1 kg liszt, 1 egész tojás, 1 tejföl, 5 dkg élesztő, fél liter tej, 4 kávéskanál só – olvasom félhangosan. Elmélázva nézem a papírt, melyre a recept van írva. Nem, nem is azért, hogy a hozzávalókat és a mennyiségüket memorizáljam. Azt már kívülről tudom. A közel húsz év alatt volt idő megtanulni. Milyen gyakran készítettem lángost! Ez az egyik legjobb vendégváró fogás. Hamar elkészül, kiadós mennyiség jön ki ekkora adagból, ráadásul, ha a vendégek érkezése előtti este bedagasztok, akkor csak annyi időt kell a konyhában töltenem, míg ki nem sül a tészta. A többit jóízű falatozás közben, együtt, beszélgetve lehet eltölteni. Ideális. Emlékszem, ezt készítettem akkor is, amikor a szülinapi bulijaitok voltak. A meghívott 15-20 kisbarátnak, sőt, még az értük jövő szülőknek is jutott a friss lángosból.
„A tésztát jól kidolgozzuk. Olajos kézzel tépünk belőle” – mondom fejből a jól ismert szöveget. Majd finoman végigsimítom a papírt. Egyszerű, sima A4-es füzetlap. Igen, füzetből tépte ki Ica néni, látszik a bal oldalán a szakítás nyoma. A négyrét hajtott papír a törés mentén már teljesen megkopott. Felül picit be is szakadt. Úgy két centire. Nagyon kell rá vigyázni, hogy sokáig megmaradjon – súgom magamban, majd ismét végighúzom ujjaimat a megsárgult lap kissé gyűrt felületén.
Aztán ráhullik egy csöpp. Koppanása kiránt gondolataim szövevénye közül, és úgy húz magával a múltba, mint zsákmányukat az üregi pókok a felszín alá rejtett lyukakba. Pár pillanatig meredten nézem a papírt. A nedves folt közepéből elinduló csápok apró karmokként kúsznak be a papír rostjai közé, így az halványan elszíneződve, kékes árnyalatúvá válik.
Megtörlöm a ruhám ujjával az arcomat, majd nagy levegőt véve újra olvasnám: „Olajos… kézzel… té-pünk… be-lő-…”. De ez már végképp nem megy. Nem sikerül visszafojtani a sírást. Hagyom, kiengedem az érzések végre szabadon hömpölygő folyóját, mely mint súlyos köveket gátszakadás után, sodorja be e pillanatba a múltbéli emlékeket. Be kellene valahogy dagasztanom. De sírok. És nézem közben a lapot, amit már annyiszor, ezerszer megcsodáltam.
„Olajos kézzel tépünk belőle”. Ez, a befejező mondat, szokatlan módon a recept bal felső sarkán, a papír legtetején van. Kénytelen voltam ide írni, mert a közepét akkorra már egy furcsa firka foglalta el. Firka? Dehogyis! Kész műalkotás!
Akkortájt költöztek a szomszédunkba Ica néniék, mikor ezt a rajzot készítetted. Emlékszem, ahogy az ismerkedés első lépcsőfokaként az idős asszony áthívott minket és tejfölös lángossal járt a kedvünkben. Nagyon ízlett nektek! Neked is, és Boginak is, pedig ő mindig válogatós volt. Ica néni ekkor tépte ki ezt a lapot egy füzetből, mondván, csak írjam, majd ő diktálja a receptet. De belemerültünk a beszélgetésbe, így később vettük csak észre, hogy magadhoz húztad a papírt. És rajzoltál! Párnás kis kezeddel ügyetlenül kanyarítottad a vonalakat, de határozott emberi formát lehetett kivenni belőlük. Ez volt talán életed legelső alkotása, így én lelkesülten kérdeztem: – Mit rajzoltál, Kicsikém? – s te rám néztél égszínkék szemecskéddel, mindig mosolytól ragyogó arcocskáddal és úgy mondtad, pöszítve: – Anát! Anucit!
