A Trevi-kút vizének csobogása kísértetiesen emlékeztetett azokra az éjszakákra, amiket egy fürdőkádban töltöttem egyedül, a sötétben. Elromlott valami vezeték, egész estés program volt azt hallgatni, ahogy folyik a víz a falban, monoton hangja volt az altatóm a Hófehérke helyett, de bármelyik mesét mondhatnám, tök mindegy lenne. Eszembe juttatta az apámat, akinek az egyetlen jó cselekedete – számomra legalábbis – az volt, hogy meghalt. Ja, és az, hogy nem nemzett még több gyereket a világra, akiknek ugyanúgy megkeserítette volna az életét, mint nekem. Mondjuk ehhez az is kellett, hogy az anyám még nála is előbb haljon meg, így nem tudtak újabb utódokat összehozni. Kettesben az apámmal tíz évet lehúzni, na, az volt az igazi kihívás, nem a hegyi túrám Nepálban, ötven kilós hátizsákot cipelve. Minden legyőzött kilométer után felidéztem egy hozzá fűződő kedves emléket. Például amikor egyedül hagyott napokra a lakásban étel nélkül, míg ő elment csajozni, vagy amikor elfelejtette a szülinapjaimat, meg amikor nem jött el a ballagásomra, mert részegen feküdt valahol. A nepáli túra egy barlangban ért véget, ahol egy hónapig meditáltam teljes kussban, órákig ültem a nyirkos padlón, némán, derékig elzsibbadtam, a szél fütyülve pattant le a mázsás kövekről egyenesen az arcomba, majd tett egy kört a fejemben, és magával vitte mindazt, amire nem akartam tovább emlékezni. Hideg volt. Annyira hideg, mint aznap, amikor eltemettük apámat. Nem voltunk sokan a sírja körül. Én dideregtem csak ott, és a még nála is alkoholistább bátyja, aki valami isteni csoda folytán túlélte őt, meg vagy három rozoga, vénülő nő, biztosan a szeretői. Az egyikük, akinek olyan vörös volt a haja, amilyen árnyalat nem fordul elő a természetben, szipogva meg akart ölelni. Hátratántorodtam, védekezőn emelve a kezem magam elé, jesszus, csak az kellett volna még, érzelgősködni apám nőivel, főleg, hogy nem is voltam különösebben szomorú. Örültem annak, hogy legalább a lakás rám maradt, gyorsan el is adtam, mert egy perccel többet sem akartam eltölteni benne. Viszlát, gyerekszoba, ahol sohasem olvastak nekem mesét, ég veled, nappali, ahol nem volt egy normális karácsonyom sem, hellóka fürdőszoba, csobogó vízvezeték, szevasz kád, menedékem a hullarészeg apám elől!
Apám kérójának az árát aztán elnyelte a nagyvilág. A sötét, gangos kétszobás lakás emléke feloldódott hegyek vonulataiban, tengerek kék hullámaiban, kaotikus ázsiai városok hangzavarában, sivatagi éjszakák csillagaiban. Csend maradt utána. Olyan csend, mint ami az űrben van. Fekete, üres és jéghideg. Bárhová is mentem, semmi sem tudta betölteni ezt az űrt. Nem létezett az a táj, az az élmény, az a veszélyes kaland, ami igazi tartalmat adott volna az életemnek.
