December első hete, korai sötétség. Lámpafények narancssárga, bizonytalan gömbjében ejt apró morzsákat a hó. Vagy talán inkább hamu. Talán a szélhullámokban felkavart só. Egy telep, hatalmas raktárépületek, megfáradt büszkeség, málló vakolat. A tornyot dér lepte emlékek és vércsék lakják, a még működő üzemben a régen Ferenc József zöld áthidaló szerkezet most már piszkosfehér galambszéklettől csíkos.
Hatalmas tolóajtó csikordul, lámpát olt az est az utolsó működő épületben. A hengerek leállnak, a monoton zúgás megszűnik. A csend szótlan, a szél is elhallgatott, csak az anyagot kikezdő, fagyott szilánkok csapódnak az égből a fémes felületnek. Rozsdává festett könnyeket hullat a lyukas eresz. Lakat csattan, csillog a rézembléma a beteges fényben.
Egy elhordott alak, közepes termet, fáradt tartás, lassú mozgás. Cigaretta izzik föl, hurutos sóhaj. Megbillen egy metronóm. Tikk-takk. Az alak a sötétséget magára öltve a legközelebbi lámpatányérhoz igyekszik, alatta egy Renault, a jobb hátsó gumi lapos. Metronóm, tikk-takk, tikk-takk, mint az alak léptei a burkolaton. Az autóhoz ér, a kantáros nadrágban kulcs után kutat, közben a csikk az ajkához ég, kiköpi. A lámpa felé fordul, hogy a kulcscsomót jobban szemügyre vehesse, vonásait mintha gyönge napfény borítaná be. Évtizedes gyötrelmek hosszú árkai, zsíros, ősz haj, félrecsúszott sapka, barna szem, talán fekete, fátyolosan csillog.
– Kösz, hogy ma is megvártál – recseg a férfi hangja. Az autó hallgat.
Kattan a zár, beül, hideg az ülés, gyújtást ad, kuplung. Tikk-takk, tikk-takk, szól a metronóm egyre erősebben, hogy túlharsogja a lyukas kipufogót. Nem talál bele az első fokozatba, huszonnégy év alatt elkoptak a tengelyek. Az autó üvegén a hópelyhek azonnal elolvadnak; kiszűrődnek a műszerfal fényei, a cseppektől zavarossá válnak a színek: kék, piros, sárga, akár egy boulevard éjjeli reklámfényei. Felzúg a motor, egyes, kettes, az autó ide-oda inog a repedt aszfalton, a kátyúkból még néhol előtűnik az egykori macskakő, csöndesen gyűlik a víz a hézagokban. A metronómhoz most elhangolódott hegedű társul, recsegősen, lustán indul a szólam. Az autó kifordul a főútra, ablaktörlők maszatolnak, index villog, kövér gáz fátyla ölt testet mögötte.
Dudaszó, csattanás, a hegedű elhallgat, a metronóm tovább üt. A sötétségben piros fények, a hegedűszó először halkan, aligha észlelhető módon újra rákezd. Az autó motortere egy pótkocsis Liaz alatt. A Renault szélvédője fehéren, pókhálósan csillog, a hegedűszó újra felerősödik – a szivárgó hűtővíztartályt, gépolaj fröcsögését is túlharsogja. A húrok dallama meg-megugrik, mégis felismerhetővé válik: egy gyermekdal csúszkál az autó mellett a fagyott úttesten. A slusszkulcson még hevesen inog a kulcstartó, műarany alapon csillog a Bognár Feri gravúr. Telnek a percek, gyermekkórus szólal meg a háttérben, a közeli városban azonban túlharsogja egy megcsörrenő telefon.
– Bognár Judit, halló? – bántóan erősek a neonfények, egy felmosónyél a földre borul, kettőt pattan, majd megnyugszik. – Igen, az apám. – Judit a kisujját az ajkához kapja, a körmére harap, lepattan egy szilánk, felsérti a nyelvét. Arca eltorzul, de a vásárlók számára még így is láthatatlan marad, kikerülik, mintha csak egy tejtermékkel megrakott raklap volna. Halk metronóm jelzi az idő múlását, Judit hallgat, figyel, a vonal túlvégén kék fény villog a sötétben. Judit megdermed, a metronóm elhallgat. Egy ajtó, rajta a bal felső sarkában lefeslett felirat: „Idegeneknek belépni tilos”. Tűzvédelmi ajtó, vastag, de a kiabálást enyhén átereszti.
