Karácsony volt, de szerencsére hazaengedték őket a kórházból, még ha későn is, délutánra végeztek csak a papírmunkákkal. A hó miatt nagy volt a forgalom is, de nem számít, most már itt vannak.
Kinyitotta a lakás ajtaját, időbe telt, mire a sok zárral megküzdött. Egyik kezéből lerakta a sporttáskát és kitapogatta a falon a villanykapcsolót, a másikkal még fogta a hordozót, és csak miután felkapcsolta a lámpát, tette le az előszobában. Belépett ő is, ahogy becsukta maga mögött az ajtót, sóhajtott egy mélyet, megkönnyebbülve. Maradt még benne szorongás, de már döntött, és tudta, ez a nyomorúságos kis lakás jelenti az újrakezdést. Hazaértek. Haza, igazán.
A baba nyöszörögni kezdett, így ledobálta magáról a kabátot, lerúgta a cipőjét, és bevitte a picurt a lelakott, apró szobába. A málló falak között csak egy ágy állt, nem is, mert kettő, már ott volt a használt kiságy is, meg egy asztal, szék, egy régi szekrény, egy kopott virágmintás szőnyeg és egy pici karácsonyfa. Mielőtt bement a kórházba, még elrohant, hogy megvegye, muszáj volt, tudta, később már nem lesz rá lehetősége. A fridzsiderben volt tej, sajt, felvágott, és néhány konzerv is sorakozott a konyhapolcon, az elég lesz neki, ha meg nem, kérhet házhozszállítást. De a kis fát ő szerette volna kiválasztani. A díszeket rendelte ugyan, de szépek voltak, újak és csillogóak, nem rakódott rájuk semmi abból a mocsokból, amiből eljött.
Szinte semmit sem hozott magával a régi életéből, nem is nagyon tudott volna, csak ami befért két kofferbe, azokat se tudta már segítség nélkül cipelni. A taxisofőr megtette kérés nélkül, csak ránézett a pocakjára, meg amúgy is, hiszen nő, bár néha az se számított, de a nagy has időnként igen.
Tibornak már az sem, az volt az utolsó csepp a pohárban, mint az erős alkohol, úgy ütött, egyenesen az arcába. Még szerencse, hogy növekvő hasa annyit még jelentett, hogy oda már nem rúgott, de ahogy elesett, csak a díványpárna védte meg attól, hogy beverje a karfába. Igen, ez volt az utolsó csepp, a kijózanító pillanat, amikor a földön feküdt, nyomorultul vergődve, mint egy kövér pondró, ezt mondta neki Tibor, és akkor érezte meg magában végre az erőt. Az erőt, hogy felálljon, összepakoljon, kilépjen és nekiinduljon.
De előbb kórházba kellett mennie, mert úgy görcsölt, azt hitte, megszül… mit hisztizel, nincs neked semmi bajod, hallotta Tibort még utoljára, miközben vonszolta le magát a lépcsőházban.
A kórházban azonnal lefektették, infúziót kapott. Emese, simogatta meg kezét az ügyeletes doktornő, mit írjak a kórelőzményre… Emese nyelt egyet, leestem a lépcsőn, suttogta, mert a beszéd is nehezére esett… Biztos? Nem akarja elmondani?, kérdezte a doktornő, miközben szeme fölött a felhasadt bőrt nézte, többszörösére duzzadt, véres száját, karján a zúzódásokat.
Még jó, hogy nem tört el a keze, de csak az számított, hogy a babával minden rendben volt, hogy nem indult el a szülés, még korai lett volna. Semmi más nem érdekelte, csak ez, és hogy most biztonságban van. Megrázta a fejét, és amikor sírni kezdett, a kedves doktornő már nem kérdezett semmit, de a kezét ott tartotta az övén, és ez épp elég megerősítés volt, hogy ennyi, hogy vége.
Ahogy kicsit jobban érezte magát, már a kórházból elkezdte intézni a költözést. A barátnője ismert valakit, akinek volt egy kiadó szuterénje, kicsit alkudni is tudott az árból, sok volt ez így is, de majd megoldja valahogy. Megvan az első félév, van még egy kis megtakarítása is, szerez valami munkát, dolgozott eddig is az egyetem mellett, csak lesz valami.
Kivette a babát a hordozóból, magához ölelte ösztönösen, és a kicsi lány meg is nyugodott egy pillanatra, aztán a ruhán keresztül mohón elkezdte keresni a cicit, így Emese sebtében elhelyezkedett az ágyon. Bár leoltotta a lámpát, egy kevés fény bejött az ablakon, ami a belső udvarral volt egy szinten, és most színes ragyogás járta be a szobát. A szemközti lakásokban már biztos ünnepelnek, csillognak a díszek, és fényfüzér villog a fenyőágakon.
