Nem tudtam, milyen időközönként indul a reptéri busz, bent volt épp a megállóban, várta az utasokat. Ismét felvettem a maszkom, és a másik utas után felszálltam én is. A sofőr, egy teljesen ősz bácsi, hetven körül lehetett. Inge vasalt volt, és igenis büszkén, peckesen ült azon a buszon. – Jó estét! – köszöntem neki jókedvűen, ő pedig kellemes karácsonyttal válaszolt. Esküszöm, mintha a Reszkessetek betörőkben lettem volna, amikor az illedelmes Kevin bemegy a boltba és érdeklődik, hogy vajon a fogkefét, amit kiválasztott, jóváhagyta-e az Amerikai Fogorvosok Szövetsége. Teljesen ünnepi hangulatba jöttem, pedig addig mindenem volt, csak ünnepi hangulatom nem. Megkérdeztem, hogy jutok el az Astoriára. Mondta, hogy elvileg lesz pótlóbusz a Határ úttól, minthogy a hármas metró felújítás alatt áll. Szeretem, amikor azt mondják “elvileg”. Ez azt jelenti, hogy nem biztos, vagyis ne tessék az anyámat szidni, ha nem. Megköszöntem az információt. Egy pillanatig hezitáltam, leüljek-e a rokkantaknak és időseknek fenntartott helyre, aztán körülnéztem és eldöntöttem, amennyiben felszáll valaki, akire illik a rokkant vagy az öreg leírás, azonnal átadom a helyem. Valahogy nem volt kedvem télikabátban, egy bőrönddel és egy hátizsákkal bepréselni magam a szűk sorokba. De senki más nem szállt fel, a sofőr csengetett, becsukta az ajtót, és a busz lassan kigurult a megállóból. Nem siettem sehova, nem bántam, hogy lassan vezet, illett is ehhez a magányos, furcsa karácsonyhoz. Élveztem az utazást, néztem kifelé az ablakon, és arra gondoltam, hogy azért jó érzés hazajönni.
A Határ úton nem jött a csatlakozás, vártam vagy fél órát, de nem szidtam az öreg anyját, ő megtette, amit lehetett, elhozott minket a célállomásra. Az a megálló Budapest szégyene, és minden egyes ide érkező turista látja! Csikkhegyek és 90-es évekből itt ragadt restik, lángosos, Pizza King és harisnyabolt, ahol a ragtapaszon kívül már minden kapható; a dizájner drogokat is beleértve, persze csak akkor, ha bennfentes vagy. Már csak a Pizza Queen hiányzik, hogy legyen egy kis verseny. Csak elegánsan, elvtársak! Elküldtem pár üzenetet. A csajomnak Írországba, hogy ne izguljon, leszálltam, épen és egészségesen. A haveroknak, családnak megírtam, hogy találkozzunk karantén után, amennyiben ráérnek. Ezután csak vártam, illetve vártuk a csatlakozást, a másik utas meg én, még mindig csak ketten. Kicsit később egy nő is csatlakozott, épp mielőtt befutott volna a busz. Vagy mázlista volt, vagy helyi lakos, aki betéve tudja a menetrendet.
Olcsó kölni illata csapott meg, amikor felszálltam a második ajtón. Az a fajta, amilyet én használtam régen, amikor ugyanúgy nem volt pénzem, mint annak, aki most viselte, és ugyanúgy esti buliba mentem a srácokkal, mit most ő. Próbáltam elhessegetni a zavaró gondolatot, mert akkoriban minden a punciról szólt, és az nem felemelő érzés, ha büdösen mész vadászni.
Talán az első ajtón kellett volna felszállnom. Talán akkor lett volna időm lekenyerezni a sofőrt egy szép, ünnepi köszönéssel, és nem tapos rá a gázra olyan erővel, mintha át akarná szakítani a padlólemezt. Akkor nem esek térdre húsz ember előtt, nem bukfencezik át a hátizsákom a fejemen, nem üti meg az egyik utast a bőröndöm fogantyúja, amit el kellett engednem, hogy meg tudjak támaszkodni, és ne fejeljem le a jegykezelő automatát. Biztos nem öreg sofőr volt. Szerinted lassított? Dehogy lassított! Kész volt a kaja, csak haza akart takarodni műszak után. Biztos NDK-s haja volt, elöl rövid, hátul hosszú, orra alatt a kötelező bajusszal. Hát akkor szarok én is lyukasztani! Rossz magyarral szórakozol, öcsike! Pedig volt jegyem. Feltápászkodtam, szerencsére semmi nem esett ki a hátizsákból, semmi se tört el, csak cikibb voltam, mint amikor felszálltam, és fájt a könyököm az eséstől. Rám se legyintettek, biztos ismerték a sofőrt, tudták, hogy a Sanyi nem szarozik. A nyakamat tenném rá, hogy Sanyinak hívják. Az ilyenek mindig Sanyik.
