– 58, 59, 60, 61… Mindenkihez jött már az angyal? – kérdezte Emese az édesapjától, miközben a magas háztömbök között sétáltak hazafelé a sűrű hóesésben.
– Azt nem tudom, de mindenkihez fog jönni – válaszolta Mihály türelmesen, és közben rápillantott az órájára. Peti meg sem szólalt, csak bámult maga elé csendesen a karácsonyi hangulat bűvöletében.
– Apa, de akkor ahol nincs fa, az azt jelenti, hogy nem jött még az angyal? – kíváncsiskodott tovább a már nagycsoportos Emese. Nagyon szeretett erről beszélni december 24-én, újra és újra felvetve ugyanazokat a kérdéseket.
– Azt, azt – válaszolta Mihály röviden, enyhe feszültséggel a hangjában, mert tudta, még nem telt el annyi idő, hogy hazamehessenek. Ebben az évben rövidebb volt a mese, amit a moziban láttak. Nóra még nem fejezhette be a fa díszítését, a takarítást, a főzést, a csomagolást. Hiába számolták hazafelé a feldíszített fenyőfákat, a gyerekek izgalma észrevétlenül meggyorsította lépteiket, már csak pár utcányira voltak az otthonuktól. Mihálynak sürgősen ki kellett találnia valamit!
– Na jó, de akkor miért van az, hogy az egyik ablakban van fa, a másikban meg nincs? Miért nem egymás után megy az angyal a házakba? – tette fel a kérdést Emese. Mihály hirtelen nem tudta, mit válaszoljon, és a mentő megoldáson járt az agya, miközben felvette nyakába a négyéves Petikét; még túl kicsi volt ahhoz, hogy végiggyalogolja a hazautat.
– Először azokhoz megy, akik egész évben jók voltak, hogy rájuk mindenképp legyen ideje, s ha ezzel megvan, akkor következnek a többiek – bukott ki a válasz Mihályból, megkérdőjelezhetetlen határozottsággal.
Emese megnyugodott kicsit, így számolta tovább a díszes fenyőfákat az ablakokban, és most már azt is tudta, hogy azokban a házakban a jók laknak. Vajon náluk már áll a fa? Már szinte szaladt, amikor Mihály rászólt, hogy maradjon mellette, Petivel a nyakában nem tud olyan gyorsan haladni. Különben sem jutott még eszébe semmi, amivel ebben a hidegben késleltetni tudná a hazaérkezést. Sehol egy templom, kávézó vagy bolt, ahová betérhetnének. Elhagyták a belvárost, ez már a lakótelep, ha vannak is üzletek a blokkok aljában, már rég bezártak. Nem volt mit tenni, haza kellett menniük. Csak reménykedni tudott benne, hogy valami csoda folytán Nóra már végzett az előkészületekkel, és nem akkor toppannak be, amikor éppen az ajándékokat lopja be a karácsonyfa alá. A gyerekek már a sarokról nyújtogatták a nyakukat, versenyeztek, hogy ki látja meg előbb az üveg mögötti csillogást, de az ablak sötét maradt. Elkeseredtek, hiszen ha nem voltak elég jók, akkor lehet, hogy rájuk már nem marad idő. Peti el is sírta magát, nagy, barna szemével segélykérőn nézett az apjára. Neki apa még egy mindenre megoldást találó, varázslatos lénynek tűnt, aki előtt nincs lehetetlen. Emese viszont megállíthatatlanul szaladt előre, majd fel a lépcsőn, s már nyomta is le a kilincset. Nóra kétségbeesett, de végtelenül kedves hangon szólt ki, mindjárt nyitom, csillagom. A kislány, miközben türelmetlenül várakozott az ajtóban, nagyokat dobbantva próbálta a havat letisztítani a csizmájáról. Már a sapkát is leszedte a fejéről és kicipzározta a kabátkáját. Ahogy kinyílt az ajtó, berontott és rátapadt a nappali zárt üvegajtajára.