Franc sem akart ezeken agyalni. Ültem ott a kút tövében, mint egy rakás szerencsétlenség, mindenhol turisták szelfiztek, és abban a pillanatban nyomták is fel instára a képeket, olyan hashtagekkel, hogy dolcevitainrome vagy forevertogether, amit nyilván a körülöttem nyüzsgő szerelmespárok biggyesztettek oda. Úgy dobálták a vízbe a pénzérméket, mintha kötelező lenne. Biztosan az is. Rómában voltatok? Óóóóóó, és a Colosseumba elnéztetek? Hát a Vatikánba? A Trevi-kútba ugye dobtatok pénzt? Örök szerelem, ha dobsz, ki ne hagyd! Nevetséges! A pasim biztos dobna bele, ő bírja az ilyen dolgokat, bár direkt megbeszéltük, hogy kihagyunk minden nevezetességet, és csak megyünk az orrunk után, hogy ne essünk bele ebbe a közhelyes instás színjátékba, amibe az emberek többsége. Ebbe a hazug, külvilágnak szóló kamuboldogságba. A párok összeállnak, vigyorognak, kattintanak, majd úgy olvad le az arcukról a mosoly, mint egy forró aszfaltra ejtett puncsfagyi, ami után csak néhány mazsola marad. Mi voltunk a mazsola a pasimmal. A gombóc fagyiban elrejtett igazság, amit nem lehet lefotózni, mert egyáltalán nem látványos. Sokan ki is köpik, mert nem szeretik. A mi boldogságunk külső szemmel biztosan unalmasnak tűnt. Hashtag nélküli hétköznapok. Lusta reggelek, kócos haj, agyonmosott gatya, kidomborodó hájacska, kétoldalt a derékon, görbe lábujjak, péntek esténként gyros a körúton, művészfilmek összebújva. A mi boldogságunk igazi volt. Legalábbis ma reggel még így hittem, amikor a hajnali szürkeségben vártuk a bécsi állomáson a vonatot. Mégis hogy jutottunk odáig, hogy én itt gubbasztok egyedül ennek a nyomorult turistalátványosságnak a tövében, ő pedig fene tudja, merre mászkál?
Nagyjából egy éve történt, tavaly nyáron, amikor éppen hazatértem Dél-Amerikából, hogy egy pasi sötétbarna pillantása, egy romkocsma pultjánál, összeakadt az enyémmel. Akkor még csak egy ismeretlen fiú volt, akinek csillogott a szeme, amikor egész este meséltem neki, egyszerre ömlesztettem rá négy égtáj csodáit, és amikor megcsókolt, az olyan volt, mintha megérkeztem volna valahová egy messzi út után, és reggelre az ismeretlen fiú a pasim lett, és egészen ma délután hét óráig az is maradt, amikor egyszerűen otthagytam őt a Termini pályaudvar peronján. Biztosan eltévedt Róma utcáin, még a piros metrón sem tudja soha, merre van a kijárat. Talán hiba volt idejönni. Hiányzott a pasim kockás ágyneműje, a szobája, ami inkább nézett ki úgy, mint egy kamaszfiú birodalma, nem pedig, mint egy majdnem harminc éves férfié. Az anyja motoszkálása is hiányzott, ami a konyhából szűrődött be hozzánk, míg én a pasim ágyán ültem lótuszülésben, és a cikkeimet írtam valami utazós oldalnak. Hiányzott a meleg paplan alatt eltöltött, hosszúra nyúlt reggelek nyugalma, a kinti tévéből hallatszódó Mónika show ismétlések hangfoszlányai, a húsleves küszöb alatt alattomosan bekúszó, ínycsiklandozó illata. Nem akartunk kikelni az ágyból, összegubancolódva hevertünk, a pasim lelkendezett egy fantasy sorozatról, amit én nem láttam, de amit feltétlenül meg kellene néznem, mert eszméletlen. Még túrázni is eljött velem, pedig nem volt valami kirándulós típus, ezt kábé az első hónapban levágtam róla, de addigra lehorgonyoztam nála, és nem vágytam egzotikus tájakra. Nem is tudom már, mikor kezdtem el felriadni éjszakánként. Remegő gyomorral ébredtem, valami megmagyarázhatatlan félelemmel a lelkemben, attól tartva, hogy ennek a nyugalomnak vége szakad. Ültem a sötétben, a pasim az igazak álmát aludta mellettem, és egyszer csak úgy éreztem, hogy rámdől a szobája, összenyom a négy fal, és nem kapok levegőt.
