Jéghideg víz térít magamhoz, a bőrömet szinte égetve folyik le a hasamon, a lábamon, és tócsában gyűlik össze a talpam alatt. Meztelenül, lekötözve ülök a széken, körülöttem a falakra száradt a vér és az ürülék. Az ép, jobb szememen keresztül kábán nézem a mocskos atlétában feszítő Kesztyűs Igort.
– Beszélsz, te rohadék?! – hörög, és még egyszer lesújt a bordáimra a vascsövével. Reccsen bennem valami. Vért köhögök fel. Amennyire az arcizmaim engedik, csúfondárosan elvigyorodom. Visszakezes, irtózatos pofon a jutalmam. Megint hívogat a puha félhomály, de nem enged bele az újabb vödör fagyos víz.
– Ahogy akarod, te rohadt áruló! Biztos hallottá’ mán Medvejev elvtársrúl, ebben a pöcegödörben mán mindenki hallott rúla. – Hegyesen kiköp, majd megigazítja a barna bőrkesztyűjét. Úgy hírlik, azért hordja, mert nem akarja bemocskolni a kezét.
– Mivel nem énekelsz, tied a főnyeremény. Úgy beszélik, a medvék neve’ték Szibériában, vagy hun. Tíz vót, mire beszélni tudott, azt mondják, addig csak morgott meg hörgött, mint a vadak. Őzeket tépett szét, szőröstű’-bőröstű’ fa’ta föl őket, a vér csorgott végig az ádáz pofáján – sziszegi áporodott szájával az arcomba. – Aztán, mikor mán fe’fogta a szót, onnanstúl a nép ellenségeiből verje ki a szart. Puszta kézzel törje szét a csontokat, és cafatokat harap ki a rohadékok húsábúl. Ez gyün néked is, te náci!
Próbálom felfogni, amit mond, de egy újabb ütéstől felborulok székestől, és már nem térek magamhoz. A priccsemen ébredek, hideg van, meztelenül fekszem a saját ürülékemben. Reszketek. Nyögve felnézek a rácsos ablakra, kint szemerkél az eső, talán kora délután lehet.
– Élsz? – kérdezi Nyamvadt a szomszéd cellából.
Morgok valamit, majd visszazuhanok a fájdalomízű semmibe. Már koromsötét van kint, mire újra eszmélek. Annyira fázom, hogy egész testemben remegek.
– Meg…vagyok. – A nyelvem nehezen jár a számban, de erőt veszek magamon. – Te, hall…ottál val…amit… erről a Med…ve…jev…ről?
– Medvejevről?! – Nyamvadt csikorogva felröhög. – Róla mindenki hallott. Viszont aki látta is, az már nem mesélhetett róla. Az udvar szélén van az a halom, amit mindenki elkerül, na, oda dobálják be a megcsonkított hullákat, miután végzett velük. Úgy mondják.
Nem nyugtatott meg. A fájdalmas reszketésben Nyamvadton gondolkodom. Őt már jó ideje nem verik. Nem tudom, miért. Azt mondta, már nincsen mit eltörni benne, meg ő sosem tett semmit, csak feljelentette a szomszédja, hogy elvegye a kis házukat a falu szélén.
Álomba zuhanok. Ismét úszom át a határon, hajnal van, szürke eső esik, már nincsen messze a túlsó part. Olajszagú, döglött halakat sodor felém a víz. Mindjárt átérek, mondogatom magamnak, amikor reflektor fénye gyullad, és felharsan egy sziréna. Kutyákat engednek rám…
Zseblámpa világít a szemembe, arra ébredek. Ketten rángatnak fel a priccsemről, majd végig a folyosón. Ujjukat mélyen belevájják a karomba. Nem érzem a jobb lábam, mint egy holt terhet húzom magam után a földön.
Egy meglepően tiszta helyiségbe hoznak, egy fémkeretes székre ültetnek. Az erős fény bántja a szememet. Alacsony emberke lép be, katonai zubbonya makulátlan, ritkás haja alatt drótkeretes szemüveg ül a hegyes orrán, rideg kék szemével engem vizslat.
– Medvejev – mutatkozik be szinte már udvariasan. Furcsán, reszelősen ejti ki a hangokat, miközben körbe-körbe jár a szobában. – Taliya elvtárs, maga egy világot látott, tanult ember, egyetemi oktató. Így hát megérthetné, hogy nem jó ez így se magának, se nekünk. Látom a szemén, hogy azt hiszi, magát nem lehet megtörni. Nos, majd meglátjuk.
Közelebb lép, megcsap az arcvize émelyítő illata.
– Nekünk itt ma nevekre van szükségünk, azoknak a rohadékoknak a nevére, akik ki akarták juttatni, és azokéra, akik várták magát a folyó túloldalán! – Az arcomba üvölti a szavakat, elfordítom a fejem. Belőlem aztán nem szednek ki semmit!
Csend telepszik a szobára, csak Medvejev cipője nyikordul meg, ahogy sarkon fordul.
– Beszélhetünk máshogyan is Taliya elvtárs. Említették már magának, hogy megtaláltuk a lányát? – Megfeszülök a széken, próbálom felfogni a szavakat. Medvejev ismét közelebb lép, és felém hajol. A szeme szinte mosolyog. – Azt hitte, jól eldugta ott a tanyán a rokonoknál? Hát nem… Itt van egész közel, a szomszéd épületben. Kicsit, hogy is fogalmazzam… megviselete a vendégszeretetünk, de még mindig szemrevaló a kicsike. Úgy kell visszatartanom a Kesztyűs Igort, hogy meg ne erőszakolja, őt meg már maga is jól ismeri. Nem tudom, meddig sikerül… Magán múlik, Taliya elvtárs, egyedül csak magán.
Forró könnyek gördülnek le az arcomon, marják a sebeim, és szakadozva beszélni kezdek. Medvejev buzgón jegyzetel zsíros tapintású fekete noteszébe. Barátian megveregeti a vállam, és elmosolyodik.
– Tudtam én, hogy jó barátok leszünk mi, Taliya elvtárs…
(Fotó: Jimmy Chan, kép forrása: Pexels)