Gerendás Beáta: Dörzsi

K. Aladár még csak pár hónapja élt Bécsben, így érthető, hogy életvezetésében még nem tudott teljesen a helyi viszonyokhoz alkalmazkodni. Budapesti életének pontos, bonyolult matematikai számítások alapján történő megtervezése is legalább fél évig tartott, így nem is csoda, hogy  külföldön ez még több időt vesz igénybe. A boltban például osztrák, euró alapú, nyugati fizetése ellenére mindent, de tényleg mindent átszámolt forintra, s majdnem hogy az összes termék árát drágállotta. Mit drágállotta? Megállt benne az ütő, és otthagyva csapot-papot, kiviharzott a boltból. Néhány ilyen eset után úgy döntött, bevásárlásait inkább hazalátogatásai során intézi. Természetesen minden péntek délután, munka után felszállt az első Pestre induló Railjetre, és meg se állt a Keletiig. Vasárnap pedig alig bírta cipelni az egész hétre elegendő ellátmányt. De Aladár nem bánta, hogy majd megszakad, mert tudta, hogy így nagyon sokat spórolhat. Kiszámolta. Kerek egy évvel korábban érheti el vágyai netovábbját, a saját lakás birtoklását. Aladár mindig is ügyelt arra, hogy a megvásárolt termékek ár-érték aránya a legideálisabb legyen. Semmire nem költött többet, mint az optimum. Az egyik ilyen budapesti bevásárló körútja során beszerzett egy teljesen hétköznapi háztartási boltban egy teljesen hétköznapi fém dörzsit, 95 forintért. Vásárolhatott volna 59-ért is, de úgy gondolta, hogy az a 36 forint a minőség garanciája, így a dörzsi legalább fél, vagy akár egy évig is ki fog tartani. Amint visszatért bécsi albérletébe, azonnal bevetette újdonsült szerzeményét, mellyel az első hetekben teljes mértékben meg is volt elégedve. Egyik este azonban annyira belefeledkezett a német nyelv szépségeibe, hogy sikeresen odaégette a rizst. Hangzatos káromkodások közepette – annak rendje és módja szerint – beáztatta az edényt jó egy-két órára. Majd miután meggyőződött arról, hogy a leégett étel elegendően felázott, munkához látott a jól bevált, minőségi dörzsivel. A leégett étel azonban nem adta magát könnyen, így Aladárnak teljes erőbedobással súrolnia kellett a lábast. Alighogy örömét lelhette a leégett ételmaradék sikeres eltávolításában, rá kellett eszmélnie, hogy dörzsije totálkáros lett. További felhasználásra teljesen alkalmatlan, így ki kell vonni a forgalomból. Szitkozódások közepette egy gondolatcunami vonult át az agyán. Hogy pont azért választotta ezt a dörzsit, mert azt gondolta, hogy a borsos ára garancia a minőségre, hogy most megint ott kell hagynia 95 Forintot az új dörzsiért, hogy úgy nem fog előrébb jutni anyagilag, ha folyamatosan extra kiadásokkal kell számolnia, hogy nem lesz elég a pénze a lakbérre és kilakoltatják, neki pedig vissza kell költöznie Pestre, hogy… Elég! Ezt nem tűrhetem, nem hagyhatom annyiban, vissza kell követelnem a pénzemet! – döntötte el, mert nem azt kapta, amit ígértek, neki jár a minimum féléves használat, neki jár a pénzéért az, ami azért elvárható. Ezzel a lendülettel fogta magát, felült az első Pestre induló Railjetre, és dühében meg sem állt addig a háztartási boltig, ahol a dörzsit vásárolta. Indulatait nem titkolva nyitott be a boltba, ahol a dörzsölt tulajdonosra, Gerzsonra zúdította panaszát. Gerzson roppant higgadt maradt, hiszen középkorú férfi, aki életének hatvan éve alatt már megélt jópár feldúlt vásárlót, így Aladárt is rezzenéstelen arccal hallgatta végig. Bár nem volt kötelező, mégis felajánlott neki kárpótlásként egy újabb dörzsit. De Aladár nem tántorított eredeti elképzelésétől, ő a teljes 95 forintot követelte Gerzsontól, aki tovább hajtogatta, hogy ő pénzt nem ad vissza használt termékért, amire nincs garancia, s ezt is csak azért adja, hogy hagyja már őt békén. Aladár, hogy nyomatékot adjon követelésének, óriásit csapott az asztalra, s a fogyasztóvédelemmel kezdett fenyegetőzni. Ezzel aztán sikerült Gerzsont kizökkentenie a nyugalmából – pedig hosszú pályafutása során csak egyszer emelte fel a hangját a vásárlóval szemben, s akkor is azonnal megbánta –, így rácsapott az asztalra, és hangosan, minden szót erős nyomatékkal ellátva közölte, hogy ha vissza akarja kapni a kedves vásárló a pénzét, forduljon a termék gyártójához, ő többet nem tud segíteni, a viszontlátásra, ott az ajtó! Aladár meg se tudott szólalni, el sem hitte, hogy őt, a mintavásárlót, aki mindig ügyel a minőségre, valaki ilyen durván kidobhatja egy boltból. Másodpercnyi lefagyást követően, kínosan ügyelve arra, hogy határozott fellépéssel távozzon, kiviharzott a boltból és bevágta az ajtót maga mögött. Még a vonaton ülve kinyomozta, hogy ki gyártotta az általa használt dörzsit, és azon nyomban meg is írta több körmondatból álló, felháborodott panaszlevelét, melyben követelte a 95 forintjának – MNB középárfolyamon euróba átszámolva – történő azonnali átutalását az osztrák bankszámlájára. Aladár tudta, hogy igaza van, sőt azt is, hogy a gyártó is igazat ad neki, így minden nap bizakodva várta, hogy megjelenjen a tétel a számláján. Három nap elteltével mélységesen felháborodva felhívta az ügyfélszolgálatot. Semmi. Egy hét múlva ajánlott levelet küldött a vezérigazgatónak. Még mindig semmi! Hallatlan! Neki jár ez a pénz, nem csak a fogyasztóvédelmi szabályok, de a Polgári törvénykönyv alapján is! Nincs más választása, fel kell jelentenie a céget. És hopp, négy nappal később hirtelen megjelent számláján a 27 centes összeg. Na, de ez még semmi! Másnap korán reggel csengettek, egy futár állt az ajtóban egy hatalmas dobozzal, benne száz dörzsivel és egy nagyon kedves bocsánatkérő levéllel, melyben a dörzsicég vezérigazgatója kéri alássan őt, K. Aladárt, hogy vonja vissza feljelentését, és fogadja sok szeretettel fáradozásai kárpótlásául a mellékelt dörzsiket. Aladár önelégült arccal, büszkén konstatálta, hogy igen, ez aztán a tisztesség! Megkapta végre, ami neki jár, ez így van rendjén! Tisztes, jó polgár módjára visszavonta a feljelentést, és ha már ott ült a gépnél, meghirdette a jófogáson a 100 dörzsit 120 forint per darab áron, vagy egyben, potom 10 ezerért, hogy visszaszerezze a vonatjegy árát, amit az igazságért folytatott küzdelembe invesztált.

(Fotó: Karolina Grabowska, kép forrása: Pexels)