– Biztos, hogy ez egy jó ötlet? – kérdeztem Borit.
– Van jobb terved? Egész nap unatkozunk az udvaron! – felelte dühösen.
– Mi van, ha bajba kerülünk? Anya dühös lesz rám! – próbáltam meggyőzni. – Büntetésbe fogok kerülni, és majd nem nézhetek mesét egy hétig!
Láttam, hogy Bori azon agyal, vajon hogyan tudna meggyőzni. Anyát nem szeretném felbosszantani, így is sokszor ideges. Nem szeretem, amikor dühös.
Bori mindig megért engem. Megölel, amikor szomorú vagyok, megvigasztal, amikor sírok, és meghallgat, amikor mesélnivalóm van. Ő a legjobb barátom. Pár hónapja találkoztunk az oviban. A lányok nem akartak velem játszani, mert azt mondják, hogy fura vagyok. A fiúkkal is próbáltam játszani, de ők unalmasak. Ekkor érkezett meg Bori. Új volt az oviban, de a lányok nem is foglalkoztak vele. Mi viszont jól kijöttünk. Azóta mindent megosztunk egymással, és sokat játszunk.
Ma Bori kitalálta, hogy tréfáljuk meg a lányokat. Egy kis csínytevéssel nem lenne baj, de az volt az ötlete, hogy szórjunk bogarakat a hajukba. Még ha egy kis homokról lenne szó, talán bele is mennék, de ilyet a fiúk szoktak csinálni.
– Mi lenne, ha én csinálnám és te csak mellettem állnál? Így te is benne vagy, de nem úgy – próbált rávenni Bori.
– Nem is tudom – gondolkodtam. – Végül is, nem én dobom majd a bogarakat.
– Tudtam, hogy benne leszel! – mondta huncut mosollyal a szája szélén.
Egészen délig a homokozós vödörbe gyűjtöttük a bogarakat, majd letakartuk egy műanyag tálkával. Az óvó néni hívott mindenkit ebédhez, ezért a csúszda melletti kiskapu mögé elrejtettük. Egész idő alatt egymás szemét fürkészve halkan nevetgéltünk, a kis csínyünkre gondolva. A lányok csak különösen néztek az asztalunk felé, de nem foglalkoztunk velük.
Amikor újra elérkezett a játszóidő, Bori rám nézett, majd kacsintott egyet, és már fogtam is a vödröt. Kezdődhet a móka, gondoltam. Megközelítettük a lányokat hátulról, és éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben ver. Utoljára egymásra néztünk, aztán Bori jó erősen megragadta a vödröt. A következő pillanatban a lányok már bogarakkal a hajukban, sikoltozva szaladtak.
Nem sokkal később az óvó nénik szobájában találtam magam, arra várva, hogy anya megérkezzen. Tudtam, hogy dühös lesz, de legalább majd mondhatom azt, hogy nem én öntöttem a lányok hajába a bogarakat. Azt is tudtam, hogy a kifogásom nem fogja őt érdekelni, ahogy a többiek szüleit sem. Amikor anya végre belépett az ajtón, azonnal lenéztem a földre. Hirtelen érdekesnek tűnt a porcica a padlón.
– Nagyon köszönöm, hogy ilyen hamar el tudott jönni! – köszöntötte az óvó néni anyát.
– Ugyan, Eszti néni! Mi történt Annával?
– A mi kis Annánk úgy gondolta, hogy vicces az ovis társai hajába bogarakat szórni. Sem a kislányok, sem a szüleik nincsenek elragadtatva az esettől – próbálta finom szavakkal elmagyarázni anyának a csínyt.
– Igaz ez, Anna? – kérdezte anya. Nem mertem felnézni, de éreztem, ahogy oldalról, meredten bámul rám.
– Nem én voltam – motyogtam neki.
– Beszélj hangosabban! – szólt rám dühösen.
– Nem is én voltam, aki rájuk dobta a bogarakat! Én csak álltam Bori mellett, és néztem!
– Szerinted ez egy jó kifogás? – faggatott idegesebben anya, azonban az óvó néni közbeszólt.
– Kit mondtál? Ki volt, aki a kislányokra öntötte a bogarakat? – kérdezte döbbent tekintettel.
– Bori – válaszoltam magától értetődően.
– Ne viccelődj velem! Mondd el, hogy ki volt még veled! – felelte az óvó néni.
– Már elmondtam, hogy Bori volt.
Az óvó néni csak bámult rám. Először mintha az év legnagyobb hazugságát mondtam volna, majd pár másodperc múlva kétségbeesetten mondta:
– Drágám, nincs Bori nevű kislány az oviban!
(Fotó: Peter Steele, kép forrása: Pexels)