Ülőhely nem volt, úgy döntöttem, hogy a csukló részben fogok utazni, ott van kapaszkodó, és elég hely lesz a táskáknak is. Nem hoztam nagy bőröndöt, de a hátizsákkal együtt azért jócskán foglalták a helyet. Tudtam, hogy Sanyi úgy fogja kenni neki, ahogy kell, úgyhogy az egyik kezem végig a kapaszkodó rúdon tartottam.
Ahogy álltam és próbáltam kitalálni, melyik pasi fújhatta magára ezt a rettenetesen büdös parfümöt, eszembe jutott, milyen érzés volt régen reményteljesen és büdösen ülni a buszon, robogni Angyalföldről a belváros felé. Úgy tűnik, idővel az ember szaglása is átalakul. Ez mondjuk sok mindent megmagyaráz a korábbi szexuális kudarcaimról.
Elkeseredtem, amikor láttam, hogy mindenki a telefonjába merülve utazik, még beszélgetés közben is azt nyomkodják. Megöregedtem. Ezt abból sejtettem, hogy nem a telefonommal voltam elfoglalva. Szemkontaktust kerestem. Nem mélyet, csak valamilyet. Magyart. Arra vágytam, hogy egy szempár a száguldó, félhomályos buszon azt mondja: “Itthon vagy, minden szar lesz, ne parázz!”
És ott volt! A lehető legvalószínűtlenebb helyen, a busz csuklójában állva, a kapaszkodóra görcsösen rászorított ujjakkal lettem szerelmes ismét. Ismerős érzés, a gyomorból indul és kisugárzik mindenfelé, legfőképp a lágyékom irányába. Fekete latex nadrág volt rajta, fekete bőrcipő, cipzárral az oldalán. Sötét pufidzseki, hogy kompenzálja azt a pár kiló felesleget, ami amúgy szuper szexivé teszi. Feleslegesen, hozzáteszem. Hosszú, mosogatásra és egyéb házimunkára teljesen alkalmatlan körmei voltak, csillámokkal díszítve. Az arca gyönyörű volt, már amennyit láttam belőle a maszktól. Kevés, nagyon ízléses smink, eszméletlenül vibráló szempár. Ő is bőrönddel utazott, de nem a reptérről. Fekete, gurulós táskája volt, kissé kopott Barbie matricával a jobb felső sarkában. A feje ugyan hiányzott, de a lábáról felismertem; senkinek nincs olyan lába, mint Barbie-nak. Egyik kezét a bőröndön, másikat a szomszéd széken ülő lánya combján pihentette. A kislány négyéves lehetett, és legalább olyan gyönyörű volt, mint az anyja. Kis kezén egyujjas kesztyű, természetesen fekete. A korban hozzá hasonló gyerekekkel szemben ő nem lóbálta a lábát, nem rugdalta idegesítően a széket maga alatt. Csak ült és nézett rám nagy diószemével. A gyerekeknek megvan az a képességük, hogy nem szándékosan ejtenek zavarba a tekintetükkel. Azon gondolkodtam, vajon felfogta-e, hogy siman levetkőztettem az anyját gondolatban. Nem hiszem, hogy eljutott hozzá a mocskos fantáziám, vagy legalábbis nem tűnt úgy. Átnéztem az anyjára, aki ekkor már szintén engem nézett. Mosolygóssá vált a szeme, én pedig elkaptam a tekintetem, kinéztem az ablakon. Jézusom, szerelmes voltam, mint állat, a szívem a torkomban dobogott. Kellett nekem megnyugtató tekintet! Nesze neked, ott van! Hú, de kész voltam! Próbáltam nem rájuk koncentrálni, néztem a telefonjukba bújó tiniket, az ablakra tapadt embereket, az utcán elsuhanó villanyoszlopokat, épületeket, a kutyakakát felszedő öreg nénit, taxikat, mindent, csak ne kelljen belenéznem abba a gyönyörű szempárba. Simán bele tudok szeretni valakibe, aki szép szemmel néz rám. Jaj, ne nézz oda! – szuggeráltam magam. Próbáltam megkeresni a büdös pasit, hátha ő kihúz a csávából, de nem jöttem rá, merről jön a szag, lehet, hogy már le is szállt azóta. Különben sem tudtam volna mit kezdeni a szagossal, mit mondtam volna neki? Hé, öcskös, büdös vagy, kopj le a buszomról? Ha szerencsés vagyok, kiröhög, ha nem, szájba ver. Mindkettő bukta.
