Zene: Khachaturian – Adagio from Spartacus
Mint a nyugdíjazása óta minden csütörtök délelőtt, Sándor bácsi befordult a Kossuth utcába, amelyről a méltán hírtelen Gesztenyés park bejárata nyílt. Az alumínium mankó ellenére bizonytalanul és kalkuláltan lépdelt. A parkhoz levezető nyolc lépcsőfokot olyan lassan tette meg, hogy a svájcisapkájára telepedő házilégy hatszor egymás után megmosakodott, majd beírt a noteszébe egy ígéretes kutyaszart, amit e pompás, új kilátóról vett észre. Közben egy hirtelen támadt őrült fantáziától vad röhögés rázta meg potrohát, hogy milyen lenne, ha ezt az óriási lényt ő kormányozná. Végül lehiggadt, kitörölte összetett szeméből a könnyet, és mikor Sándor bácsi a parkba lépett, elrugaszkodott a sapka pereméről.
A Gesztenyés park szürke volt, és jelentéktelen. Senki sem tudja, mióta volt itt a kertvárosban, ki állította hat piros padját, térköveit ki rakta le, ki ültette körbe vadgesztenyével. Állt benne néhány migráns szilfa, pár bokorcsoport, és egy homokozó csúszdával, ami az egyetlen “új” alkatrésze volt a parknak. De már annak is több mint 30 éve, hogy a röviden regnáló helyi polgármester az átadás után átvágta rajta a szalagot egy törtető, ifjú újságíró, meg a jegyző és a kivitelező brigád három tagjának jelenlétében.
A park száz éves fája gyökerestül kifordult, és úgy maradt, félholtan. Az ide vetődő gyerekek tudták, hogy ez nem lehet véletlen. Ez bizony egy bátorságpróba, tehát muszáj végigmászni rajta. A bölcs fa pedig el is döntötte sorsukat, és megszülettek a győztesek, a leesők, a feladók, az újra talpraállók, a szabályalkotók, a szabályszegők, a meg sem próbálók, és a meg sem próbáló, de másokat is lebeszélők.
Sándor bácsi egy kis forgolódás és téblábolás után elhelyezkedett az egyik korhadó padon. Aztán lomha korpuszához képest viszonylag fürge kezével előkapta zakójából textil zsebkendőjét, és megtörölgette méretes orrát, amely arcának belmondói sármot kölcsönzött.
A park szinte mindig üres volt. Túl messze volt mindentől, ahol az élet sűrülni szokott. Nem volt a közelben se egy kocsma, se egy templom, se iskola, de még egy bolt sem. Pici zöld folt volt csak a végtelen kertváros egyhangú textúráján.
Sándor bácsi viszont tudta, hogy csütörtökön ilyentájt jönnek a gyerekek, és mindig élettel töltik meg a kis kövezett teret. Bozontos szemöldöke eresze alól körbepásztázta a kis teret, és már látta is, ahogy egy ötéves forma, csipogó gyerekhad érkezik és veszi birtokba az egész környéket.
A fiúk csapatát a hangos kis Vince vezette. “Pju-pju-pju” lőttek ágpisztollyal egymásra. Vince még hadilábon állt az R betűvel, meg még néhány másikkal is. Talán ezért volt Benett a legjobb barátja, akinek a nevét könnyen és hibátlanul ki lehetett mondani, ellentétben Patjik és Nojel. Az utóbbi időben Zsoltika is csatlakozott a bandához, amit Vince Csapatomnak nevezett. Zsoltika szaporán kacsázott utánuk görbe lábával, és legtöbbször követni sem tudta a gyorsan változó játék aktuális szabályait, de a valahová tartozástól melegséget érzett a hasában, és követte ezt az érzést.
A fiúk gondosan elkerülték a lányokat. Csak akkor keveredtek, ha valami gendersemleges csuda robbant az életükbe. Mint például egy sánta süni a bokorban, amit Lili vett észre.
– Süniiiiii! Itt egy süni! – ordított apró termetéhez képest akkorát, hogy a süni egy “Na bazmeg!” kíséretében abbahagyta a fekvőtámaszozást, és kelletlenül összegömbölyödött.
