Drága Anna!
Sosem értettem, mikor valaki azt mondta, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Szerintem a kapcsolatok a hasonlóságoktól, a közös vonásoktól erősödnek, épülnek. Az ellentétek csak feszültséget szülnek. Talán emlékszel a szüleimre, hiszen sokat meséltem már neked róluk. Jobban nem is különbözhettek volna egymástól. A mai napig fel tudok idézni képeket, ízeket, de még szagokat is a gyermekkoromból. De ha a hangokra koncentrálok, akkor csak a heves szóváltásokra, a kiabálásra és csattanásokra emlékszem, ahogy bőr a bőrhöz ért. Éveken át kísértettek ezek a hangok, amik a vékony falakon áthatolva értek el hozzám. Akkor örökre megtanultam, hogy miért hívják az ellentéteket ellentéteknek. Ezért is néztem mindig furcsán, ha valaki az ellentétek vonzásáról beszélt. De ez mind azelőtt volt, hogy megismertelek volna téged.
Bárcsak hamarabb találkoztunk volna! Annyi szenvedéstől kímélhettél volna meg! Benned társa leltem, igaz, magányos sosem voltam. Addig a világot csak egy szűk résen keresztül láttam. Ami, vagy aki már egy kicsit is elütött tőlem, a jellememtől, azt egyből kizártam. Aztán jöttél te, és mindent megváltoztattál. Teljesen máshogy viszonyultunk a világhoz. Megpróbáltam elszakadni tőled, hiszen különböztünk, de te nem hagytad. Nem adtad fel. Egyszerűen magaddal ragadtál azzal a sok gyönyörű történettel, amiket nekem meséltél. Te egy igazi kalandor voltál, egy felfedező. Próbáltad megismerni a lehető legtöbb kultúrát, bejárni azok tájait. Az egész életed arról szólt, hogy megtörd a monotonitást, az azonosságot. És közben tudtodon kívül ugyan, de engem is kiszabadítottál. Annyi mindenre megtanítottál. A világ kitárult, már nem akartam elbújni az általam ismert kis buborékban. Izgatottan vetettem be magam nap mint nap az ismeretlenbe, igaz még így sem értem a nyomodba, de számomra már ez is sorsfordítónak bizonyult.
Az évek alatt szép lassan megismertelek. Egy idő után már ösztönösen tudtam, mit fogsz tenni, vagy éppen mit csináltál, mikor megint egy kalandodról meséltél. Senkivel nem töltöttem több időt, mint veled, mégis úgy éreztem néha, nem ismersz engem igazán. Egyszer-kétszer azon is eltöprengtem, észreveszed-e, hogy élek? Hogy én is létezem? De mindezek ellenére, örültem neked. Elválaszthatatlanok voltunk. Bár útjaink azóta szétváltak, téged sosem felejtettelek. Egészen mostanáig. Ezért írom most ezt a levelet. Ez az én búcsúm. De lehet, hogy inkább magamnak kéne címeznem, mert biztos vagyok abban, hogy te soha nem fogod elolvasni. Mert nem tudod. Bármit is teszek, ez a levél soha nem fog elérni hozzád, hiába szeretném annyira. Ez hát a mi sorsunk. Végignéztem, ahogy a valaha volt elválaszthatatlan barátokból távoli idegenek lettünk.
A legjobb barátom, az egyetlen társam voltál, de mára nem vagy több, mint egy kósza emlék, alak egy könyvből, melyet még gyerekként kaptam. Folyton a kalandjaidról olvastam, miközben azt kívántam, bár igazi lennél, hogy tényleg barátok lehessünk. De már nem fordulhatok hozzád nap mint nap, nem lehetsz az egyetlen támaszom. Mert felnőttem. Itt az ideje, hogy végleg elengedjük egymást. Mindenesetre köszönöm a sok közös, boldog percet, amelyek létezéséről nem is tudsz.
Örök rajongód és barátod:
Bori
(Fotó: Aaron Burden, kép forrása: Pexels)