A fejük felett néztem el, mindkettőjükön dupla bojtos sapka volt. A szerelmemen fekete, a kislányon fehér, és mivel ő kicsi volt, maszkot se kellett viselnie. Bakker, megint ránéztem! Szerencsére ő nem vette észre, épp a telefonját bámulta. A sapka alól kikandikáló fülében hosszú, majdnem vállig lógó fülbevaló volt. A színét nem láttam, túl sötét volt, de ha hozzám hasonló ízlése van, ezüst vagy fehérarany. Néztem egy darabig, ahogy fityeg, ahogy a busz rázkódása finoman az arcához üti az ékszert, aztán kettejüket, együtt. A nyugalom kicsi szigete a busz csuklója melletti székpáron. A kislány rám nézett, és belekapaszkodott anyja kabátjába. Bebújt a karja mögé, és onnan sandított rám. Ja – gondoltam –, bújócskázunk? Azt én is tudok! Elkaptam róla a tekintetem, látványosan másfelé néztem, majd vissza. Azonnal vette a lapot, és elbújt az anyja pufikabátja mögé. Aztán hirtelen előbújt, és teljes fogsorral vigyorogva rám nézett, majd ismét vissza. Ezt szeretem a gyerekekben, veszik a lapot, és ha játszani akarnak, nem érdekli őket, ha épp egy mozgólépcsőn állnaknak, a kocsi hátsó ülésén vannak leszíjazva, mint Hannibal Lecter, vagy épp egy sötét, hideg buszon utaznak a város felé. Elfordultam, aztán lopva ránéztem, ő is rám, aztán menekült vissza anyja karja mögé, a biztonságba. Életem értelme ebből semmit sem vett eszre. A kezét néztem, ahogy írta az üzeneteket, a körmei formáját és méretét meghazudtoló ügyességgel. Úgy írt, hogy a műkörmök sosem koccantak össze, pedig minden egyes leütésnél egymás felett vagy alatt voltak. Hihetetlen ügyes az én szerelmem! A kislány súgott neki valamit, de anya éppen vadul gépelt, lemaradt a mondandóról. Megint egymással voltunk elfoglalva. Integetett nekem a kis kesztyűjével, én visszaintegettem kesztyű nélkül, de csak csuklóból, nem akartam, hogy mindenki minket bámuljon. Ezek a mi pillanataink voltak. Anya elrakta a telefont. Végre! Közel kerültem a kislányhoz, innen egyenesben vagyok, már van kapcsolat. Már csak rá kellett vennem valahogy, hogy jelezze anyának, hogy itt vagyok. Szavak? Pfff, a magyaroknak nincs szükségük szavakra, szavak nélkül is szerelembe lehet esni egy buszon. Azon gondolkodtam, mi lehet a neve. Beának nézett ki, vagy Vikinek. Szilvi. Nem, biztos nem Szilvi. A Szilviknek nagy lábuk van, és nagyobb fülük, mint nekem. Viki. Eldöntöttem, Vikinek fogom hívni. Viktória. Nem, inkább csak Viki. De semmi estre sem Vikike. – Viki! Nézz rám! – szugeráltam, mint egy barom. Nem gondoltam, hogy bejön, de rám nézett. Megint. Már másodszorra. Ismét ellaposodott a szeme, ahogy mosolygott. Udvariasan, pont úgy, mint akinek fogalma nincs arról, hogy én már a jövőnket tervezem. Ekkor Sanyi satuzott egyet. Kis családom szerencsére menetiránynak háttal ült, így csak Viki bőröndje indult el a vezetőfülke felé. Én erősen kapaszkodtam, de a bőröndöm önálló életre kelt és Viki lába előtt landolt. Ő még idejében elkapta a saját bőröndjét, és lábával útját állta az enyémnek is. Hiába, aki tud, az tud! – Köszi – hebegtem, miközben felvettem a bőröndöt a padlóról. Viki mosolygott. Immár harmadszor mosolygott rám öt percen belül. Kétség sem fért hozzá, egy hullámhosszon vagyunk. Honnan ismerős nekem ez a mosoly? Nem tudtam eldönteni. Újabb üzenet érkezhetett, mert elővette a telefonját, és ismét vadul tapicskolni kezdte a képernyőt. Én nagyobb terpeszbe helyezkedtem, arra az esetre, ha Sanyi ismét úgy döntene, hogy megállítja a behemótot. Épp a Nagyvárad térnél jártunk, egy nagyobb embercsoport szállt le és fel, mindenki maszkban. Sanyi ezúttal könyörületesebb volt, lassan indult el, de vélhetően csak