Dávid pontosan érkezett a tokiói reptérre. Mióta Japánban élt, önkéntelenül is átvette az itteniek szokásait. Nem kellett sokat várnia, a táblán szinte az érkezésével egyidőben írták ki a becsekkolási pult számát. Az útlevelével minden rendben volt, az udvarias ügyintézést követően feladta nagyobb méretű bőröndjét, és a kisebb Samsonite táskával a tranzitváró felé ballagott. Útközben megállt az egyik üvegajtónál, megigazította legújabb trend szerint nyírt haját, aztán leült egy félreeső sarokba. Izgatott volt az út miatt, senkivel sem akart beszélgetni. A beszállókártyát gyűrögetve azon gondolkodott, vajon jól döntött-e. Izgalmát csak fokozta, hogy már tizenöt éve nem járt Magyarországon, és most – a varsói átszállást leszámítva – hamarosan Budapestre érkezik majd.
Belelapozott a kihelyezett napilapok egyikébe, de néhány sor után letette. Kézbe vette a telefonját és újra végiggörgette Kovács Tamás Facebook profilját. Egy kicsit megnyugodott, hogy az elmúlt három órában semmilyen új tartalom nem került fel. Újra otthon jártak a gondolatai, elképzelte, milyen lehet most az egykor csendes, de mégis határozott testvére.
Tomika, az örök művész, vajon örül majd nekem? Tudunk őszintén beszélgetni? – hirtelen összeszorult a gyomra. Sokáig dühös volt az ikertestvérére, mert vele ellentétben Tomi már egész fiatalon a saját útját járta. Ahogy a sinkaszen futott a megállók között, úgy rohanták meg az érzelmek. Maga előtt látta Tomit, amikor megmondja az apjuknak, hogy többé nem akar focizni. Az apja csalódottságát, akit végtelenül feldühített, hogy a tehetséges fia a zongorát választja a futball helyett. Aztán magát látta a lázpusztai focipályán, amint csatakosra izzadva követi apja instrukcióit, hogy ő lehessen a legjobb focista. Újra tizenkét éves volt, átélte, hogy az apja sosem dicséri, mindig csak fejmosást kap, és rendre kudarcot vall, bárhogy is próbál a kedvére tenni. Megérdemelte, amit kapott. Haza se kéne mennem, úgyse változik ettől semmi!
Gondolataiból egy idősebb japán férfi zökkentette ki, aki nem győzött elnézést kérni, mert véletlenül a táskájának tolta a sajátját. Az idős férfit látva eszébe jutott az apja. Mit szól majd ahhoz, amit ő ebben a szabálykövető, a korábbi életétől homlokegyenest eltérő kultúrájú országban elért? Megértik majd, hogy mi hajtotta őt egészen Japánig?
Az apja, akinek a foci volt a mindene… Dávid akkor rúgott be először igazán istenesen, amikor kiderült, hogy nem elég tehetséges, nem jut be a megyei bajnokságból a fociakadémiára. Mindennapossá váltak a veszekedések, amelyek korábban csak Tomi zenei ambíciói miatt kerültek terítékre. Az anyja nem tartott ki az apjuk mellett. A tizennyolcadik születésnapjukat követően egy csúnya válás tett pontot a faluban álompárként számontartott szülei házasságára. A fuvaros vállalkozó és a szép, szőke Ildikó kapcsolata egyik napról a másikra ért véget. A válás nemcsak a falut döbbentette meg, Dávidot is megviselte. Teljesen hátat fordított az anyjának, aki Pesten teljesítette be az álmait. Régi ambícióit újakra cserélve először csak eladó volt egy üzletben, majd egy divatáruház vezetője lett. Dávid nem tudott azonosulni a korábban tanárnőként dolgozó anyja terveivel, és a sikereinek sem örült. Az anyja eleinte hetente hívta őt, de Dávid sosem vette fel, a megbeszélt találkozókra nem ment el. Innentől kezdve csak a keresztnevén emlegette. A sikertelen futballakadémiai felvételit követően az apja kegyesen maga mellé vette a vállalkozásba. Többször elmondta Dávidnak, hogy ha vele bármi történik, a fiú viszi tovább a vállalkozást. A cég külföldre is szállított, néhány év után az apja már Dávidra támaszkodott a logisztikában. Még most is szeretettel gondolt vissza arra az időszakra, amikor még élvezte, amit csinált. De aztán apja kontrollmániája és kényszeressége teherként nehezedett a vállára. Az apjából akkor lett Lajos, amikor eldöntötte, hogy nem hagyja magát tovább terrorizálni. Hiába szerette a Lázpusztát körülölelő erdőt, a végeláthatatlan hegyeket, egy szúnyogokkal teli, forró nyárestén úgy döntött, elég volt ebből. A kedvenc edzőcipőjét, az útlevelét, némi készpénzt és egy hátizsáknyi ruhát vett magához, majd hajnalban az apja kamionsofőrjével felvitette magát Pestre. Dávid, mielőtt a ferihegyi terminálnál a gyorsforgalmin lehúzódó kamionból kiszállt, arra kérte a férfit, a családjának csak annyit mondjon: hosszabb időre elutazik. A sofőr megrántotta a vállát, jó utat kívánt, és már ott sem volt. Eléggé felspannolva vette meg a repülőjegyét oda, ahová elég volt a pénze. Így került Phuketre, majd Indiába, Ausztráliába, végül Japánba. Dávid most, a tokiói repülőtéren ülve újraélte az akkori bizonytalanságot, a csalódottságot, hogy ő semmire sem jó, csak arra, hogy gyáván megfutamodjon.
