– A kertész fedezte fel a holttestet – magyarázta izgatottan a szanatórium igazgatója a rendőrhadnagynak. – Épp füvet nyírni indult, akkor látta meg, mikor kilépett az épület déli kapuján.
– Érdekes – vakarta meg fejét Bazil Mátyás hadnagy.
A beszélgetők előtt egy középkorú férfi feküdt, arcára dermedt, riadt tekintettel. Kikerekedett szemével mintha feszülten figyelte volna az Alpok karnyújtásnyira tűnő, hófedte csúcsait. Csíkos pizsamát viselt, derekát egy narancssárga mentőöv ölelte, papucsát a szobájában találták meg.
– Mit tudunk az áldozatról? – vette elő zsebéből a hadnagy fekete jegyzettömbjét.
– Két éve lakott nálunk, Michael a Titanic egyik túlélője volt, nagyon különleges tünetegyüttes, halmozott mentális problémákkal, amik a balesethez köthetők – fonta össze karját a mellkasán az igazgató. – Őszintén szólva, lassan haladtunk a kezelésével, folyamatosan téveszmék és kényszerképzetek gyötörték.
– És mondja, ezek a téveszmék milyen jellegűek voltak?
– Hadnagy úr, ehhez meg kell ismernie Michael megmenekülésének körülményeit! Bizonyára hallott már a Titanic katasztrófájáról!
– Nem, még nem hallottam – vakarta meg állát Bazil Mátyás. – De ez nem jelent semmit – próbálta mentegetni magát –, zárt svájci világunkba, az Alpok ölelésébe nehezen jutnak el a hírek. Olyan, mintha egy nagy fazékban élnénk, összezárva tehenekkel, meg bankárokkal.
Öblingen urat, a szanatórium igazgatóját őszintén megdöbbentette a tájékozatlanság azon foka, amellyel a rendőr részéről szembesült. Mert azt elképzelhetőnek tartotta, hogy bizonyos részleteket neki kell majd elmagyarázni a hajó tragédiájáról, de az, hogy valaki még egyáltalán nem is hallott róla, fel sem merült benne.
– Szóval, Michael a Titanicon utazott. Ez egy hatalmas óceánjáró hajó, ami az első útján egy jéghegynek ütközött, olyan szerencsétlenül, hogy az felsértette a hajó elejét és oldalát, a fagyos tengervíz beáramlott a hajótestbe, a többit meg el lehet képzelni – írta le nagyvonalakban az eseményeket.
– Elsüllyedt – hümmögött a nyomozó.
– El bizony – tűnődött az igazgató, a Michael orra alatt gyűlő, ragacsos vércsíkot méregetve. – Szóval – jött lendületbe – Michaelnek nem jutott csónak, mindegyiktől elparancsolták szerencsétlent, de sikerült szereznie egy mentőövet. Belebújt, és fegyelmezetten várta, hogy a hajó elsüllyedjen. Amikor ez megtörtént, bízott benne, hogy valaki kihalássza majd őt is a vízből. Ahogy várt, várakozott, arra lett figyelmes, hogy a Golf-áramlat elkapja a lábát, és elszakítja őt a túlélők csoportjától. Hiába kiabált, integetett, az áramlat egyre nagyobb sebességgel sodorta, egészen addig, míg a mentőhajók ponttá nem zsugorodtak és el nem tűntek a horizonton. Michael magára maradt a tengeren, és mentőövével megkerülte a Földet: eljutott Kubába, járt Balin, Indiában, Hawaiin, míg egy hatalmas vihar ki nem sodorta őt innen nem messze, a svájci partoknál. A parti őrség találta meg szerencsétlent, kicsit rendbe szedték, aztán mivel látták rajta, hogy megbuggyant a tengeren töltött hosszú idő alatt, átadták nekünk. Azóta van az intézményünkben.
– Értem – jegyzetelt szorgalmasan a hadnagy. – És milyen furcsaságai voltak?
