Sötétedéskor a cipőket a kétszintes lakás lépcsőjére tettük. Minden évben négy csizma várakozott a Mikulás csomagra. A lépcsőfokokat borító piros linóleumnak ilyenkor létjogosultsága lett, még anyám választotta ezt a korall árnyalatot a nyolcvanas évek elején.
Minden lépcsőre egy lábbeli került, nagyság szerint sorban, felül az enyém, a legkisebb. Percenként szaladtam ki a fűtetlen lépcsőházba ellenőrizni, járt-e már nálunk a Mikulás. Egyre jobban lüktetett a mellkasom, kapkodtam a levegőt, a szemem piros káprázatban fókuszált az üres cipőre, amit egy idő után tátongó lyuknak láttam. Képzeletemben életre is kelt, pulzált, tágult és növekedett. Legalább milliószor néztem rá, ki-be szaladgálva a meleg szoba és a jéghideg lépcsőház között.
Amikor végre megláttam a piros mikuláscsomagot a virgáccsal, velőtrázó sikollyal szakadt ki belőlem a rettegés. Mert amennyire vágytam az ajándékra, legalább annyira féltem is a Télapótól. Mégiscsak egy idegen férfi hatolt be hozzánk a sötétben.
Talán nagycsoportos lehettem, az évi szokásos sikoly után hideg kis markomban szorongattam a mandarin illatú csomagot, amikor az apám odaállt elém és így szólt:
– Most jövök a konyhából. Nem fogod elhinni, mi történt ott!
Reszkető kezemet meleg tenyerébe fogva vonszolt át a másik helyiségbe. Nekem nem akaródzott menni, mintha kő lett volna a lábam helyén.
A konyhaajtó narancsszínű tejüvegén át felsejlett egy piros árny. Apám lenyomta a kilincset, megnyugtató sült gesztenye illat áradt kifelé, de mégsem mertem rásandítani. Tudtam, hogy ott ül az ébenfa konyhaasztal mellett, és engem figyel. Lopva az asztalra pillantottam. A rénszarvasoknak kikészített tej és répa érintetlen volt. Aztán megint csak a padlót néztem, kis szívem ugrált, a gyomrom gombóccá zsugorodott, a lábam teljesen elgyengült. Odavonszoltak elé, és én képtelen voltam felemelni a fejem. Csak a cipőjére bírtam ránézni. Viseltes fekete bőr, rongyos, barna fűzővel. Az oldalán apró citromsárga festékpöttyöket vettem észre.
Zakatolt a fejem. Hol láttam én ezt a színt? A citromsárgának ezt az élénk árnyalatát?
És akkor beugrott egy kép. Tegnapelőtt a Laci bácsiék építkezésén jártunk apával. Éppen ilyenre festették a kisszobát.
***
Évike és Zsoltika december ötödikén mindig a kétszintes lakás lépcsőjére teszi a cipőjét, sötétedéskor, és a férjemmel mi is mellé rakjuk a magunkét. A padlófűtés miatt alakult így, a lakás többi részén megolvadna a csoki.
Évike ilyenkor megtesz vagy húsz kilométert, annyit rohangál az üres cipők és a szobája között, míg várja a Mikulást. Zsoltika tejet és répát készít az asztalra a szarvasoknak, közben folyamatos lejátszásra állítja kedvenc dalát. Ötvenszer hallgatjuk egymás után, hogy Fehér szakállú, kedves Mikulás, de szeretnék találkozni teveled. És hogy tudd, hogy mit hozz majd, azért írom neked a levelet…
Az ajándékokat már délelőtt be szoktam adni a szomszéd Gergőnek, aki este hét körül várja az üzenetemet. Amikor a gyerekek leülnek esti mesét nézni, küldöm a vigyorgó mikulás fejet, hogy jöhet. Hangosan dörömböl, és mire a kicsik visítva odaérnek a cipőkhöz, Gergő már el is tűnik.
Tavaly változtattunk egy kicsit a forgatókönyvön. Gergő ötlete volt, azt mondta, hogy szívesen lenne igazi Mikulás. Ruhát is tudott kölcsönkérni a céges buliról.
Minden a megszokott módon indult. A cipőket a lépcsőre tettük, langyos tejet és friss répát készítettünk az asztalra, folyamatosan szólt a Fehérszakállú kedves Mikulás, de szeretnék találkozni teveled… Évike lábában is volt már egy félmaraton. Esti mese közben jött a várva várt dörömbölés. Eszeveszett rohanás a cipőkhöz. A bejárati ajtó tejüvegén keresztül felsejlő piros sziluett láttán viszont megtorpantak és földbe gyökereztek az apró lábak.
Átszellemült mosollyal tekintettem gyönyörű gyermekeimre, én, a szerető édesanyjuk, aki még igazi Mikulást is szervez. Viszont a kölykök arcán ünnepélyes izgatottság helyett csak rettegést láttam. Évike lesütött szemmel morzsolt el egy könnycseppet.
Lesz, ami lesz – gondoltam –, a forgatókönyvön változtatni már úgysincs időm, úgyhogy kitártam a bejárati ajtót. Odakint nagy pelyhekben hullott a hó. A Mikulás hangos ho-ho-hót kiáltott, majd ajándékkal megrakott puttonyával, széles vigyorral lépett be az előszobába. De annál beljebb nem jutott. Zsoltika védelmezőn állt kishúga elé, saját testével óvta a fenyegető veszélytől. A bátorságból a szembe nézésre viszont már nem tellett. Végig a cipőjét bámulta.
Az ajándékot is nekem kellett átvennem tőle, rettentő kínos volt az egész.
Amikor Gergő végre lelépett, a kisfiam odaállt elém, és rám emelte okos szemét:
– Anya, szerinted hol veszi a Mikulás a cipőjét? – szédítő tempóban cikáztak a gondolataim, próbáltam rájönni a kérdés lényegére.
– Azt hiszem, ő nem vásárol cipőt – nem voltam biztos benne, hogy ez a helyes válasz, de valamit mondani kellett –, neki a manók varrják Lappföldön.
– Akkor minket most nagyon becsaptak, anya. Nem az igazi Mikulás járt itt. Ő soha nem lopta volna el a szomszéd Gergő cipőjét!
(Fotó: Mike Arney, kép forrása: Unsplash)