János jóllakottan tette fel lábát a szomszédos székre és nagyot sóhajtva nézte a lassan narancsba váltó toszkán tájat.
A fáradt vanília színű apartman erkélyének asztalán pihent három tányér és néhány odavetett evőeszköz, a gombóccá gyűrt szalvétán sötét foltot hagyott az olívaolaj. A nap már kezdte erejét veszteni, a nyári szellőben finoman hajladoztak a jegenyefák.
– Töltsek neked is? – Laura, a felesége egy párától nedves borosüveggel a kezében jött ki a szobából. – Szerintem ez a Chianti is nagyon finom lesz.
„Sziasztok, kértek csántit?” – szólalt meg János fejében Szabó Simon hangján az ominózus mondat a Moszkva térből. Ugyanakkor érettségizett ő is, mint a film szereplői. Annak is már harminchárom éve…
– Sörözöm inkább – morogta. Nem vette le szemét a jegenyesorról, akárhogyan is nézte, nem látott mást, csak feltartott középső ujjakat.
– Hozzak neked egyet? – felesége kezében nyikorgott a dugóhúzó, ahogy vájatot próbált tekerni a parafába. Idegesít. Idegesít, hogy ennyire szolgálatkész, hogy folyton itt van, gondolta János. Húsz évvel ezelőtt a lába nyomát is megcsókoltam volna, ma már a szuszogását is gyűlölöm.
– Geri, hozol ki sört? – kurjantott hátra. Komoly arcú, de kisfiús báját még el nem hagyó fiatalember lépett ki a teraszra. Már természetessé vált, hogy a szülei mellett ő is ihat, elvégre idén februárban töltötte be a tizennyolcat. Letette az egyik üveget az apja elé, majd lehuppant az anyja mellé egy másikkal.
– Milyen szép színed lett – simított végig Geri karján az anyja. A fiú dacosan elhúzódott, nagyot kortyolt a sörből, miközben a közösségi médiát pörgette. Laura elvből nem hozta ki a vacsorához a telefonját, kell legalább egy nyugodt óra, amikor nem áll készenlétben, hogy mi lesz, ha történik odahaza a cégnél valami.
– Mi újság a barátaiddal? – Laura nem adta fel, hogy ő is kapcsolatot teremtsen a fiával. Elszomorodott, ha arra gondolt, hogy talán most nyaralnak utoljára együtt, így hárman.
– A kormány most hozott egy új rendeletet, amivel kinyírják a katásokat – dünnyögte Geri. – Az minket is érint? – nézett elgondolkodva az apjára.
– Közvetlenül nem. Mindketten alkalmazottak vagyunk anyáddal.
Anyád ráadásul a saját maga alkalmazottja, tette hozzá magában. Heccelik is eleget a haverok, hogy a felesége milyen sikeres cégvezető, míg ő hangmérnökként egyik állásból esik a másikba, és feleannyit sem keres. „Hülyíted azt a csajt, de ahhoz már nincs tököd, hogy hátrahagyd a milliókat, amit Laura hazahoz. Egy kibaszott aranyásó vagy te is, öregem!” – legutóbb ezt vágta a fejéhez Gyula a szokásos iszogatás közben, törzshelyükön, a Füstifecskében. Nem is szóltak egymáshoz egy hétig.
Pedig Gyulának igaza van. Nem szereti Laurát, már évek óta csak élnek egymás mellett. Gerit viszont szereti. Ez a fiú nem azt érdemli, hogy csonka családban nőjön fel. És való igaz, a jólétet is szereti, amit a felesége biztosít nekik. Annyit igazán megtehet, hogy cserébe néha megdugja, vagy megjelenik vele itt-ott.