– Például nem szeretett fürödni, ezért nem is fürdött. Amikor már bűzlött, egyszer nagy nehezen beraktuk a fürdőkádba. Megengedtük a vizet, a mentőövnek persze végig ott kellett lenni a derekán, és még úgy is sikítozott, mintha meg akarnánk őt ölni. Elmondása szerint mentőcsónaknak képzelte a kádat, amibe épp ömlik befelé a víz. Előjöttek az emlékei, ahogy a hatalmas hajótestet is elöntötte a víz, és kétségbeesve kiabált: Süllyedünk, mindenki a fedélzetre! Remegve szedtük ki a kádból, és ő lett az intézet egyetlen lakója, akinek innentől kezdve nem volt kötelező mosakodni. A másik említésre méltó furcsasága az volt, hogy félt a jégtől. Legjobban a jeges víztől. Nyáron például óriási felfordulást csinált a vacsoraasztalnál, mikor a társaságában lévő másik gondozottunk jégkockát tett a vízébe. A pohárban kavargó jégkocka és víz magában hordozta egy hajókatasztrófa valamennyi összetevőjét, és olyan sebeket tépett fel benne, amik valójában sosem gyógyultak be.
– Köszönöm, ez elég kielégítő válasz – pödörte meg fénylő bajszát a hadnagy. – Szeretném, ha a következő kérdésemre őszintén felelne! – nézett mélyen Öblingen szemébe, aki már a kéréstől is zavarba jött. – Előfordul-e, hogy maguk megölik a gondozottakat?
– Néha igen – vágta rá megkönnyebbülten az igazgató, sokkal fogósabb kérdésre számított. – Azért ritkán, jellemzően akkor, ha a beteg nagyon idegesítő, sok türelmet igényel, a gyógyulása kizárt vagy nem valószínű, és ha mindezek fejébe még fiatal is. Azért, mert ha valaki öreg, akkor úgy vagyunk vele, hogy pár évet még kibírunk, de egy fiatal beláthatatlan ideig bosszanthat minket és – nem mellesleg – a betegtársait is.
– Értem. Michael már nem volt fiatal. Akkor nem maguk ölték meg? – A nyomozó ennél a kérdésnél alaposan fürkészte az igazgató testbeszédét.
– Nem hinném – vonta meg vállát Öblingen. – Legalább tíz gondozottat tudok mondani, akit előbb ölnék meg, mint őt. Csak néha ordítozott, egyébként nem sok vizet zavart.
– Köszönöm, igazgató úr! Akkor felveszünk majd egy jegyzőkönyvet a vallomásáról. Abban tudna még segíteni, hogy Michaelnek volt-e szobatársa?
– Persze, tudnék, ott ül Lukas, az a nagydarab fickó. Ott a padon, épp kenyérdarabokkal eteti a madarakat.
– Hányadik emeletről is esett ki pontosan?
– A harmadikról – mutatott az ablak felé Öblingen.
– Az már halálos – meredt a kikandikáló függönyvég felé a nyomozó.
– Az.
Bazil Mátyás megfontolt lépteivel közelítette meg a tagbaszakadt fickót. Azon gondolkodott, hogy mennyire normálisnak tűnik, ugyanúgy fest, mint bármely galambokat etető ember, pedig bizonyára totál őrült. A nyomozó már közvetlenül a gondozott mellett állt, a leszórt kenyérdarabok végighömbölödtek a férfi cipőjén, de ő mintha tudomást sem vett volna róla.
– Jó napot, Lukas! Maga volt Michael szobatársa, ugye? Tudna valamit mondani az előző éjszakáról?
– Szervusz! Tudnék, persze – meredt maga elé a szobatárs, és hosszasan gyurmázott egy kenyérgalacsint, majd bekapta. – Nálunk este tízkor van lámpaoltás, le is feküdtünk fél tíz körül, én egy kicsit még olvastam az ágyban, de Michael egyből elaludt. Michael a balesete óta nagyon éberen aludt, sokszor felriadt és gyakran gyötörték rémálmok. Ez az éjszaka is ilyen volt. Nyugtalanul dobálta magát az ágyban, de aztán mintha lecsillapodott volna. Jómagam is elálmosodtam olvasás közben, lekapcsoltam a lámpát és már aludtam is. Hajnali négy körül arra ébredtem, hogy a karbantartó egy hatalmas kolompot ráz a folyosón, és azt kiabálja: Csőtörés! Ömlik a víz! Vízbetörés! Kikászálódtam az ágyból, ekkor már bokáig ért a víz. A strang felől hangos zubogás hallatszott, a szőnyegek és a papucsok ringatóztak a víz felszínén. Újabb kolompolás hallatszott, a karbantartó megint elkiáltotta magát, Michael erre riadt fel. Ő mindig a mentőövében aludt a balesete óta, idegesen kiugrott az ágyból, és rémülten kiáltozni kezdett: Süllyedünk, mindenki a fedélzetre! Végiggázolt a folyosón, rám parancsolt, hogy kapaszkodjak a komódba, az fenn fog tartani. Aztán az ablakhoz ugrott, kinézett, és vagy fél percig a Matterhorn csúcsának fehér hósüvegét bámulta, ahogy az világított a telihold fényénél: – Úristen, jéghegynek ütközött az elmegyógyintézet! Mentőcsónakokat leengedni! – üvöltötte, azzal kivetette magát az ablakon.
