Aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. A gondolataim mintha mókuskeréken szaladgáltak volna a fejemben, dobogtak és dübörögtek, egy pillanatig sem hagyták, hogy másra figyeljek.
Hogy lehet, hogy ennyire nem emlékszem arra az estére? Hogyan fordulhatott elő ez az egész, miért estem neki egy idegennek néhány pohár koktél után? Jó, a néhány pohár koktél végül is elég relatív megközelítés. Van, akinek a néhány a végzetet is jelentheti. Jelen esetben úgy tűnik, hogy például nekem. Vagy az is lehet, hogy Roberto belekevert valamit az italomba. Az italomba? Ő? Te jó ég! Hát hallom én magam? Felkaptam a telefont.
Stephanie, azt hiszem engem bedrogoztak Kubában.
Ránéztem az órára: hajnali fél három. Aludj, Liza!
És mi van akkor – pattant ki a szemem, pedig épphogy lehunytam –, ha több is történt a csóknál… csak én arra sem emlékszem.
Stephanie… ugye csak az a csók volt? Ugye nem volt több? Ugye nem?
Stephanie! El kell mondanod az egészet, az elejétől a végéig! Hívj fel!
Ne haragudj, biztosan alszol…
De azért hívsz, ha felkeltél? Love you.
Jó mélyre tuszkoltam a telefont a matrac és az ágykeret közé, még a párnát is rádobtam, hátha így nem találom meg, amikor újabb üzenetet küldenék Stephanie-nak. A hátamra fordultam, összekulcsoltam a kezem és csak bámultaam a sötét plafont. Kapaszkodót kerestem. Valamit, ami megtart, mert úgy éreztem, mintha zuhannék. Valamit, amit ha elég erősen megragadok, akkor segít túlélni, legalább reggelig. Útmutatást, mantrát. Bármit, de semmi más nem jutott eszembe, csak ostoba, agyonismételgetett, idegesítő közhelyek. Minden csoda három napig tart. Minden elmúlik egyszer. Merj élni! Különben mit fogsz mesélni az unokáknak? Minden fejben dől el. Meglátod, később nevetni fogsz rajta… STOP! Felültem az ágyon. Izzadtam, mintha rémálmok gyötörtek volna.
Amúgy ez az egész olyan, amin később nevetni lehet? Mondjuk jövőre vagy húsz év múlva, vagy amikor nagymama leszek? Vajon mennyire leszek cool nagymama, ha azt mondom majd az unokáimnak, hogy gyerekek, oly rövid az élet, tessék élvezni! Nagyanyátok is élvezte. Egyszer legalábbis. Ugyanis úgy bemákolt az éves barátnős holiday alatt, hogy rámászott egy kubai szívtipróra, és még csak nem is emlékezett rá. Oh, és wait a minute! A vőlegénye meg, aki történetesen a nagyapátok, otthon várta az ő ártatlan pacsirtáját. De oda se neki, angyalkáim, ami Kubában történik, az Kubában is marad. Egyetek még egy kis palacsintát!
Vagy jobban teszem, ha hallgatok majd az egészről? Ha azt állítom, hogy ilyesmit nem csinálunk, vagy ha mégis, akkor máglyán égjen a vétkes? Micsoda álszent vén szatyor lennék?! Hát, Liza… Teljesen mindegy, hogy mit teszel, nagymamaként elbuktál. Harmincévesen. És ha már nagymama… Ideje összeszednem magam!
– Mi fáj ennyire, Lizukám? – kérdezte nagyi, miután másnap kora reggel beállítottam hozzá. Közben felöntötte a teáját tejjel, mindig így itta – nekem meg mindig hánynom kellett tőle –, valami brit felmenő miatt, állítólag.
Szerettem a nagyinál lenni. Szerettem a házát, a bútorait, a falakon a virágos tapétákat. Minden mindennel passzolt, minden csillogott, sehol egy megbújt pókháló vagy ott felejtett porszem. Mintha egy szálloda lett volna, ahová a vendégek viszont sosem érkeznek meg.
– Vedd fel a szemüveged, nagyi! – mondtam, és elindítottam a videót, ahol éppen… Szóval, mi ott, Kubában…Ő meg én, éppen azt csináljuk.
