Hiszek a csodákban. Igaz, csak mióta átéltem a magamét. De erről nem beszélek senkinek. Senkinek, csak a bentieknek, akik rám vannak bízva. Mások úgyis kinevetnének, vagy el akarnák hitetni velem, hogy a gyógyíthatatlannak tartott bajokból nincsen gyógyulás. Nos, barátom, az a jó hírem, hogy van.
Én most nem a betegségemről akarok írni, inkább a gyógyulásom történetét fogom elmesélni. Sosem évődtem olyan dolgokról, hogy hol szúrtam el az életem, mit kellett volna másképp csinálnom, és nem is hibáztatok senkit a történtekért. Magamat sem. Nem kenyerem az önmarcangolás, és a vádaskodás sem az. Én, kérlek, lusta voltam egész életemben. Nyáron nyaraltam, télen teleltem, ha volt pénzem, elköltöttem, ha nem volt, vártam a szerencsémet. A gyerekkoromra pedig végképp nincs okom panaszkodni. Szerető szüleim voltak, akik agyondicsértek, sose vertek, mindig csak öleltek. Én sokáig nem találkoztam a halállal, kivéve persze a magaméval, de erről majd később. Nagyszüleim már születésem előtt eltávoztak az élők sorából, a kezemből kicsúszott aranyhalat pedig újraélesztette az apám, nem bírta volna elviselni a hal halála miatti, kétségbeesett vergődésemet.
Esős őszi nap volt, nem akadt semmi dolgom, hagytam, hogy bevigyenek a kórházba, majd másnap a műtőbe, ahol kiterítettek a nagy lámpák alatt, és egyből megvilágosodtak az állapotom felől. Aztán csak esett egyfolytában. Hét napig esett megállás nélkül. Mire elállt az eső, elkezdett hullani a hajam. Szálanként hullott, megállíthatatlanul. De aztán kisütött a nap. Nem szépítem. Fényes sugarai seggen csúszva ereszkedtek le csupasz tarkómon. Úgy festettem, mint egy hímes tojás.
Készülj, mondták a beavatottak, ma kezdődik életed új korszaka. Nincs más dolgod, csak találj magadnak egy nevet. Új élethez új név dukál. A névadó szertartást Margit nővér végzi, magyarázták, ő lesz az éjszakás. Éjfélkor kezdünk, addig találjam ki, mit kívánok életem új korszakától. A szervezéssel járó intézkedéseket bízzam nyugodtan rájuk, nekem csak egy minimum huszonnégy órás koplalásnak kell alávetnem magam, azt viszont szigorúan be kell tartanom, különben elvész a név varázsereje. Elmentek ti a jó édes anyátokba, háborogtam, még hogy koplalás! Mi lesz így az esti csülökvacsorámmal? Ahhoz előbb élned kellene, pajtás, mondták, és különben is, a névadási szertartás komoly dolog, nem fér hozzá a kishitűség. Szóval, mi lesz az új neved, kérdezték. Tanácstalanságomban végigsimítottam a tarkómon. A bőrömre hullott hajszálak az ujjaim közé tapadtak. Krumpliszirom, mondtam ki hirtelen, és azonnal mély álomba zuhantam.
Ami ezután történt velem, azt úgy éltem meg, mint amihez nincs közöm. Nem tudnám megmondani, rossz volt-e, vagy jó, azt sem, hogy hol jártam akkor térben és időben, csak azt tudom, hogy vártak rám. Sokan voltak, és mind egyformák. Nem ismertem őket. Aztán hirtelen elvesztettem magam. Amit hallottam, azt nem a fülemmel hallottam, amit láttam, azt nem a szememmel láttam, és amit éreztem, azt nem a testemmel éreztem. Egy örvény hátán utaztam, honnan, hová, nem tudom, csak úgy vittek az erők, vittek magukkal. Honnan tudom, hogy mindez velem történt? Onnan, barátom, hogy láttam magam. Sőt. Beleláttam magamba. Átlátszó volt a testem és világítottam, mint egy negyven wattos villanykörte. Jó, lehet, hogy csak huszonötös, de akkor is! Láttam magamon az összes forradást, láttam a faszilánkokat a jobb karomban, amik a “hatvanötös” szánkóbalesetem során fúródtak belém a pilisi erdő fái között, láttam a szúrások nyomát az oltásaim és az injekciók helyén, láttam beleimben a rendetlenséget, amit a kilyukadt vakbelem okozott, láttam a volt tüdő- és mellhártyagyulladások térképszerű lenyomatát, a májciszták kerek foltjait, a vesékbe ékelődött apró köveket, láttam a rák harapásait a csontjaimban és a gyomorcsonk szabálytalanul futó körvonalait. Aztán vakító fényességbe vesztem, de nem bántotta szememet a fény, sőt, még beszélt is hozzám. Világosan hallottam, amit mondott: „Ne félj, Krumpliszirom, én itt vagyok!” Ekkor elkezdtem érezni a testemet. Melegség árasztotta el a szívemet, és nyugalom. Olyan nyugalom, amilyet addig még soha nem éreztem.