Az utazás jó ötletnek tűnt. Gondoltam, a hosszú vonatút alatt meg tudom beszélni vele azt, hogy akkor most örökre együtt leszünk, vagy csak ideiglenesen, és akkor inkább hagyjuk egymást, mert minden nap, amit együtt töltünk, csak erősíti bennem a boldogság délibábját, ami egy napon, amikor a pasim úgy gondolja, hogy akkor most neki ebből elég, majd szertefoszlik, és én azt nem bírom ki, hogy elhagyjon egyszer, hogy a hiánya vákuumot képezzen a lelkemben, akkor inkább én vetek véget neki, úgy talán könnyebb elviselni. Persze ezt nem így mondtam neki, csak érdeklődtem, mik a tervei, és közöltem vele, hogy családot szeretnék, sok gyereket, akiknek az egész világot szeretném megmutatni, nem érem be kevesebbel. Tőlem már az is nagy áldozat volt, hogy ennyire alkalmazkodtam hozzá, ő mit szeretne beletenni ebbe az egészbe még? Vonogatta a vállát, zavartan tördelte a kezét, és akkor tudtam, hogy igazam volt, és hogy boldogság igazából nem létezik, csak hitegettem magam. Néztem őt hosszú órákig, ahogy kibámult az ablakon, én pedig minden magunk mögött hagyott kilométerrel felidéztem egy kedves emléket, ami hozzá kötött. Viszlát, vasárnapi ebédek, közösen az anyukájával, aki csak az én kedvemért szaggatott tölteléket a húslevesbe! Szevasztok késő esti séták, kézműves sörök a kedvenc kiülős helyünkön! Sziasztok ordenáré rossz poénok, amiken mégis röhögtem! Ég veled, meleg tenyér, amibe úgy passzolt a kezem, mint gyerek markába a gesztenye! A hosszú búcsú végén egy magányos, szőke kislány állt, szomorúan integetve. A szememet elöntötték a könnyek, de erőt vettem magamon, nem kezdtem el sírni, mert mi értelme lett volna bőgni egy olyan ember előtt, aki éppen a kijáratot keresi az életemből. Amikor megérkeztünk Rómába, a jelenléte minden egyes perccel nagyobb sebet ütött rajtam, szóval fogtam a hátizsákomat, és szó szerint elmenekültem előle, otthagyva őt a peronon, anélkül, hogy hátranéztem volna.
Rohadt Róma, ezzel a rohadt sok emberrel! Bárhol is jártam a világban, mindig igyekeztem elkerülni az olyan helyeket, ahol turisták özönlenek a képembe a hülye horgász sapkájukkal, bűnronda ortopéd cipőjükkel, akiket birkaként terel egy idegenvezető, rikító színű esernyőjével. Nehogy eltévedjenek, nehogy kihagyjanak valami több száz éves épületet, nehogy kontroll nélkül maradjanak, mert akkor összezuhan az életük! Mama ma a Pantheont nézzük meg, utána átbuszozunk a Szent Péter-bazilikához, baromi meleg van, még megárt a szívednek a gyaloglás. Rendben van, papa, de egy fagyit csak kéne enni valahol, elvégre Rómában vagyunk. Rendben, mama, de a cukrod… Jaj, papa, hagyjad már, hát te toltál egy carbonarát tegnap este a koleszterinedre! Rosszul lettem, igyekeztem kikeveredni a tömegből, ömlött az izzadság a hátizsákom alatt. Bármelyik utcába tértem be, mindenhol legalább ezren voltak, mindenféle nyelven karattyoltak, az egész világ ide sűrűsödött, ebbe az egy városba! Képtelen voltam továbbmenni, nem bírtam elviselni ezt a forgatagot, szóval leültem az első helyre, amit megláttam, ami nyilván a Trevi-kút volt, ez a turistamágnes. Hiányzott a pasim. Annyira hiányzott, hogy még azt is elviseltem volna, ha csak átutazó az életemben, csak mellettem legyen még egy évig, vagy egy hónapig, vagy csak ma. Kár volt nyomasztanom őt a vonaton a hülye ötéves tervemmel, meg azzal, hogy a gyerekekkel egy lakóbuszban akarok élni nomád életet. Ostobának éreztem magam. Nem mertem felhívni, még a telefont is kikapcsoltam, és inkább megmaradtam ebben a bizonytalan állapotban, így legalább volt egy kis remény, hogy talán együtt maradunk mégis, annak ellenére, hogy faképnél hagytam az állomáson.