Már én is mosolygok, a sírástól kissé megkönnyebbülve készítem elő a hozzávalókat. A nagy dagasztótálba öntöm a kilónyi lisztet, most is kell ekkora adag. Ma este látogatnak haza a testvéredék, hadd legyen nekik bőségesen az itthoni ízekből. A tojást feltöröm. Szép sárga! Mehet a tálba. A tejet meglangyítom, megfuttatom benne az élesztőt. Így ni!
Míg arra várok, hogy felbillegjenek a tejben az apró darabkák, buborékokat képezve a barnás folyadék felszínén, szemem ismét a rajzodra téved. Nézem a girbegurba vonalakat. Nagyhasú törzsemből két csálé pálcikaláb nő ki. Nyakam ugyan nincs, de a fejem – az alkotás egyéb, elnagyolt részleteihez képest – határozottan kidolgozott. Óriási karika szemem alá szélesen mosolygó szájat rajzoltál. S a hajam! Na, az a legtündéribb – emlékszem, erre akkor is rákérdeztem –, az égig libegő hajszálak egy kalapszerű emelvényen foglalnak helyet a fejemen. Azt hiszem, ez lehet a copfom. Kezem nincsen, fiacskám! De ha nincsenek kezem, akkor mivel dagasztottam volna be azt a rengeteg lángost, amit neked készítettem rövid életed folyamán?
Ismét könnybe lábad a szemem. De nem szabad elgyengülni, igyekeznem kell a dagasztással. Hamar megy ugyan, de ahhoz, hogy megkeljen, szükséges két-három óra. S Bogiék már úton! Úgyhogy most tényleg nincs idő itt a búslakodásra!
Milyen boldog is voltam, mikor ezt mondtad nekem: – Anucit! Emlékszem, Ica néninek is nagyon tetszett a rajzod. És hát, a receptet az engem ábrázoló rajz köré írtam. Nem volt szívem rákanyarítani semmilyen betűt, féltett kincsként őriztem meg az első alkotásodat. Tudom, ez akkor is igazi relikvia lett volna, ha te…
„A tésztát jól kidolgozzuk”. No, igen, a dagasztás valódi izommunka! Szeretted nézni mindig, odaültél az asztal mellé, kérdezgettél. Mindig kérdezgettél! Annyira jó volt veled beszélgetni. Szavaidból átsütött a szereteted. Mint ebből az első, rólam készült rajzodból is. Határozott, figurális rajzocska! Érdekes, hogy ez a korai alkotásvágy mennyire alábbhagyott nálad, mikor elkezdtél óvodába járni. Panaszkodtál, hogy te nem szeretsz rajzolni. De óvó néni mindig leültetett titeket, fiúkat is az asztalhoz, így muszájból alkottál csak, nem örömből. Mi talán aggódtunk is apával, mennyire nem megy neked. A nővéred után ez meglepő és furcsa volt számunkra. Boginak nagyon jó kézügyessége van, pici kora óta rendkívül változatosan használja a színeket, formákat. Nagytesód képein pillangók repültek a virágokkal borított rétek felett, mosolygó napocska nézett az aprólékosan felöltöztetett, levéldíszes fákra, nyuszik és gyerekek kergetőztek a piros cseréptetős házak udvarain.
Te viszont az óvoda első két évében semmi mást nem voltál hajlandó rajzolni, mint zongorákat. Azaz, azokat csak te láttad zongorának. Valójában egymás mellé húzott vonalak voltak csupán. Kezdetben görbén és különböző hosszúsággal húztad meg őket. Később, mikor a vonalak kezdtek egyenesek és egyforma méretűek lenni, már igazi büszkeséggel hoztad ki megmutatni nekünk a csoportszoba ajtajába, amikor délután érted mentünk. Ilyenkor mindig megsimogattam göndörödő, szőkésvörös hajacskádat. A 138. zongora című alkotást is örömmel tettem el otthon abba a dobozba, tudod, amelyikbe a rajzocskáidat és egyéb emlékeket pakolgattam gondosan. Aztán a zongorák később kinőtték magukat. Lettek színes rovátkákból felépült zongorák, majd olyanok, ahol már a vonalak végét is összekötötted. És egyszer, egy szép napon úgy alakítottad át egy huszárvágással a zongorádat, hogy középen, a vonalak felezőjénél húztad meg a fő, összekötő elemet. Mikor az első ilyen műveddel kiszaladtál hozzám az óvoda folyosójára, s megdicsértelek, hogy: milyen szép a zongora!, akkor közölted velem, hogy nem, ez nem zongora, hanem karácsonyfa, hát nem látom, hogy a közepéből nőnek ki az ágak? De, láttam, és nagyon igyekeztem, hogy el ne nevessem magamat. Jaj, drága, kicsi fiacskám! Mindig meg tudtad oldani úgy a feladataidat, hogy azok minél kevesebb energiabefektetéssel készüljenek el.
