Kacsát vettem, az volt akciós. Aki többé-kevésbé rendszeresen főz, biztosan egyetért velem: ha már kitaláltad, mit főzöl, akkor többé nincs gond a vasárnapi ebéddel, de addig… A piaci kofa – anélkül, hogy kérdeztem volna – már mondta is: „Aranyoskám, töltse meg káposztás cvekedlivel, és úgy süsse meg!” Miért ne?
Vasárnap reggel van, délre (vagy valamikor a körül) jönnek a lányok!
A vasárnapi ebéd egykori, gyerekkori „szentsége” már sehol sincs. Az mindig protestáns rendben zajlott. Pontban délben. A menü alig mutatott változatosságot, és a húsleves elmaradhatatlan volt. Mi hárman, gyerekek, imádtuk a csirkelábat, csakhogy a reggel frissen levágott csirkének sajnos sosem volt három lába, így gyakran volt egy kis veszekedés, kié legyen. Ha nem tudtunk megegyezni, apám hol igazságosan, hol nem, de kétséget nem tűrve eldöntötte, ki kapja. Kész, paszta. Nem volt apelláta!
Mindegy volt, hogy rántott hús vagy pörkölt van a leves után, egy biztos, anyánknak mindig a püspökfalat jutott. A nagyon előkelő nevét onnan kapta, hogy a csirkének ez a darabja hasonlít a püspöki fejfedő alakjához. Pedig ez csak a csirke fara, sőt, ha a combot nagyon kivágjuk, akkor csak a farcsíkja. Néha megkérdeztük anyát: biztosan ezt kéred? Ő mindig azt válaszolta: ezt szeretem a legjobban. Hamar rájöttünk, hogy azért, mert nem jutott neki más abból az egy szerencsétlen hétvégi csirkéből. Nem is volt maradék soha, és persze ételt sem hagytunk a tányéron. Nem csak a protestáns neveltetés miatt.
Ezekből a rituális együttevésekből nálunk mára már alig maradt valami. Rég nem lakunk egy fedél alatt. A határidők is általában hétfőre esnek, sokszor dolgozunk hétvégén is. De ma visszaáll a rend.
Hajrá, mert nem leszek kész időben! Nem tudom, hányan jönnek, vannak-e éppen barátok, és ha igen, olyanok-e, akik hajlandók ebben a családi játékban részt venni és elkísérni a lányokat. Nem baj, jöjjenek csak, annyian ahányan, és legyünk együtt, dumáljunk, nevetgéljünk! Együnk egy jót, mert aki szeret, etet! – szól a mondás.
A káposztás tészta kész, betömve a kacsába. Most kell a hústű! De hol van? Tudom, hogy kell még lennie valahol, szerintem nem is egy dobozzal.
Amíg keresem, eszembe jut, mikor is vettem. Az NDK-ban, Karl-Marx-Stadtban, 1990-ben. Egyik sincs ma már, ahogy a házasságunk se. Akkortájt egyre többet vibrált a levegő köztünk, időnként villámok is csapkodtak, mégsem tudtam elképzelni, hogy vége legyen. Egy asszonynak tűrni kell, összetartani a családot, ez jött „von Haus aus”.
Jóbarát házaspárral utaztunk, autóval, gyerekekkel, és az ismerőseiknél laktunk, hogy ne kerüljön sokba. Röpködtem a boldogságtól az utazás miatt, mert minden családi programnak örültem, és mert szerettem az NDK-ba menni, minden rettenetessége ellenére.