– Még nem jött – mondta csalódottan, két nagy, sírásba forduló sóhajjal. Nóra nem értette, hogy a kislány miért ilyen szomorú, hiszen még sosem volt olyan, hogy az angyal elfelejtette volna meglátogatni őket. Mondta is Emesének, hogy még korán van, de Emese sírásra görbülő szájjal dünnyögte, hogy biztosan azért nem jött még, mert ők nem elég jók. Nóra sejtette, hogy Mihály mondhatott valamit meggondolatlanul, és kérdőn a férjére pillantott. Mihály leszegett fejjel bólintott, ezzel jelezte Nórának, hogy igen, ő volt, és sajnálja. Hiszen tudta ő is, hogy válasza elhamarkodott volt, de akkor és ott semmi frappáns nem jutott az eszébe.
– Hozzánk mindig este hat-hét körül jön – mondta Nóra a gyerekeknek, és megkérte őket, hogy amíg ő tusol és ünnepi ruhába öltözik, menjenek be játszani a szobájukba, az angyal érkezéséig úgyis kell várniuk még legalább egy órát. Mihály bekísérte a gyerekeket, és vigyázott, nehogy valamelyikük kiszökjön a szobából, amíg Nóra az ajándékokat becsúsztatja a fa alá, és felkapcsolja a színes fényfüzért. Nórának lopakodva, csendesen sikerült elrendeznie a csomagokat, a gyertyák is égtek, a nappali ajtaját becsukta, már csak a csengetés volt hátra. Ezt minden évben a wc-ből tette meg, mert onnan elhallatszott mindenhová, és jó alibi volt, hogy anya épp a mosdóban volt, onnan hallotta a csengetést. Gondolta, most tényleg pisil is közben, mert a nagy készülődésben még erre sem volt ideje. Kellemesen ellazult egy pillanatra, még a fejét is hátraengedte ültében, és nem vette észre, hogy megmozdul a kilincs, csak mikor újra kinyitotta a szemét, látta meg Emesét, aki döbbenten nézte édesanyja kezében a csengőt. Nóra hirtelen visszahúzta magára az ajtót, bízva abban, hogy ez igazából nem is történt meg, vagy Emese talán nem látta meg a nyilvánvalót. Gyorsan magára húzta a bugyit, a harisnyát, elegyengette ünnepi szoknyáját, és a csengőt a wc-ben hagyva kilépett a mosdóból. Emese még mindig ott állt, szemét az ajtóra tapasztotta, és olyan kétségbeesetten nézett, hogy Nóra tudta, ezt már nem lehet kimagyarázni.
– Kérlek, ne mondd el az öcsédnek! – szaladt ki Nóra száján.
Emese bólogatott, nem szólt egy szót sem, csak nyelte vissza a könnyeit. Nóra megkérte, hogy szaladjon be Misihez és Petikéhez, hogy ki lehet jönni, mert megjött az angyal. Emese engedelmeskedett az anyjának, és színlelt örömmel újságolta el a nagy hírt a többieknek. Peti azonnal kirohant a kisszobából és kitörő örömmel kiáltotta:
– Itt van az angyal!
Emese is mosolygott, és úgy csinált, mintha az ő szívét is betöltené a csoda. Minden erejével azon volt, hogy úgy viselkedjen, mintha nem látott volna semmit. Egy-egy pillanatra újra elhitte az angyalt, újra tudott örülni, de aztán eszébe jutott, hogy csak mese az egész, nem is igaz. Emese tudta, hogy jól viselkedik, mert visszatartja a könnyeit, nem hisztizik és nem mutatja ki az érzéseit, ahogy az édesanyjától tanulta.
Karácsonyi dalokat énekeltek, Peti gurgulázva nevetett, Mihály és Nóra büszkék voltak magukra, hogy milyen szép lett idén is a karácsony. Emese komoly arccal, precízen bontogatta az ajándékait, gondosan összehajtogatta a papírokat, megnézegette a könyveket és játékokat, amiket kapott, majd megköszönte őket az angyalnak. Rá sem tudott nézni Petire, lesütötte a szemét, nem babusgatta, nem ölelgette. Mihály és Nóra különösen sokszor simogatták a fejét aznap este, és kérdezgették tőle: Jól vagy, csillagom? Emese nem válaszolt, a tenyerében galacsinná gyűrt “Emesének a Jézuskától” feliratú kis ajándékkártyát szorította görcsösen.
(Fotó: Valeria Boltneva, kép forrása: Pexels)