Azt mondja, siet is, hogy mielőbb elrendezhessen mindent.
Amikor az anya becsukja a bejárati ajtót, egyenesen a telefonhoz siet. Remeg a keze, alig tudja tárcsázni az apa munkahelyének számát. Nehezen tudja megfogalmazni, hogy miért hívja – sem a gondolatok, sem a mondatok nem akarnak összeállni. Hálás érte, hogy az apa mégis érti: azonnal haza kell mennie.
Amíg az apa megérkezik, az anya bemegy a gyerekszobába, leül Tommy ágyára, és kezébe vesz egy mackót. Még akkor is ott ül, amikor az apa hazaér. Átölelik egymást. Az anya csak sokára szólal meg.
– Minden alkalom, amikor felcsillan a remény… amikor azt hisszük, hogy ő az, aztán mégis kiderül, hogy tévedés volt… az mindig olyan, mintha újra és újra elveszíteném őt.
Hosszan hallgatnak. Az anya az apa szemébe néz.
– Én ezt többször már nem bírom ki.
– Nem hívnának oda minket, ha nem lennének biztosak a dologban – feleli az apa, és megszorítja az anya karját.
Az apa és az anya készülődnek. A nyomozó szerint számítaniuk kell rá, hogy csak másnap tudnak hazajönni. Az anya Tommynak is pakol ruhát, cipőt. A legnagyobbakból választ, nyolc hónap alatt a gyerekek sokat nőnek. A mackót is a csomagba teszi, meg a kedvenc kék kisautót. És egy meséskönyvet.
Út közben szinte csak a férfiak beszélnek: a nyomozó és az apa. Praktikus dolgokról, tényekről és feltételezésekről, a kilátásokról. Az anya is próbál figyelni, tudni szeretne mindent, de a saját gondolatai folyton eltérítik a figyelmét. A találkozásra gondol, megpróbálja elképzelni Tommy arcát, viselkedését. A szíve átmelegszik, de aztán hirtelen jéggé fagy: mi van, ha a kisfiú már elfelejtette őket? Hiszen olyan pici még, és rettenetesen hosszú idő telt el! Mi van, ha megharagudott rájuk, ha azt hiszi, hogy lemondtak róla, ha teljesen elvadult tőlük? Vagy ha olyan borzalmakat élt át, amiktől már soha nem szabadul?
Az apa segít az anyának kiszállni a kocsiból. Nem udvariasságból, az anya most képtelen lenne egyedül járni. A rendőrségen egy kis szobában ültetik le őket. Nyílik az ajtó, és belép egy egyenruhás nő, kézen fogva vezet egy szőke, négy év körüli kisfiút. A gyerek megáll, félig behúzódik a rendőrnő szoknyája mögé, és a padlót nézi.
Az anya felkel a székről, az apa tartja a könyökénél, úgy indulnak a kisfiú felé. A gyerek csak áll, de a tekintetét a közeledőkre emeli. Az anya leguggol, tenyerébe veszi a kisfiú arcát.
– Tommy?
Lassan magához húzza a vonakodó gyereket. Az anya várja az ismerős illatot, az ölelés varázsos melegét. De egyáltalán nem az történik, amit elképzelt. És nemcsak a gyerek viselkedése miatt. Ez döbbenti meg leginkább: lehetséges volna, hogy nem ismeri fel a saját fiát?
Az apa is melléjük térdel, nézi őket, megsimítja a kis szőke fejet. A kisfiú nem ellenkezik.
– Tommy – mondja, és amikor a gyerek odanéz, hosszan fürkészik egymást. Aztán az apa az anya tekintetét keresi, aki végül alig láthatóan bólint. Az apa a távolban álló nyomozóhoz fordul.
– Ő az. A fiunk, Tommy.
A formaságok elintézése után a nyomozó egy motelbe viszi a családot, és magukra hagyja őket. Még most sem beszélnek sokat. Együtt megvacsoráznak, aztán az anya megfürdeti a kisfiút, ágyba bújtatja, mesét olvas neki. Jó éjszakát kíván, és megkérdezi, hogy égve hagyja-e a kis lámpát. Amikor behúzza maga után az ajtót, alig lát a könnyeitől.
Az apa kitárja felé a karját, az anya beburkolózik az ölelésbe.
– Ott van a vállán az anyajegy. Tudod, az a kis körte alakú. Kisebb lett, mint volt, és az alakja is elmosódott, de ott van. És a haját is levágom majd olyanra, amilyenre szoktam. Főzök neki finomakat, csinálok rántott csirkét, amit annyira szeret. Majd újra kikerekedik az arca. Olyan lesz, mint régen.
– Igen, olyan lesz.
Másnap, reggeli után értük jön a nyomozó, és hazaviszi őket. A kisfiú elalszik útközben. Az anya óvatosan egy összehajtogatott pulóvert csúsztat a gyerek feje alá. Finoman morzsolgatja a szőke hajat az ujjai között, nézi a fiú állát, a pihéket a nyakán, orra körül a szeplőket. Figyeli a fiút, és arra gondol, nem baj, hogy nem ismerős. Nem baj. Ezt még mindig könnyebb kibírni.
Amikor kiszállnak a házuk előtt, az anya ragaszkodik hozzá, hogy ő vigye be karjában az alvó gyereket. Úgy, ahogy régen is szokta, amikor Tommyval egy hosszabb útról hazaértek. A kisfiú mélyen alszik, nem ébred fel, csak félálomban az anya vállára hajtja a fejét, és átkarolja őt.
– Ez itt a fiam, Tommy – mondja az anya, és beviszi a gyereket a házba.
(Fotó: Xavier Mouton Photographie, kép forrás: Unsplash)