– Az egészet csak miattad csinálom!
Anya kiáltása hosszan visszhangzott az öltöző kihalt mosdójában. Szemrehányása fölröppent a légüres térbe, és ide-oda verődött egyik csempézett faltól a másikig.
A tükörhöz fordult, hogy ellenőrizze a kontyát. Olyan szorosra fonták ma a haját, hogy megfájdult a feje. Anya mindig nagyon komolyan vette a versenyfrizurát. Egy kóbor tincs megzavarja az összpontosítást, és annyi a jól begyakorolt műsornak.
A konty tökéletes volt. Sehol egy kilógó hajszál.
Arra eszmélt, hogy fázik a lába. Olyan sok időt töltött már cipő nélkül, csupasz talppal szelve át feszes szőnyegeket és zsúfolt tornatermi linóleumokat, hogy már fel sem tűnt. „Vegyél fel valamit, fel fogsz fázni!” – harsant fel fejében anya hangja, és arca az ellenállás fintorába torzult. Uszoda tanítás előtt, edzés minden délután. Erőnléti hetente háromszor, levegő- és fényterápia, és persze hideg-meleg váltózuhany, minden lehetséges alkalommal. Állóképesség-növelés. Hogy elkerülje a betegség, hogy megerősödjenek túlfeszített izmai, végletekig igénybe vett ízületei. Ha ezek után ő nem elég fitt ahhoz, hogy lábbeli nélkül álldogáljon néhány percet a hűvös kövön, akkor ott ette meg a fene az egészet.
A belső tiltakozás csak gondolatnyi: azon nyomban sarkon fordult, hogy a cipője után nézzen. Nem számított már, hogy képzeletben vagy a valóságban kapja-e a parancsot: gondosan idomított agya öntudatlanul vezette őt a kívánt irányba.
Az öltözőben egy teremtett lélek sem volt. Nem sokkal korábban még lányok zsizsegtek a kabinoknál, anyukák igazítottak sminket és ruhát, céltudatos edzők terelgették mindannyiukat. Ahogy végigsétált a helyiségen, egyszerre érezte magát kirekesztettnek és kivételezettnek.
A szekrényéhez érve belebújt kopott balerinájába, amit az imént sorsára hagyott. Elgondolkozva meredt maga elé.
Anya szemrehányásai követték mindenhová. A „csak magadra gondolsz” ősrégi rigmusa, keveredve a „csalódtam benned” csúcsra járatott mantrájával. Az előbbit – és most először érezte így –, még képes lenne lerázni magáról. Az nem gondolhat csak magára, aki folyton azon mereng, mit gondolnak mások, ugye? Így okoskodott, ábrándjaiban anya is egyetértett vele, és nem viharzott ki oly feldúltan a női öltöző mosdójából.
A „csalódtam benned” kemény dió. Anya remegő szájából, könnyeivel kísérve, felér egy késszúrással. Úgy képzelte, hogy a szavak tőre ilyenkor egyenesen a mellkasa közepén hatol be, szegycsontján keresztül sebzi meg. Anya beletúr szalmaszőke, hercegnős tincseibe – „Mindent feláldoztam érted” –, majd végigsimít karcsú, nőies derekán, és a tudat, hogy ő fájdalmat okozott ennek a törékeny nőnek, elviselhetetlen.
A fájdalom a sportoló életének mindennapos része, de nem olyasmi, amin folyton rugózni kell. Az edzője szokta ezt mondogatni. Ezt értette, hiszen hogyan is tudna nekifutni, lendülni, ugrani, hajtani, csavarni, pördülni, repülni, bukfencezni, ha arra gondolna, hogy fájni fog. Ha gondolna rá, akkor a fájdalom odakerülne közé és az elvégzendő feladat közé, és akkor nem lenne képes végigcsinálni.
Az utolsó versenyen Bodor Anna kibillent az egyensúlyából, és szilánkosra törte a jobb csuklóját.