– Mégis mi a faszt vár el tőlem, Márta? Ha nem tetszik, fel lehet mondani! – Apró helyiség, benne cingár férfi, molett nő. A férfi – fiatalabb, alacsonyabb, mint a nő, mégis erősen kopaszodik – ordít, hadonászik, lobog a nyakbaakasztó, csörög rajta a kulcs, villog a névtábla műanyag tokja.
– Én csak egy kis biztonságot szeretnék, ezen a héten már harmadszor gyötör a halálfélelem munka közben.
– Ezerszer megmondtam magának, hogy nincs pénzünk biztonsági személyzetre! Mi vagyunk a legolcsóbb üzlet a környéken, persze, hogy sok hülye fordul meg nálunk. De nem fogják magát leszúrni, akkor nem lenne, aki kiszolgálja őket. Csak hadonászik a sok kreténje – a névtáblás vicsorog, miközben beszél, és kihívóan néz a festett vörös Mártára.
– Értse meg, nekem gyerekem van! Egyedül nevelem, a nagyanyja meg…
– Egyéni szocprobléma, nem a gyereke ül a pénztárnál, és nem is a nagyanyja!
– Nem az én nagyanyám, hanem a gyerekemé.
Megszólal a hegedű a sarokban. Megértően a háttérben maradna, de a nyújtott, fájdalmas szólam a dobozok közül a lámpafény alá folyik. Lassan, ernyedten tölti be a teret, de mégis egy gyermekdalra emlékeztet, márványosan csillog a pévécén, mintha már megalvadt volna. Márta vastagon festett pillái remegnek, szemében keserves gyöngyök, szikráznak a fényben, amíg a férfi árnyéka el nem csitítja őket:
– Nos? Megy, vagy marad?
Márta szíve megy, azaz már réges-régen elmenekült innen, nap mint nap, hosszas álmodozás közben itt hagyott mindent, úgy, hogy közben még a pénztárgépet is nyitva felejtette. Az esze azonban marad, így a teste is engedelmeskedik.
Kicsapódó ajtó szakítja félbe a hegedűszót, Judit sziluettje jelenik meg, hajszálai égnek állnak a huzatban:
– Az apukám! – dadogja szokatlanul hangosan.
– Mi van? – kérdezi a névtáblás döbbenten. Eddig az asztalra támaszkodott, most fölegyenesedik, cuppan az asztallap, koszos kéznyomok a repedt lakkon.
– Az apukám balesetet szenvedett! Mennem kell! Nagyon sajnálom! – Egy szempillantás magával ragadja Juditot, a mágnes behúzza mögötte az ajtót. A névtáblás ráncai hezitálnak, hogy megértést tanúsítsanak-e, de végül másképp döntenek. Márta egész teste úszik a hideg verítékben.
A férfi elfordul, a sarokba megy, tűnődik, fehér ingén lapockatájt éles ráncok zihálnak. Most az asztalhoz lép, leakasztja a kulcsot, Márta elé dobja, és kicsapja maga előtt az ajtót:
– Nekem is mennem kell! Maga zár – elillan, kattan mögötte a becsukódó ajtó, Márta egyedül marad, megbillen a metronóm ingája. Tikk-takk, tikk-takk. Egy egér szimatol elő a dobozok közül, mintha az imént elhallgatott hegedűszót keresné. Könny csapódik az asztallapra, apró, kisebb cseppekre pattan szét. Még egy könnycsepp, a többit a műszálas pulóver ujja issza föl. Szipogás, nyílik az ajtó, az irodában kattanással alszik ki a fény, a hirtelen sötétség megállítja a metronómot. Hullámkartont rágcsálnak az apró fogak. A koromsötétben nem látszik a fehér szőr, sem az aránytalanul nagy fülek, sem a csupasz farok. Csak a halk rágcsálás marad.
