junior novella

Huba Luca: Banán

Elhallgattam. Csak ültem szipogva és a kezemet magam előtt tartva, mint egy dínó. Ilyen kis szerencsétlenül.

Banán három éve, pontosan ezen a napon érkezett hozzám. A bátyám hozta nekem, mondván, hogy a barátjának is mennyit segített. Mármint nem pont Banán, az ő neve Eper volt. Előtte is tudtam, hogy a családom már régóta aggódik a mentális egészségem miatt, de egy segítő kutya igazán feltette a pontot az i-re. Ellenkeztem minden apró kifogást felsoroltam, csak hogy ne kelljen elfogadnom Banánt. Képes voltam azt mondani, hogy nem is szeretem a kutyákat, de a bátyám erősködött, hogy nem mehet így tovább. Nyilván… Mennyire hihető, hogy valaki nem szereti a kutyákat?

Hatalmas szakadék mélyén feküdtem, ebben igaza volt. Egyszerűen nem találtam semmit, ami lekötött volna, ami izgatottá tett akár csak annyira, hogy mosolyt csaljon az arcomra. Semmi nem hatott meg. Esténként szomorú filmeket néztem, videókat, amiben katonák térnek vissza a családjukhoz, szánalmas és szomorú zenék klipjét, de semmi. Majd megjött Banán. Az első esténk nagyon hosszú volt. Peti nem akart otthagyni, amíg nem játszottam Banánnal legalább fél órát, vittük ki sétálni és mentünk vele körbe az egész lakásban. Mindent meg kellett tennem annak érdekében, hogy békén hagyjon. Amikor ezeknek az idióta, és kiemelném, hogy azóta is feleslegesnek tartott feladatoknak a végére értünk, Peti megígértette velem, hogy egy hónapig megtartom a kutyát. Beleegyeztem, hogy lerázzam, de ez az ígéret megváltoztatta az életem.

Miután elment, Banán csendesen leült mellém, és nézte, mit csinálok. Elkísért enni, majd a tévét nézte velem, és nagy meglepetésemre az ajtó előtt várt, amíg pisiltem. Egy szót sem szóltam hozzá. Nem tudtam, hogy kell kutyákkal beszélni. Vagy gyerekekkel, vagy lovakkal, vagy igazából bárkivel és bármivel, a felnőtteken kívül. Másnap reggel arra keltem, hogy ez a drága kisangyal az ajtót kapargatja és ugat. A következő nap szintén, majd az azt követő öt napban megint. Egy hét elteltével azonban Banán a kezem bökdösését tartotta megfelelőnek figyelmem felkeltésére. Sokkal kellemesebben indult a napom. Nem a hülye ébresztőre vagy az ugatásra keltem, már magamtól mentem kiengedni, és nem volt olyan megterhelő felkelni sem. Furán éreztem magam. Már olyan megszokottá vált, hogy minden napom szenvedéssel indítom, hogy annyira nem várok semmit a következő óráktól, hogy nem foglalkozom a kinézetemmel, a szagommal, nem reggelizem és nem sétálok. Megijedtem az érzéstől. Nem tudtam, hogyan kell ezzel élni, mit kéne ezek után érezzek. Akarom-e egyáltalán ezt máskor is érezni, vagy inkább csak leterhel, így ne változtassak? Illetve, ha változtatnék, azt mégis milyen formában tegyem? Pánikolni kezdtem. Fel s alá járkáltam a lakásban, kiborítottam a kávét, majd hirtelen a földre zuhantam. Sírni, sőt, zokogni kezdtem. Féltem az érzéseimtől, féltem a sírástól, a változástól. Aggasztott, hogy mi van akkor, ha már túl késő, mi van, ha túl régóta nem érzek semmit, és már mindegy is. Banán ekkor leült mellém. A lábamra tette egyik mellső mancsát, és az ölembe a fejét. Elhallgattam. Csak ültem szipogva és a kezemet magam előtt tartva, mint egy dínó. Ilyen kis szerencsétlenül. Banán ekkor felemelte a fejét, orrával megbökte a kezemet, és óvatosan a tenyerem alá csúszott. Ahogy simogattam, az izmaim ellazultak, lelassult a légzésem, és abbahagytam a sírást.

Banán megváltoztatott. Azon a napon elfogadtam, hogy változásra van szükségem, és örülni tudtam annak, hogy sírok, mert ez volt az, ami elindított egy új úton. De leginkább annak örültem, hogy van mellettem valaki, aki bár kicsit szőrös, büdös és időnként koszos, a legjobb barátom.

(Fotó: Christian Domingues, kép forrása: Pexels)

Leave a Reply

%d