Lassan emelkedni kezdtem, egészen a felhőkig, föntről láttam a város úthálózatát, majd kilebegtem a Föld légköréből, apró pöttyként nyelt el az űr és vesztem bele a sötétségbe. Egy galamb rászart a vállamra, úgyhogy kinyitottam a szemem, és ismét a kútnál ültem. A világ nem engedte, hogy halálra sajnáljam magam, beletolakodott még a meditációmba is. Gondolhattam volna, hogy a galambszar üzenet az univerzumtól, de ha az, akkor mégis mit akart ezzel mondani? Ne lebegj el, van még remény? Vagy, magasról le vagy szarva? Időközben a kút szobrait sárgára festették a lámpák, a víz meg zölddé vált. Órák óta ücsörögtem itt, bénultan a tehetetlenségtől. Belemártottam a kezemet a vízbe, és lemostam a vállamat. A víz alján csillogtak a pénzérmék. Több ezernyi kívánság, remény, babona, bármi, emberek hülyesége, bizonyíték, hogy vannak, akik hisznek még valamiben. Belenyúltam a zsebembe, ahol lapult néhány euró, és körbenéztem, még magam előtt is szégyellve, hogy megteszem azt, amire készülök. Két érmét dobtam a vízbe, atyaég, a pasim biztosan kiröhögne ezért! Gyorsan visszaültem a kút peremére, és az embereket vizslattam, akik teljes mértékben ignorálták gyerekes tettemet, megszokott dolog volt az, hogy pénzt dobálnak kutakba, bízva a csodában, amiben én sohasem hittem. A csodák elmehetnek a francba! Apám nem hagyta abba a részeg őrjöngését, hiába gondoltam nagyon erősen a kádban arra, hogy legyen vége, anyám sem támadt fel, pedig rengeteget imádkoztam érte kiskoromban, semmi sem úgy sült el, ahogy szerettem volna! A könnyeim szűrőjén át egy magas, göndör hajú fiú képe remegett a tér túloldalán, majd kibuggyant a szemem sarkánál, és lefolyt az államon. Kitisztult a kép. A pasim jellegzetes, ruganyos járásával vágott át a lelkesen fotózó japán turistacsoportokon, egyenesen felém tartott, és én csak mosolyogni tudtam, úgy, mintha az életem összes elmaradt karácsonyi ajándékát egyszerre kaptam volna meg. Lehuppant mellém a kút szélére, olyan természetes lazasággal, mint aki meg sem lepődött, hogy rám talált. Elkezdtem mászkálni, de bármerre mentem, üresnek éreztem magam, mondtam neki, bocsánatkérésképpen. Rájöttem, hogy a világ mégsem annyira érdekes, ha te nem vagy benne, vallottam be, azt viszont el nem árultam volna, hogy pénzt dobáltam a kútba, még akkor sem, ha tényleg csoda történt. Tudtam, hogy te nem vagy valami spontán, úgyhogy itt vártam, hogy felbukkanj, mondtam helyette, és ez tök hihető is volt, tényleg nem egy spontán alkat. Oké, de ha nem bukkanok fel, akkor meddig ülsz itt, kérdezte flegmán, de vigyorogva, én pedig lélekben majd beleolvadtam a vízbe, különben tartottam magam. Egyenesen a szemébe néztem, a tekintete éppen úgy ölelt át, mint aznap este, amikor megismerkedtünk. Ameddig csak kell, válaszoltam nagyon határozottan, hogy érezze, ebben a válaszban benne van a jövőnk, az, hogy csak vele tudom elképzelni az életemet, aminek a végén majd azt mondja, mama, szálljunk buszra, mert még megárt a gyaloglás, én meg azt felelem erre, hagyjál már, papa, törődj inkább a vércukroddal!
(Fotó: Carlos Ibanez, kép forrása: Pexels)