Nagyi nyugodtan szürcsölgetett az aranyozott szélű csészéjéből. Látszott, hogy tényleg figyeli a felvételt, talán már el is kezdte elemezni magában. Még az inges jelenet sem mozdította ki a nyugalmából, még csak a szemöldöke sem szaladt föl, egészen addig, amíg a csókhoz nem értünk. Akkor aztán kiköpte a teát.
– Hogy az a … Ez te vagy, Lizukám?
Kitört belőlem a zokogás.
– Nem emlékszem semmire, nagyi! Vagyis van, amire igen, de olyan, mintha álmodtam volna! Mintha nem is az én emlékeim lennének. Nem tudom, mi történt velem, nem értem, nem értem, nem értem, nagyi!
Nagyi nem szólt semmit. Felállt, elővette a szekrényből a papírtörlőt, benedvesített egy szivacsot, majd nekiállt felitatni a meglepődése okozta káoszt. A tea maradványai ott csillogtak az asztal dió zínű erezetén, és ha kicsit előrébb hajoltam, mondjuk az asztal közepe felé zsebkendőért, akkor láttam, hogy a földre is jutott egy kevés. Segítettem a nagyinak, majd visszaültünk az asztalhoz.
– Ki az a bika? – kérdezte.
– Roberto? Ő volt az idegenvezetőnk…
– Vagy úgy. Azt az inget én is örömmel gombolgatnám…
– Nagyi!
Nevetett.
– Jól van, jól van – intett, hogy befejezte. – Hát, Lizukám, jó nagy szarba keveredtél!
Újra sírni kezdtem.
– Na, mondjad inkább – folytatta –, mi volt ezután? Ledöntött a lábadról?
– Nagyi, nem! Vagyis, éppen ez az! Nem tudom! Nem emlékszem semmire, érted?! – felugrottam, és a kertbe szaladtam. Mintha elefánt ült volna a mellkasomon.
Mélyeket szívtam a friss reggeli levegőből, hallgattam a madarak csicsergését, az ajtók csapódását és a felbőgő motorokat. Munkába indultak az emberek. Lassan nekem is indulni kellene
– Nesze – bökött oldalba a nagyi –, vegyél egyet!
Ott volt előttem kinyitva a datolyabarna szivartartó doboz. Gyerekkoromban azt hittem, hogy kincsek vannak benne, nyakláncok és karkötők aranyból, gyűrűk drágakövekkel. Aztán láttam az Aladdint, úgyhogy onnantól kezdve csodalámpásként képzeltem el, és állandóan simogattam, hátha kiugrik belőle a Dzsinn. A nagyi nem szerette, hogy összetapogatom a zsíros kezemmel, úgyhogy a doboz nem sokkal később eltűnt.
Egyszer aztán, amikor a legelső nagy szerelmem faképnél hagyott, és a hintaágyon rázkódtam a sírástól a diófa alatt, leült mellém, a kincses ládával az ölében. Akkor tudtam meg, hogy a doboz valójában nem tűnt, el, hogy Dzsinn helyett vaskos szivarok vannak benne, és hogy a nagyi szivarozik. Nem szívok sokat, ennyi belefér, Lizukám, mondta, amikor látta, hogy leesett az állam. Aztán elszívtuk együtt az első közös szivarunkat, és örökre egymás cinkostársai lettünk. Ez a mi titkunk, a közös bajűző szeánszunk, szérum a lelki fájdalmak ellen. Amikor összecsapnak a fejem fölött a hullámok, átjövök, vázolom a helyzetet, és ha a nagyi elég komolynak ítéli, akkor előkerül a szivar.
A nagyi levágta a szivarok végét, majd meggyújtottuk őket.
– Benjamin tud róla? – kérdezte.
– Nem.
– Jó.
– Jó?
– Nagyon jó – beleszívott a szivarba.
– Nem tud róla, mert úgy tűnik, én magam sem tudom, hogy miről nem tudok.
– Az mindegy. Továbbra is férjhez akarsz menni?
Micsoda kérdés!
– Hogyne akarnék, nagyi! Semmi nem változott, szeretem Bent…
– Szereted?
