Már előző éjjel rosszul aludtam, féltem, hogy megint az a régi kép jön elő, amikor a tízéves énem öntudatlan állapotban, meztelenül fekszik és vérzik a frissen lakkozott parkettán. Fázik a lelkem ettől a képtől. Nem szeretem, hogy annyira védtelen voltam, gyenge és tehetetlen. Hogy nem tudtam megvédeni magam, amikor két felnőtt férfi letepert. Minden más ellen védekeztem, lázadtam, könyvekbe menekültem, ellenük nem tudtam védekezni. Negyvenegy évig hazudtam magamnak, negyvenegy évig nem néztem vissza erre a képre. Bármit megtettem volna azért, hogy ne kelljen találkoznom azzal a kislánnyal, aki egykor én voltam.
A családállításra a dohányzás miatt mentem, mert függő vagyok, és minden függőség mögött trauma áll, tudom. S arról álmodtam, hogy országos bajnokságot nyerek veterán evezésben, egyesben és párosban is, és láncdohányosként nem lehet versenyezni. Kipróbáltam idén nyáron, 1000 méteres a táv, 500 méternél sikított a testem, és kétségbeesve néztem, hogy mégis mennyi van még hátra. Én voltam a vezérevezős, úgyhogy mentünk tovább.
– Függő vagyok, és nem szeretnék már dohányozni – mondtam, és akkor még nyugodtan ültem a kék karosszékben. – Sok minden lehet a háttérben, talán a dohányzással teremtem meg magamnak az izgatottságtól való függést, mégiscsak alkoholista szülők neveltek. A kihívás miatt is abba szeretném hagyni, és azt sem tudom, az emelkedő rezsi- és élelmiszerárak mellett hogy tudom majd finanszírozni a dohányzást is.
– Mit jelent neked a dohányzás? – hangzott a kérdés a szép, barna szemű vezetőtől.
– Amikor még otthon volt az öt gyerek, jólesett kimenni a kertbe dohányozni. Hagyjanak békén, hadd legyek egyedül, ne szóljon senki hozzám! Igazából én egyedül szeretek dohányozni. Szünetet jelent, pihenést. Az első karantén alatt még többet dohányoztam, volt, amikor két dobozzal is elment egy nap. Tehetetlen és gyenge vagyok a dohányzással szemben.
– Mikor kezdtél el dohányozni?
– 1991-ben.
– Mi történt akkor?
– Abbahagytam az aktív sportot. 1989-ben még világbajnokságon indultam, aztán magam vetettem véget az élsportolói pályafutásomnak. Bekerültem egyetemre, nappali tagozatra, majd a főiskolára. Sokan dohányoztak körülöttem, így én is elkezdtem. Nem dohányozhattam sokáig, mert 1992-ben terhes lettem. De utána újra kezdődött a függőség.
– Akkor legyen fedett állítás! Itt van a két szereplő – mulatta nekem a papírt a vezető. – El tudod olvasni?
– Igen, el tudom olvasni.
Két szereplő volt a papíron: a dohányzás és én.
Megkértem a csoportból két kedves nőt, hogy játsszanak el engem és a dohányzást. Aztán csak néztem a játékukat. Az, aki engem képviselt, csak figyelte a dohányzást; mondta is, hogy uralja őt. A dohányzást megformáló ezt nem bírta, és lefeküdt a földre.
A vezető rám nézett.
– Ismerős neked-e ez a kép?
Már hullottak a könnyeim.
– Igen, ismerős… a gyermekkori nem erőszak, akkor feküdtem így a földön. Akkor volt felettem hatalmuk másoknak.
Az engem képviselő nő rá akart térdelni a fekvőre, így belépett a lábai közé. Ő azt mondta, érzi a testében a behatolást. Ekkor átalakult a kép: a dohányzásból a gyerekkori énemmé.
– Nem tudom elfogadni, hogy ilyen gyenge és tehetetlen voltam – mondta a felnőtt részemet képviselő nő.
Cseréltünk, beálltam saját magam helyett, és megkaptam az oldó mondatokat.
– Ugyanolyan kemény voltam magamhoz, mint amilyen kemények voltak velem. Nem akartam emlékezni arra a kislányra, saját gyerekkori önmagamra. És mégis minden egyes cigarettával rád emlékeztem. Azt hittem, én irányítom az életemet, de te irányítottad.
S végül lefeküdtem saját gyerekkori énem képviselője mellé, akinek nagyon fájt, és nem volt ott senki, aki megvédje.
– Nem voltál itt velem, hogy megvédj!
– Most már itt vagyok – átöleltem őt, és sírtunk mind a ketten.
Sokáig feküdtünk így.
Sirattam a kicsi lányt a parkettán.
Nem én voltam a hibás!
(Fotó: lil artsy, kép forrása: Pexels)