Egyszer csak ismerős hangokra ébredtem. Üdv az élők között, Krumpliszirom, lelkesedtek értem a kórteremben.
Ennek pontosan negyven éve. Ma én vagyok az éjszakás, de senki sem szólít ápolónak vagy nővérnek, mindenki csak Krumplisziromnak hív. „Vigyáznál a macskámra, amíg itt leszek, Krumpliszirom?” „Felolvasnád nekünk a mai híreket?” „Hoznál még abból a szép almából, Krumpliszirom?” „Mesélsz nekünk a végtelenről?”
Rengeteg dolgom van. Egész nap a hivatalokat járom, idegen emberek kutyáit sétáltatom, macskaalmot takarítok, virágéleteket mentek, szervizbe járok a balesetes autók sofőrjei helyett, egyszer még esküvői tanú is voltam egy nyugdíjas tanár helyett, akit hirtelen terített le a betegsége, menyasszonytáncnál ugyan megrándult a bokám, de én derekasan álltam a sarat reggelig.
Én, kérlek, nem fáradok el soha. Ezen a hétvégén kifestem a nővéröltözőket és kitakarítom a mosdókat. Ez itt a legszebb, legtisztább osztály az intézményben.
Ma én vagyok az éjszakás nővér, én vezetem a szertartást. A srác még csak huszonöt, napimádó. Rákot égetett a bőrébe. Azt mondják, hamarosan meg fog halni. Még itt van velünk, válaszolgat, de már nem reménykedik. Éjfélkor kezdünk.
Én is huszonöt voltam, és emlékszem a beteg testre, amiben akkor éltem. Féltem és fájt mindenem. Ő is fél, neki is van fájdalma, és nincs hozzá imája. Nekem se volt. Aztán jöttek azzal a névadással, vagy nem jöttek, nem tudom, lehet, hogy tényleg meghaltam, lehet, hogy csak egy halálra emlékeztető álomban voltam. Nem tudom, lehet-e egyáltalán halált álmodni, és ha igen, akkor az olyan-e, mint egy rendkívüli utazásélmény: nem tudod, hogy jutottál oda, nem érted, mi történik veled, de ez mind lényegtelen, mert amikor visszatérsz, azzal szembesülsz, hogy csupán pár dolgot vittél magaddal addigi életedből, és te nem érted, miért pont azokat. Miért nem a legszebb szerelem, vagy egy sikeres vizsga emléke marad veled, vagy Balaton-átúszáson a célba érés mámora? Nekem apám maradt meg, kezében az aranyhallal.
Azt mondták, úgy voltam halott, hogy csorogtak a könnyeim.
Azt kérded, mi van utána? Arra vagy kíváncsi, mi van az ébredés után? Az van, barátom, hogy nincsenek már felesleges kérdéseid. Egyszerűen csak csinálod a dolgodat. Nem firtatod, meddig tart még az életed, nincsenek létfilozófiai agymenéseid, nem érdekelnek a paradoxonok, sem a párhuzamosok találkozásai, nem kutatod a véletleneket, nem foglalkoztatnak a miértek, magától értetődő lesz valahogy minden, mint amilyen magától értetődő a gyógyulás is, vagy a segítés.
Itt benn mindenkinek elmesélem a névadásom és gyógyulásom történetét, mert meggyőződésem szerint a kettő összefügg. Új név, új élet!
Te, mit kívántál az új életedhez, Krumpliszirom, kérdezgetik. Persze, biztosra akarnak menni. Én is ezt kérdezném a helyükben, hogy mi a tuti kívánság. Na, én erre azt mondom nekik, hogy a kívánságra nem emlékszem, csak az ígéretre. Az ígéretre, amit úgy kaptam, hogy kérnem sem kellett.
Az ígéret? Na és mi az az ígéret, Krumpliszirom?
Az ígéret, barátom? Mindössze egyetlen szó: bizonyosság.