Ez a kép, hogy szilánkosra törte – beleégett az elméjébe. Elképzelte Anna csuklóját. Milyen vastag lehet egy csukló? A sajátját lemérte, az körülbelül tizenöt centiméter. Elképzelte belülről, a kis inakkal, apró csontocskákkal, vérlemezkékkel. És most minden összetörve. Megsemmisülten.
Azt hallotta, csavarokkal hozzák helyre. Anna minden este sír, annyira fáj, mesélik. Nem mondta ki senki, de tudják mind, hogy ebben a sportágban ez a vég. Ha elveszíted a mozgékonyságodat, akár le is húzhatod a rolót.
– Most vagy a legjobb formádban – mondta neki anya idefelé jövet. – A kis Bodor Annával kiesett az egyetlen igazi riválisod. Muszáj ma jól szerepelned! – buzdította. – Csak egy kicsit több önfegyelem és kitartás, és világbajnokot nevelünk belőled! – tette még hozzá a parkolóba érve, és olyan boldognak tűnt, amilyennek csak nagyon kevésszer volt alkalma látni őt. Nagyon, de tényleg nagyon boldog volt.
És az egész csak rajta múlik. Megteheti ezt anyáért.
Felsóhajtott. Odakint üdvrivalgás kísérte egyik sporttársa előadását. Hamarosan ő következik. Vissza kell mennie! Meg kell nyugtatnia anyát! Elszánta magát, és elindult a tornaterembe.
A bejáratnál megtorpant. A benti homályhoz szokott szemét elvakították a csarnok vakító fényei.
– Na, végre itt vagy! – ragadták karon váratlanul. Mielőtt bármit is mondhatott volna, anya magával húzta őt a pálya széle felé, ahol a többi versenyző végezte nyújtógyakorlatait. – Nem voltam hajlandó még egyszer utánad menni! Neked kellett a megfelelő döntést meghoznod – magyarázta tudálékosan. – Rendesen próbára teszed a türelmemet, kislányom – tette hozzá egy gyors oldalpillantással –, hogy épp ma engeded át magad a hisztinek! Csak ügyesen! Most dől el minden! – azzal betaszigálta őt a többi versenyző közé.
„Most dől el minden” – ízlelgette magában. Eldől, mintha minden csak úgy magától történne. Anélkül, hogy beleszólása lenne.
Számbavette a lábánál heverő kellékeket. Labda, szalag, buzogány. Csak fel tudná idézni, csak egy kicsit, amikor ezt még igazán akarta. Csak vissza tudna kerülni oda, abba a pillanatba, amikor ezt az egészet kitalálta. Lassan lehunyta a szemét.
Bodor Anna kifordult csuklóval fekszik a szőnyegen.
– …világbajnok lehetett volna belőlem – hallotta anya hangját valahol a háta mögött. – Ilyen alakom volt, mint neki, csak én kicsit erősebb voltam. Pont ilyen voltam én is – hangját átfűti a szentimentalizmus –, szőke, csinos, filigrán. Ha nincs az a verseny – kis szünetet tart, majd elfúló hangon folytatja: – Világbajnok lehettem volna…
Anna minden este sír a fájdalomtól.
Kipattant a szeme. „Muszáj ma jól szerepelnem!” – kántálta magában, miközben megkezdte a bemelegítő nyújtásokat. „Nem gondolunk a fájdalomra!” – szajkózta, majd spárgába csusszanva ügyesen végigvezette a labdát egyik karjától a másikig. „A csuklóm tizenöt centiméter. Talán csak tizennégy és fél” – gondolta, épp abban a pillanatban, amikor szólították.
– Megcsinálom, anya – bíztatta magát. Hátát kiegyenesítette, fejét magasra emelte, karját elegánsan maga mellé nyújtotta. Elmosolyodott és a pályára lépett.
(Fotó: Anastasiya Gepp, kép forrása: Pexels)