– Na, akkor pontot tehetünk ennek az ügynek is a végére – bólintott elégedetten Bazil Mátyás, majd aláhúzta noteszében a vallomás lényegi elemeit. – Annyit még áruljon el nekem, hogy maga miért van itt? Olyan normálisnak tűnik.
– Köszönöm a bókot – mosolygott a nyomozóra a férfi, és ez volt az első alkalom, hogy ránézett. – Én régebben néha kilöktem embereket az ablakból. De ma már nem csinálok ilyet, tudom, hogy nem szabad.
– Nagyszerű, csak így tovább! – nyújtott kezet neki a nyomozó.
– Szervusz – szorította meg a beteg a hadnagy izzadt tenyerét.
Bazil Mátyás most már teljesen biztos volt abban, hogy a szobatárs ölte meg Michaelt. De egy rutinos nyomozóban ilyenkor megszólal a rendőri logika: az első szempont, hogy a gyilkos már egyébként is elmegyógyintézetben van, és magának az ügynek a kimenetele sem lehetne más, minthogy elmegyógyintézetbe zárják az elkövetőt. Tulajdonképpen egy hosszas eljárás végén ugyanoda kerülnénk vissza, mint ahonnan elindultunk. A másik visszatartó tényező maga Svájc. Svájcról a nemzetközi sajtóban is az a kép alakult ki, hogy a béke és a nyugalom szigete, ahol az óraketyegés ütemére nő a mesésen zöld fű, és jól tejelő bankárok legelnek az Alpok lankáin. Itt normális emberek élnek, nem úgy, mint a többi országban. Tehát nincs olyan ok, ami miatt gyilkosságként kellene kezelni az esetet. Még az igazgatóval kell néhány szót váltani erről a Titanic históriáról, aztán az irattárba kerülhet az akta.
– Öblingen úr! – az étkező bejáratánál csípte el az igazgatót, aki szemmel láthatóan próbált volna felszívódni előle.
– Igen? – köszörülte meg az intézményvezető türelmetlenül a torkát.
– Meséljen kicsit bővebben erről a Titanic ügyről. Mégis mikor történt ez a katasztrófa, mikori újságokban tudok utánanézni?
– Ha jól emlékszem, négy éve, 1912-ben, valamikor tavasszal – felelte, és megvakarta a homlokát.
– De uram, 1906-ot írunk – rázta meg az igazgató vállát Bazil Mátyás.
– Dehogy, 1916-ot, most lesz ötéves a kislányom, Ursula, ő 1911-ben született! – az igazgató összevonta szemöldökét, majd elkiáltotta magát. – Ursula, gyere ide szépen, Ursula! Valahol itt kell lennie! – tette hozzá.
Ruth fordult be a sarkon, Öblingen úr csinos, fiatal felesége.
– Ruth, drágám! – intett felé az igazgató. – Ursula merre van, nem láttad?
– Jaj, Öbi – mert Ruth csak így szólította szeretett férjét –, Ursula csak öt év múlva fog megszületni, majd 1911. június 8-án. – legyintett vidáman az asszony.
– Akkor azt hiszem, újra kéne nyitnom ezt az aktát, Öblingen úr! – vakarta meg állát a nyomozó.
– Mátyás, kérem, ne fárasszon! Elég volt a játékból, nincs már türelmem ehhez! Ebédelt már? – förmedt rá mérgesen az igazgató.
– Nem vagyok éhes – sütötte le szemét Bazil Mátyás
– Akkor is menjen szépen, üljön asztalhoz, mindjárt érkezik a többi gondozott is!
– Igen – szontyolodott el a nyomozó.
– És holnaptól beköltözik Lukas mellé, Michael helyére.
(Fotó: Hans Eiskonen, kép forrása: Unsplash)