Vajon mi lehet most Diával? János képtelen volt elhessenteni a gondolatot, hogy éppen az Akváriumban tombol egy koncerten. Ő pedig nincs ott vele. Elővette a telefonját, és ő is ránézett a Facebookra. Rögtön a szeme elé került egy kép a lányról, harmadmagával állnak a tömegben. Ő, a barátnője, és egy János számára vadidegen fickó. Rohadna le a keze, hogy épp az ő Diájának a derekát fogja. Neki biztos lesz mersze megdugni. János még most is nehezen tudta elhinni, hogy ez a tizenöt évvel fiatalabb bestia tényleg szereti őt. Pedig már három éve, hogy egy zenei rendezvényen belebotlott a mindenhol gömbölyű grafikuslányba. Dia egyszerre volt törékeny szárnyú madárka, és fújni, karmolni készülő vadmacska, társaságában János pedig kapuzárási pániktól szenvedő, de lélekben még fiatal kandúr. Azóta sem tudnak kikopni egymás életéből.
János egyetlen húzással megitta a fiától kapott sört. Jéghideg.
***
– Holnap kinézünk a tengerpartra? – bújt be a takaró alá Laura, a férje mellé. Barackszín selyem hálóingének pántja lecsúszott a válláról, szabaddá téve a napbarnított, szeplős bőrét. Nem engedi, hogy az idő meglátsszon rajta, testileg és szellemileg is igyekszik figyelni magára. Ha a tükörbe néz, egy feszes, dögös ötvenes nő néz vissza rá. Gondoskodik a családjáról, bármit megtenne értük. Valami mégis elcsúszott; mintha egy ideje nem találná sem a fiához, sem a férjéhez az utat.
– Kimehetünk – felelte János komoran. Még három nap…
Laura lágyan a férjéhez simult.
– Rossz kedved van? – suttogta. – Szeretnéd, hogy felvidítsalak?
Jaj, ne. Csak ezt ne. Tegnap már megdugta, muszáj ma is? Jánosnak fáradt mosolyra húzódott a szája.
– Szeretném.
Szeretném, ha nem te lennél most itt. Dia vörös hajába szeretnék túrni, miközben a farkamat szopja. János hátradőlt a párnára, és már látta is maga előtt Dia zöld szemét, és rajta az elkenődött szemfestéket. Ettől még izgatóbbnak tűnt, ahogy összekócolt hajjal térdelt előtte. Mi van, tündérke, ezt akarod? Hát csak ezért jöttél el? Dia bizonygatta, hogy csak az új énekest jött meghallgatni, de János tudta, vagyis inkább reménykedett benne, hogy valójában miatta jelent meg. Nem vagyok a ribancod, ott a feleséged, vele szórakozzál! Én nem szórakozom, őrületesen kívánlak, hát nem érted? Dia ízre is olyan finom, mint amilyennek látvány alapján korábban sejtette. De nem, nem szabad… Nem teheti ezt meg vele, ha most megtörténik, mindennek vége. Késő, már a harmatos fűben fekszik, Dia vaskos combja öleli körül. Kit érdekel, ha meglátják őket, most kiderül, hogy testük összes paraméterében tökéletesen összepasszolnak. Dia minden cseppet kiprésel belőle, édesen nyög, amikor elélvez. János büszke magára, hogy ennyi idősen még ilyen jól teljesít. Laura a mellkasára ejti a fejét.
– Mintha itt se lettél volna – cirógatja meg János szakállát. – Miért csuktad be a szemed?
János nem szól semmit, kötelességtudóan megcsókolja a feleségét. Kimegy a fürdőbe. Hosszasan suvickolja magáról Laurát. Visszamegy az ágyba, hallja, hogy a nő már elszenderedett. Felkapja az éjjeliszekrényről a mobilját, és az asszonynak háttal helyezkedik el. Üzenetet kezd el írni: Hiányzol. Azonnal törli. A nyitott ablakon befúj a nyáresti toszkán szellő, a batiszt függöny megkésve utánamozdul. Minden sötét és idegen, csak a hold, a szótlan tanú világít a kékesfekete égen.
(Fotó: Ganapathy Kumar, kép forrása: Unsplash)