Készíted a koszorút. A tavalyi alapot veszed elő, az idei egészen egyszerű lesz. Bár tudod a klasszikus lila-rózsaszínt, mégis négy bordó gömbgyertyát keresel a dobozban. A koszorúba még előző évben beszúrtál két vékony pálcát, így osztva négy cikkre a kör belsejét. Akkor – úgy emlékszel – kék-fehér-piros-sárga gyertyákat állítottál a hegyes végű talpacskákra, mindegyik jelképezett egy erényt, és a pálcák formálták egységgé őket. Idén azonban a saját elképzeléseid után mész.
Lehozod a padlásról a karácsonyi dobozokat. A kisebbikben rengeteg apró, ezüstözött tobozt találsz, és picur golyócskákat, és bár most valami piros-zöldben gondolkodtál, ez lesz a győztes.
Meglepetésnek szánod a koszorút, nem is szólsz a többieknek, de ahogy rendezgeted, a fiad kijön a konyhába. Nézelődik, sertepertél, tudod, ilyenkor valami nasi után szimatol – most éppen szó szerint – mert pár perce sült meg az álpizza. Az álpizza olyan, hogy a hűtőszekrényből előbújik egy épphogy le nem járt leveles tészta, te kiteríted a tepsibe, és mivel már egy kicsit kiszáradt, a csíkokká széteső tésztát egybenyomogatod. Rákened az egyik kisüveges, házi készítésű pizzaszószt, arra sajtot szeletelsz, és miután megsül, alig telik el pár perc, és már csak néhány morzsa, meg a még ki sem hűlt sütő emlékszik arra, hogy valamit készítettél. A fiad futólag megölel, ma gyújtjuk meg?, kérdi, és a te igenedre már a szobája becsukódó ajtajából bólint vissza.
A koszorú pár perc alatt elkészül, sokkal hosszabb az idő, amit üldögélsz előtte. Arra gondolsz, már csak négy hét, aztán egy ötödik, és véget ér az év.
Micsoda év! Nem is! Ha csak odáig gondolsz vissza, micsoda két hetén vagy túl! Kiváló írásokat hallottál a múlt hétvégi írótáborban, ahol egy összeszokott csapatba utólag becsatlakozva (mindössze három embert ismertél a jelenlévő tízből) már fél óra után – és még két napig – úgy érezted magad, mint régen, amikor a nappalidban a kétszemélyes Ektorp kanapé sarkába kuckóztál a puha, sötétzöld takaróddal, és nézted, hogyan szárítja fel a mintás teraszkőről az esőcseppeket a felhőket arrébb tessékelő szél. És ebbe belefért a hajnalig tartó tánc is. Egy végtelen aerobic órának beillő fél éjszaka, ami után másnap reggel lejönni az emeletről… hát, volt már könnyebb.
Üldögélsz a koszorú előtt. Az is fényesíti a szívedet, hogy délelőtt kaptál egy üzenetet egy régi baráttól. Olyat, aminél szebbet ember el nem képzelhet. Zengő hangú, személyes-szemérmes üzenet egy fénylően tiszta érzelemről, ami negyven éve kezdődött, és egy hosszú szünetet is túlélve a mai napig tart. Mély szeretetről szóltak a szavak.
Advent első vasárnapja. A hit gyertyáját fogjátok ma meggyújtani.
És te hiszed, hogy megéri szeretni. Csak ez éri meg. Gyermeket, barátot, szülőt, a szerelmedet. A szomszédot, a tanárt, a kollégáidat.
Magadat – illeszti a hosszú sorhoz egy hang benned. Kinézel az ablakon, sötét van, az arcod tükröződik az üvegen. Hosszan nézel kifelé, békés vagy, nyugodt. Igen, magadat – mondod ki te is, és ismétled meg még párszor, majd teszed hozzá: végre!
(Fotó: Pixabay)