azért, mert épp piros lámpája volt. Én kapaszkodtam, engem az Astoriáig innen még egyszer el nem mozdít semmi! A kislányra néztem, aki nyíltan bámult rám. Pontosan tudta, mi folyik itt, az eltúlzottan széles terpeszemmel, hogy mit gondolok Sanyiról, az NDK frizurájáról, talán arról is, hogy érzek az anyja iránt, akinek úgy tűnik, folyamatos elintéznivalója akadt, mert egy pillanatra sem engedte el a telefont. Sose tudhatod, mennyire érzékenyek egy ilyen kiscsaj radarjai. Ő próbálta magáévá tenni anyjának legalább az egyik karját, de egy kézzel nem lehet gépelni, pláne ekkora karmokkal, és a bőröndöt is kordában kellett tartani. A kislány elkezdte szórakoztatni magát. Neki nem volt telefonja, megunta a velem való bújócskázást is, úgyhogy a kis kezével játszott. Sajnáltam, hogy Viki lemarad a történésekről, de úgy voltam vele, majd elmesélem neki később, otthon. Ideje volt elnevezni a nevelt lányomat. Rövid gondolkodás után Panna lett. Viki Krisztát akart, de kötöttem az ebet a karóhoz. Panna lehúzta a kesztyűjét, és rajzolt egy hajót az ablakra. Ez nem egy négyévestől megszokott hajó volt, egyetlen árbóccal és olyan pálcikaemberrel, aminek hosszabb a karja, mint a hajó teste. Nem, az én nevelt Pannám, kérem, egy jachtot rajzolt. Mit jachtot? Titanicot, ablakokkal, hatalmas kéményekkel, még fodrokat is rajzolt a vízre, és egy kis szigetet. Bár, lehet, hogy jéghegy volt, nem sziget. Fantasztikus hajó volt! Panna az anyjához fordult, meghúzogatta a kabátját, de Viki nem reagált, szeme a képernyőre tapadt. Kezdett idegesíteni a dolog. – Édesem, nézd már, milyen fasza hajót rajzolt Panna!- mondtam magamban, talán félhangosan még mormoltam is. Viki nem reagált. Panna repülőt formált a kezével, és repült, csak repült a nyílt Óceán felett. Egyik kesztyűjét visszavette, hanyag mozdulattal letörölte a hajót az ablakról, és folytatta a repülést, immár két különböző madárral. Hogy prédára lestek a hatalmas víz felett, vagy csak játszottak, nem tudom, de Panna elemében volt. Megfeledkezett rólam, Vikiről, a buszról, a hidegről, a Szentestéről, csak a két madár létezett, amint néha egymásba gabalyodva, máskor egymástól egyforma távolságban lebegtek súlytalanul az égen. Teljesen belefeledkezett a játékba. Viki a telefonjába, én Pannába, Panna a madarakba. Be akartam vonni Vikit ebbe a csodába. – Hagyd már azt a szájba vert telefont, a lányunk neked játszik! – Vikit a legkevésbé sem érdekelte a dolog, a saját ujjainak virtuozitása szórakoztatóbb volt. Teljes szívemből gyűlöltem ezért. Nem tudta, hogy a legjobb mozit mulasztotta el. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez így nem mehet tovább, ebből szakítás lesz. Viheti az olcsó műkörmeit a picsába, a fülesbagoly sapkával együtt. Az Astoria következett. Elkezdtem összeszedni a cókmókjaimat, a hátizsákot hanyagul a jobb vállamra lendítettem, reméltem, hogy kicsúszik a kezemből és pofán vágja Vikit, majd megfogtam a bőröndöm és jeleztem. Próbáltam legalább Pannától elköszönni, ha már Viki, vagy ki a picsa, le se szart, de Panna nem engedte a madarakat. Megértettem, én se engedtem volna őket.
Sanyi megállt, többedmagammal leszálltam a buszról. Kihúztam a bőröndöm fogóját, az ajtók bezáródtak, kis családom semmivé foszlott. A hülye picsa nejem, akinek mosolya – közben rájöttem – az áruházi eladók kötelező, kibaszott betanult mosolya volt csupán, és a gyönyörű nevelt kislányom, aki egy csuklós busszal az óceánig jutott. Nem néztem utánuk. A maszkon keresztül szippantottam egyet a friss levegőből, és lassan elindultam a Wesselényi utca irányába.
(Fotó: priscilla du preez, kép forrása: Pexels)