Őnaccsága fénye kissé megkopott az utóbbi harminc év alatt. A hatvanas évei közepét taposta, ugyanazzal a kitartással, mint időjárásilag indolkolatlan hótaposóját. Éppen fenyőágat kommunizált a Moszkva Kálmán tér sarkánál, ahol a Szilágyi Erzsébet fasor véget ér. A kiszemelt fa egy horizontálisan termetes fenyő, a sok inzultus nyomán megbokrosodva inkább bokor, mint daliás fa.
Naccsága tömött bevásárlószatyrát – adekvát cementes zsák, műanyag zsinórfogantyúval – szorosan a lábikrája mentén az aszfaltra eresztette, elkerülendő a megbillenést. Mielőtt teljesen letette volna, a fül lazításával tesztelte az állóképességét. Rendben, el lehet engedni, nyugtázta egy bólintással.
Eltávolodott a karácsonyi pakktól: a kacsától, a hízott kacsamájtól, a darált hústól, a vecsési káposztától, a füstölt oldalastól és a pontytól, a diótól-máktól és az két üveg vörösbortól. Már a Fény utcai piac óta ismételgette: Fenyőfát kell vennem! Fenyőfa. Fenyőfa! Tizenhétezerért?! Fenyőfa? Azt a kirelejzumát! A fa. Nem veszek, az hétszentség! Gondolataiban idáig jutva, pásztázó tekintettel körülnézett.
Hopp, itt egy alkalmasnak tűnő fa! A sors keze. Fája. Bokor ez, nem is kell nyújtózkodni!
Fél szeme az ólomsúlyú szatyron, nehogy valaki felkapja és értékes tartalmával kereket oldjon. Ezek a mai emberek! Másikkal a megfelelő ágakat gusztálgatta, közben az ó tannembaumot dünnyögte. Már érezte is a fenyőillatot. Elegáns tippenéssel (ó, azok a lánykori balettórák!) arrébb lökte a hajléktalanok vagy bulizók által otthagyott üvegeket, és már nyújtotta is kacsóját derékmagasságban. Nem volt túl nagyívű a mozdulat, erre különösen ügyelt, a hadonászást még megláthatják. A zebránál várakozók érdeklődve figyelték az érdekesnek ígérkező performansz kibontakozását.
Naccsága nem volt rosszul öltözött, a cementes szatyor sem volt viseltes, az átlátszó nejlonban legfelülre ültetett dió kifejezetten emelte a jelenet fényét. Fején a vörösróka-kucsma és kezén a bőrkesztyű a régi idők dicsőségét idézték.
Gyakorlott mozdulattal törte le az első ágat. Azt a hétszázát! Szúr ez, mint a rosseb! Mongyő! A harmadiknál már bátrabban nyúlkált, csavart, tépett és tömködött a szatyorba. Tekintélyes mennyiségű kis tűlevélbóbita kezdett kukucskálni a bevásárlás mellől. Az ötödik után szeme ide-oda járt a szatyor és a még érintetlen ágak között. Ennyi elég lesz? Na, még egy szépet! Ez túl nagy. Lefelezte, a felesleget ledobta a bokor alá, spiccel még rá is segített, majd egy elegáns rogyasztással megemelte a szatyrot. Arcán boldog mosollyal dudorászta az ó tannenbaumot. A jól végzett munka. Na ugye, fiam! Minden megvan. Áldott lesz ez a karácsony.
(Fotó: Irina Iriser, kép forrása: Pexels)