Aztán a művészetedben a “nagy áttörést” az első tengerparti nyaralásunk hozta meg. Miután visszajöttünk, és megkezdted a nagycsoportot. Megjelölt témára készítetted el az alkotást: Mi leszel, ha nagy leszel?
Ha nagy leszel…
Nos, akkor te búvárként képzelted el magad. És úgy hemzsegtek a tengeri csillagok, polipok, cápák és halak a kék hullámok között, hogy szinte élt, mozgott az egész rajzlap. Mindig tudtál nekünk meglepetést okozni. Mi magunk sem hittük el, hogy képes vagy ilyen csodára, annyi színnel, részlettel, és annyira aprólékosan ábrázoltad a tenger mélyét.
Jó. Nincs idő elérzékenyülni és elgyengülni! Jön a tesód a férjével és a kis unokaöcséddel!
Milyen furcsa: unokaöcséd. Nem használjuk ezt a szót. Sosem volt lehetőségünk rá. Most is, hogy kimondom… Nagybácsi lennél, fiam! Nagybácsi!
Szóval, ha jönnek haza Bogiék, akkor biztos kimegyünk hozzád a temetőre. Tudod, Bogi férje igazán jó fej. Meg olyan sportos. Szerintem jól kijönnétek egymással. Az unokaöcsi pedig… A kis Drága… Szoktam neki mesélni rólad. Úgy tud figyelni azzal a ragyogó kék szemecskéjével. Igen, égszínkék, mint a tiéd! És a haja is annyira emlékeztet rád. Érdekes, mindkét szülő szőke és egyenes hajú, de az övében mégis van valami enyhe hullám és vöröses árnyalat. Mint a tiédben. Ha hinnék a reinkarnációban, most biztosan komolyabban elgondolkodnék…
Na, várjunk csak! Itt, az ablakban, milyen hamar megkelt ez a tészta! Hozzá is kezdek a sütéshez, hogy mire a csipet csapat megérkezik, ki tudjam szellőztetni a lakást.
A lángos tésztája jól sikerült. Lágy, könnyen formázható, mégsem nyúlik túlságosan. Ki fogom tudni úgy szaggatni, hogy ne legyenek benne lyukak. Ahogy te szeretted. Képzeld! Az unokaöcséd is úgy kéri, hogy ne legyen a közepén lyuk. Mert ha van, akkor nem eszi meg. Hallottál már ilyet!? Belenyúl a lyukakba azokkal a kis, husi ujjaival, felhúzza a száját, grimaszol egyet az apró orrocskájával és megrázza a fejét, hogy: – Deb! Ez a nemet akarja jelenteni. Még nem tud jól beszélni, csak egy-két szót mond érthetően, a többit a maga nyelvén gügyörészi. Meg kell zabálni! Érdekes, későn tanult meg ő is beszélni. Csakúgy, mint te. Esküszöm, ha hinnék a reinkarnációban, akkor…
„Olajos kézzel tépek belőle” – olvasom újra a recept tetején lévő szöveget, most már nagyobb sikerrel, mint korábban. Apropó! Olajos kéz… Gyorsan összehajtom a papírt. A szívemhez szorítom pár pillanatra, s utána elteszem abba a mappába, amiben a recepteket tartom. Vigyázni kell rá! Nagyon vigyázni, hogy sokáig megmaradjon. Nagyon, nagyon sokáig – súgom magamban, majd hozzáfogok, hogy a legnagyobb igyekezettel süssem ki a tökéletes, luk nélküli lángosokat.