Ültek a villódzó fényes félhomályban, a szomszédból beszűrődtek a karácsonyi énekek és nevetések hangjai. A baba szopizott, ami fájt egy kicsit, kisebesedett a mellbimbója az elmúlt napokban. De mégis, örült ennek is, legalább szopik, olyan nehezen indult be ez is, szerencsére ráérzett a kisöreg. A kis mohó, ma már egész nap a cicin lógna, és Emese hagyta neki, lehet, nem helyes, de nem érdekelte, mert azok után, amin keresztülmentek, ez kell most mindkettőjüknek. A közelség, az egymás felé fordulás.
Most ismerkedtek egymással, szoptatás közben csak nézte a kislányát, gyönyörködött a pici fülecskékben, az orrocskában, az apró ujjakban. Annyira tökéletes volt ez a kicsi emberke, és voltaképp, a pillanat is. Lehet, hogy később nagyon nehéz lesz, de meg fogja oldani. Ebben biztos volt, hiszen ezt nem veheti el tőle senki, és más nem is értheti, hogy ez a kislány az övé, és ő a lányáé, akit ugyan csak pár napja ismert meg, mégis a világon legjobban szeretett.
Mennyire más szeretet volt ez, mint amit korábban érzett. A szeretet, amit valójában soha nem kapott meg az anyjától, hiszen mindig szidással és pofonokkal együtt jött. A nevelőapja meg szerette, csak nem úgy, ahogy kellett volna, ezért is menekült el otthonról, amint elég idős lett… már nem bírta a kiabálást és a verést, és nevelőapja egyre vadabb játszadozásait sem, amikről már pontosan tudta, mit jelentenek, anyja mégsem hitt neki soha.
Inkább beköltözött egy szeretetotthonba, munkáért cserébe, pedig még csak 16 éves volt. Dolgozott, de tudott végre tanulni is, csönd volt és béke, senki sem nyitotta rá az ajtót és nem kellett félnie. Az idősek igazán szerették, és a hála, az elfogadás olyan jólesett neki.
Később, az egyetemen nem véletlenül választotta a pszichológia szakot, és milyen boldog volt, amikor felvették. Aztán az egyik kurzuson megismerte Tibort. És ahogy Tiborra gondol, önkéntelenül még közelebb húzza magához a babát. Mit tett veled? Ne haragudj! – suttogja neki, és arra gondol, hogy miért nem vette észre a jeleket már korábban. Hogy történhetett ez meg, hogy már fiatal felnőttként, ilyen tanulmányok mellett mégis belefutott egy bántalmazó ember karjaiba? Hogy lehetett ennyire naiv, miért nem vette észre az első bántó szavaknál, hogy ez így kezdődik, mindig ugyanaz a forgatókönyv? Miért nem ment el már hamarabb, az első ordításnál, veszekedésnél, az első pofonnál vagy az első ütésnél? Miért mentegette magában, hogy csak szenvedélyes szerelem az övék, és miért hitte el, hogy Tibornak igaza van, ő a hibás, mert semmirekellő, szemtelen, ügyetlen, aki még egy rendes ételt se tud megfőzni. Azt mondta, alkalmatlan mindenre, de a virágok, a nagy bocsánatkérések, a gyengéd szeretkezések utána mindig meghatották. Ilyenkor Tibor úgy szerette, ahogy még senki, a bántást megszokta már, de a szerelmet nem, az új volt. Talán ezért ragaszkodott hozzá.
Milyen banális ez, hogy tudott mindent, mégis maradt, és maga miatt lehet, nem is lépett volna soha, de a gyerek, akit már a szíve alatt hordott és aki iránt – amint megtudta, hogy terhes – akkora szeretetet érzett, amit akkor még nem is értett. A kis embrió, a magzat erősebb volt mindennél és mindenkinél, nála és Tibornál is. Tibor már nem is létezett számukra, egy ilyen ember nem érdemli meg őket, nem láthatja a babát és őt sem, soha többé.
És most, ahogy a karjában tartotta ezt a háromkilós csodát, minden kétséget kizáróan tudta, hogy jól döntött, hogy van esély egy új, egy másik életre. Nemcsak egy baba jött világra, aki előtt ott áll még minden, újjászületett ő is. Tiszta lappal indul, s bár a múltat kitörölni nem lehet, de a sorsát megváltoztatni igen, és neki talán sikerülni fog. Hisz itt van, kilépett a pokolból, meg tudta tenni, nem először, de most utoljára, mert ez már egy másik út, és ezentúl nem engedi, hogy bárki is bántsa őket. Ez az ő szövetségük, s amikor erre gondolt, ősanyák ereje áradt szét a testében, és mert karácsony este volt, átölelte az égi édesanya mindennél erősebb szeretete is. Ült a kis szobában, ölében a lánya, az otthonuk tejszagú, meleg, békés, és a csendben csak az elégedett cuppogást lehetett hallani. Tiszták voltak és sérthetetlenek. Emese csak nézte a babát a homályban, meg a kis fát, és ekkor jött rá, hogy elfelejtett betlehemet venni alá. De nem is hiányzott, így is ez volt élete legszebb karácsonya.