Ez volt az első ország, ahol a szüleim nélkül jártam. Tizenkét éves voltam, és egy tucat gyerekkel, vonattal utaztunk Berlinbe. Családoknál laktunk, az ottani gyülekezet vendégeiként. Németül alig beszéltem, de a Pergamon Múzeum, az S-Bahn, a Marienkirche, a TV-torony elbűvölt. A hársfa a kedvencem, azóta, hogy akkor végigsétáltunk az Unter den Lindenen. A közös programok mellett a vendéglátóim is vittek mindenfelé. Az apuka valami sportszervezetnél dolgozott, így életemben először láttam pályakerékpár-versenyt, amin motorosok pöfögtek a bringások előtt. Az anyuka pedig esténként kedvesen invitált aludni, amikor látta rajtam, hogy összeesek a fáradtságtól, pedig az apa még mindig mesélt nekem arról, hogyan szakította szét a családokat a fal (akkor még csak egy szögesdrót) 1961. augusztus 13-án, egyetlen éjszaka alatt. Meg egyéb borzalmakról is, sokszor a felét se értettem. Szerencsére képeket is vett elő, és régi újságcikkeket, így az ismerős szavakból össze tudtam rakni a történeteket. Az apa közben szivarozott. Ilyet eddig csak a filmekben láttam. Elbűvölt a kavargó füst, miközben az első napokban vacsorázni is alig tudtam, olyan büdös volt. A családhoz aztán évekig visszajártam Salamander cipőt venni, vagy csak úgy ott lenni.
Az utazás tartott vagy 7-8 órán át, ami azért kisgyerekekkel sosem egyszerű, de az időzítés rendkívül pontos volt. A város nemrég kapta vissza régi nevét. Ezt is átnevezték ugyanis az ’50-es évek jó kis szocialista gyakorlatának megfelelően, így Chemnitzből Karl-Marx-Stadt lett. Ahogy Penteléből vagy Dunapenteléből előbb Sztálinváros az ötvenes évek elején, majd Dunaújváros, a hatvanas évektől. A várost elérve még kint volt a régi tábla is, áthúzva, de már ott volt az új is: Chemnitz.
A városközpontban egy dohányboltra bukkantunk. Előjött a gyerekkori, berlini emlék a szivarfüstös estékről. Muszáj volt bent is körbenézni és egy kis doboz különleges, import szivart venni. A legdöbbenetesebb az volt, hogy csak úgy be lehetett menni a Stasi, azaz az egykor félelmetes, mindent tudó és mindenkit lehallgató Állambiztonsági Minisztérium helyi épületébe. Iratok már nem voltak ott. De a hely szelleme ott maradt, meg a régi bútorok, a rácsos ajtók.
Még fel se ocsúdtunk az 1989-es, saját rendszerváltásunkból, és most hihetetlen volt látni, ahogy szétporlad a szocialista tábor legtökéletesebbje, a Német Demokratikus Köztársaság.
Mielőtt továbbutaztunk volna Berlinbe, még mi, lányok, elmentünk a gyerekekkel vásárolni. Küszöbön állt a valutaunió, ezért Magyarországon már alig lehetett keletnémet márkát kapni, az árfolyama is nagyon megugrott, de persze nekünk volt, hiszen a férjeink életük üzletére készülve időben bespájzoltak belőle (ahogy erre éppen jutott a mindig szűkös családi költségvetésből). Ebben az időben a boltok polcain már alig volt keletnémet áru, mindenki a nyugati minőségre várt. De azért mi nekivágtunk, hogy beszerezzünk egy-két NDK-kincset. A gyerkőcök ruhákat és játékot kaptak, én konyhai dolgokat vettem. És igen, a hústűt.
Itt van, megvan! Három csomag. Tíz darab van egy kék színű papírdobozkában. Rá van írva, hogy rozsdamentes, és hogy ki gyártotta: VEB (=Volkseigener Betrieb) Nadelwerk Ichtershausen DDR (Állami tűgyár, NDK). Az egységára is rajta van, dobozonként 0,47 M, azaz keletnémet márka. (Ez vagy negyed, vagy egy kiló kenyér árának felelt meg, attól függően, hogy melyik márkával számolok.)
Amikor megvettem, azt hittem, jót fogunk röhögni ezen a „csodás üzleten”. De a férjem jól leszidott, hogy ilyen hülyeségekre dobom ki a pénzt, mikor két nap múlva, július 1-jétől akár 1:1-ben válthatjuk át a rossz pénzt a jóra, micsoda veszteség ez most, arról nem is beszélve, hogy nekem kellene a közgazdász szakmám miatt az üzlethez érteni… még jó, hogy ő itt van, gondoskodik rólunk és gondolkodik helyettem.
A kacsa előttem, beletöltve a cvekedli. Elégedetten szúrok bele három hústűt.
Mondtam én, hogy jó üzletet csináltam!
(Fotó: cottonbro studio, kép forrása: Pexels)