Nem értettem, mire akar kilyukadni.
– Gondolod, hogy – folytatta – véletlenül történnek azok a dolgok ott a videóban?
– Mi? Nagyi, be voltam rúgva. Sajnos… És nem is emlékszem, hogy…
– Figyelj ide! Az a fiú nem fog többet a közeledbe jönni, úgyhogy lezárt ügy. A többit magaddal kell elszámolnod Ha még mindig akarsz esküvőt, akkor felesleges a leendő férjed tudtára hozni a történteket. Egy éjszaka miatt kockára tenni mindent… Semmit nem érnél el vele, hacsak nem drámáról és mínusz kilókról álmodsz – újra meggyújtotta a kialudt szivarját. – Ha nincs jelentősége a kubai bikádnak, akkor hallgass! Ha viszont gond van köztetek, akár a legkisebb is, akkor fújd le az egészet, és fuss! Hogy a bikáddal vagy mással, teljesen mindegy, de még most menj! Úgy értem, válni bármikor lehet, de felesleges cécó, ha már most sejted a végét. És most szólok: nem fizetem az ügyvédedet!
– Hát, most aztán sokat segítettél!
– Ne nyavalyogj, nincs miért, édes lányom! Megtörtént? Meg. Változtat bármin is? Azt mondod, hogy nem. Akkor meg?
Csak bámultam magam elé. Reméltem, hogy a nagyinál megvilágosodom majd, ahogyan mindig, de nem így történt. Ugyanolyan tanácstalan voltam a szivar után, mint mikor idejöttem.
– Nagyi, kérhetek valamit?
– Mondjad!
– Ne hívd már bikának Robertót, nagyon kérlek…
Ennyi. Ennyit tudtam hozzászólni ahhoz, amit a nagyanyám mondott. Bámultam tovább a földet. Mintha egy mély, fekete lyuk keletkezett volna az agyam helyén, éreztem, ahogyan beszippant. Ahogy itt vagyok, és mégsem, ahogy messziről hallom a nagyi nevetését, és hogy monológba kezd a bikákról és Robertóról, a kubaiakról, a szerelemről és a titkokról, de a szavak félúton elvesztek és nem jutottak el hozzám.
Mondjak bármit is Bennek? Nem tudom. Vagy tényleg felesleges lenne beszélni? Lehet. Hazugságnak számít? Talán. Megértené? Én megérteném? Hát…
Üzenetet kaptam. Stephanie.
Honey, nem csörögsz ki, gondolom a nagyanyádnál vagy. Ne pánikolj már! Nem drogoztak be, és nem szexeltél senkivel (kár, lol). Roberto hozott le téged a tetőről, és ránk bízott, hogy vigyünk haza. NYUGI! Este találkozzunk a bárban! Love you!
Zsongott a fejem, pedig még kilenc óra sem volt. Késésben voltam. Beszélek Bennel, tudnia kell! Nem akarok titkokat, határoztam el, és elindultam haza. Vállalom a tetteim következményét, végtére is felnőtt lennék, vagy mi. Tudom, hogy fájni fog neki, de az jobban fájna, ha hazudnék. Még a kapcsolatunk elején, úgy tíz éve, megígértük egymásnak, hogy bármi történjék is, soha semmit nem tartunk majd titokban. A titkok gyilkosok. Lassan esznek meg. Mindent meg lehet beszélni, és mi tényleg mindent megbeszéltünk Bennel. Nem tehetek kivételt akkor sem, ha hibázom! Csak egy csók volt, ráadásul részegen. Nem lesz baj, érzem.
Újabb üzenet érkezett, Stephanie volt.
Jó, mondjuk azt nem tudom, hogy mi történt a csók meg aközött, hogy Roberto lehozott hozzánk… De Honey, ha történt volna valami, arra biztosan emlékeznél!
Hangüzenet küldtem válaszként. Majdnem elejtettem a telefont, annyira remegett a kezem, de azért sikerült beleordítanom a mikrofonba, hogy “A rohadt életbe, Stephanie! Most akkor mit csináljak?!”
A történet korábbi részei az alábbi linkeken olvashatók:
(Fotó: Yuting Gao, kép forrása: Pexels)