A sok kis szandálos haramia és tündérkirálykisasszony csattogva, esve-kelve vágtázott oda. A hátsók majd’ rálökték az elsőket a nagy bokorra. Óvatosan, hitetlenül hajoltak közel, és tágra nyílt szemmel, megtérve távoztak a természet szentélyéből. Még a magányosabb gyerekek is odajöttek, és mindenki látni akarta a sánta sünt, akinek valóban fájdalmai voltak az előző esti portyája óta, amikor egy ízletes pincebogár után vetette magát. Most esze ágában sem volt vendégeket fogadni.
A gyerekek hamarosan megunták és szétszéledtek. Csak Lili, Juli és Emma nem mozdultak el a bokortól, mert érezték, hogy ez most itt egy vissza nem térő alkalom arra, hogy ők hárman a legjobb barátnők legyenek, meg egyébként is vigyázni kell a sünire, és meg kell találni a süni kisbabáját, ami nyilván ott van valahol az avarban.
Bezsongták a parkot Sándor bácsi körül.
– De jó, hogy újra itt vagytok – sóhajtotta.
Hosszú kezével megigazította a rossz lábát, aztán fekete sofőrtáskájából szalvétába csomagolt háztartási kekszet vett elő. Inas, eres ujjaival szétroppantotta őket tenyerében, aztán kis félkörben szétszórta a galamboknak, akik ostobán hálás arckifejezéssel billegtek morzsától morzsáig. Csak egyszer kellett szétrebbenniük, amikor Vince kalóz és matrózai átrobogtak közöttük. A galambok mindjárt vissza is tértek, mert habár balgák voltak a világ dolgaira, a gyerekek viselkedését már jól kiismerték, és tudták, hogy azok nem esznek galambot.
Orsi, Sári és Dzsenifer – a legkisebb – mindenből húslevest tudtak főzni, ha a homokozó közelébe kerültek. Kóstolgatták, kavargatták, fűszerezték. Orsi erős kézzel irányította Dzsenifert. A halott hangya nem elég jó a leveshez, most inkább eriggyen, hozzon sót, borsot. Közben “huhuhu” kavarni kell a hagymát, mert odakap. Aki csak látta gesztusait, anyját is látta benne. Sári eközben elkészült a palacsintákkal. Gyorsan, jöjjön mindenki, kóstolni kell, mert kihűl! Lekvár kell, de azt nem egyszerű elkészíteni. Dzsenifer világoskék kulacsában – amelynek színe állandó szégyent okozott neki karácsony óta – volt még egy köpetnyi víz. Finom homokot szórtak bele, megkavarták egy faággal, és kész is volt a szilvalekvár. Dzsenifer nem bánta a kulacsát, kicsit reménykedett is, hogy elromlik, és akkor valahonnan majd egy új kulacs kerül.
A homokozó másik sarkában Kornél és Bence, a két kis különc építőmester varázsolt elmélyülten várat, árkot, alagutat. Mindig együtt mozogtak. Szüleik jóban voltak, összejártak. Megbonthatatlan szövetségüket még Vince is tiszteletben tartotta, főleg, hogy Kornél kétszer akkora volt, mint ő.
Eltelt a délelőtt. A kicsik fogócskáztak, összevesztek, bogarat noszogtattak, levelet téptek, fatörzs mögött összesúgtak, galambot ugrasztottak, avarban hempergőztek, csigát terelgettek.
Egyszer csak távoli harangszó szűrődött be a parkba. Az öreg szeme könnybe lábadt. A két tucat gyerek váratlanul abbahagyta az önfeledt játékot. Megálltak ott, ahol épp tartottak, és egyszerre mind Sándor bácsi felé fordították fejüket. Hosszú másodpercekig nézték őt mereven. Testük áttetszővé vált, és mielőtt teljesen eltűntek volna, Vince felkiáltott:
– Buszvezető bácsi, ideje, hogy elengedjen minket, nem a maga hibája volt a baleset!
Vékony hangját visszhangtalanul vitte magával és nyelte el az üres téren átszaladó novemberi szél. Sándor bácsi még sokáig szokott ilyenkor mozdulatlanul ülni.
(Fotó: Maria Lindsey, kép forrása: Pexels)