Idáig jutott a gondolataiban, mikor először bemondták a járatát. Addig nem akart elindulni, míg tiszta vizet nem önt a pohárba, kétségekkel telve nem mehet haza. Újra megnézte Tomi profilját, amelyen egy friss bejegyzés tudatta ország-világgal, hogy a karmester legközelebb májusban vezényel a római Sala Sinopoliban.
Japánt eleinte idegennek érezte. Az örökké hajolgató emberekkel, az európaiaktól nagyban eltérő szokásaikkal, a mindennapi életben is tetten érhető maximalizmusukkal és távolságtartásukkal. Sokat járt a látogatható kertekbe, ezekben töltődött. Az első pillanattól kezdve lenyűgözte a shinto szentélyek letisztultsága. Egyre többet időzött a közeli szentélyben, ahol felfigyelt rá egy férfi, aki később a szárnyai alá is vette, munkát adott neki, megismertette a vallásával. Koyanagi szan alacsony volt, naptól cserzett bőrű és meghatározhatatlan korú. Olyan nyugalom áradt belőle, amihez foghatót Dávid előtte sosem tapasztalt. A Hamarikyu Onshi Teienbe először munka miatt járt, tátott szájjal bámulta a színpompás virágorgiát, az orrába kúszó, tömény liliomillatot bármikor fel tudta idézni. Elragadtatással szemlélte az örökzöldeket, melyek élénkzöld smaragdként tündököltek. Itt értette meg, hogy neki ezzel kell foglalkoznia. Koyanagi szan és a sintoizmus lassú patakként formálta gondolkodását. Elmosolyodott, ahogy az emlék előjött. Mestere megtanította a kertépítés minden titkára, támogatta és hagyta, hogy saját stílusban alkosson. Koyanagi szan mindig dicsérte kitartását, szorgalmát, munka közben gyakran beszélgettek az életről.
Néhány év elteltével az általa épített kertek olyan népszerűek lettek, hogy hónapokra előre tele volt a naptára. Harminchét évesen nem voltak anyagi gondjai. A legnagyobb elismerést mégis az jelentette, amikor az egyik közparkban végzett munkájáért kitüntették. A helyi sajtó mellett angol nyelvű lapok cikkeztek róla, egy példány most is ott lapult a bőröndjében.
A hangosbemondóból újra beszállásra szólították. Dávid a reptéri váróban értette meg, hogy mindazt, amije van, a családjának köszönheti. Szorgalmát és kitartását apjától örökölte, aki egyedül, a semmiből építette fel vállalkozását. Igyekezett az egyre nehezebb gazdasági helyzetben is talpon maradni, és összeszorított foggal tűrte az élet pofonjait, mert meg akarta mutatni, mennyit ér. Mindent megtett volna a családjáért, csak azt nem látta be sosem, hogy a saját vágyait nem erőszakolhatja rájuk. Kreativitását és szépérzékét az anyjának köszönhette, akinek a neve mára ismert lett a divatszakmában, őt pedig az hajtotta évekig előre, hogy a testvére mit szólna ahhoz, amit csinál. A perc töredékrésze alatt világosodott meg.
Még egyszer csekkolta Tomi oldalát, legörgetett addig a fotóig, ami a reptérre hozta. Más szemmel nézett a képre, a sírás fojtogatta, ahogy megsimogatta a kijelzőt.
Sajnálom, apu! Nem így kellett volna történnie! – vetett még egy utolsó pillantást a tolószékes, megtört férfi fotójára, majd határozott léptekkel elindult a repülőgép felé.
Ideje volt megbocsátani a szüleinek és a testvérének.
A történet korábbi részei a következő linkeken olvashatók:
(Fotó: Thor Alvis, kép forrása: Pexels)