– Gabi néni, ne tessék haragudni rám… Igen, tudom, ezen a héten már másodszor… Igen, tudom, hogy magának is van magánélete – nincs is neki, gondolja Márta –, de ma muszáj itt maradnom, egyes-egyedül vagyok.
Egy fiatal bámul rá a COVID-plexin keresztül. Márta forgatja a szemét, hogy nem úgy értette, hanem egyedül a személyzetből, jó, értettem, csak vicceltem, forgatja válaszul a szemét a fiatal. Hálós hagyma és eperjoghurtok pittyennek a lézeren, ütemesen. Márta mobiltelefonja a füle és a válla közé szorul. Fáj a füle, vajon a telefonnak is fáj?
– Kártya vagy készpénz?
– Kápé, lesz szíves. A cettelt nem kérem.
Ekkora marhaságot! Kápé, lesz szíves! Most akkor lazák vagyunk, vagy úriasak? És mi az, hogy cettel, honnan jött ez? De nincs igazam, gondolja Márta, helyes fiú. Lehetne akár a gyermekem nevelőapja is. Bárki lehetne, aki kedves, nem baj az sem, hogy legalább tíz évvel fiatalabb. Emelné a tekintetét, hogy belekezdjen, hogy kimondja, amit gondol, de már csak a fiú hátizsákját látja, amint elnyelik a mozgásérzékelő ajtók, a cettel a kezében marad. Csönd támad, elfogy a sor a pénztárnál. Fáj a feneke, kényelmetlen a szék. Cseppek folynak le a kirakat üvegén, lassan megül a hó a sötéten. Mert a sötét hideg, gondolja Márta. Az órájára pillant, a másodpercmutató, mint a metronóm ingája, tikk-takk. Eszébe jut egy dallam. Süss fel nap… – majd elkalandozik. – Fényes nap… – De szívesen törne most földimogyorót Lucával a mama sárga táljába. – Kertek alatt… – Vajon milyen lehet ez hegedűn? Hány évig játszott rajta az általánosban, de ezt a dalocskát sosem próbálta. Három vásárló áll be a futószalaghoz, kipukkad a fantáziagömb. Ötvenes férfi a harmadik a sorban, már kipakoláskor zsémbel. Az első fizet, a második, mintha csak ő is futószalagon érkezne, előrébb siklik.
– Már itt is telefonozik, baszki – hallatszik a zsémbes, arcán évtizedek alatt megfolyt tetoválás, szemöldökében borotvált csíkok. A soron következő valóban telefont tart a kezében, magasra emeli, jelezvén, hogy azzal kíván fizetni. A mögötte álló láthatóan nem ismeri ezt a módszert:
– Állandóan azzal a szarral faszkodnak, írni, olvasni meg elfelejtenek! – Sem a soron levő, sem Márta nem mernek hátranézni, egy elkapott pillantás csak támadási felület lenne. A férfi hátul közben fújtat, toporog.
– Na, mi van, kisgecom, elhúztál már?
– Tizen-négyezer-hetesszáz-hatvanöt, tessék a te-le-font a leolvasóra he-lyez-ni – nyújtja el Márta tettetett hidegvérrel a szavakat, tekintetét a készüléken tartva, hogy a helyzet ezzel tisztázódhasson. A zsémbes azonban nem nyugszik meg, látszólag megalázták, átverték, az arcába köptek, a fiatal mobilos közben sietősen elhagyja az üzletet. A tetovált arcú most palackos fekete italokat és olcsó szeszt dobál a szalagra, Márta csodálkozik, hogy miközben leolvassa őket, szilárd élelmiszert is talál köztük. Vége, mondja az összeget.
– Mennyi? Ne motyogj, mondjad rendesen! – Márta fél, haza akar menni, Lucát akarja, a gyermek meleg ölelését, a fotelt, a földimogyorót. Elismétli az összeget.
– Az nem lehet, múlt héten ugyanez sokkal olcsóbb volt! Ne gyere nekem az inflációval te is! – tajtékzik, fröcsög a nyála, beteríti a plexit, majd beleöklözik a rátapadt permetbe. Márta megnyomja a nagy, piros gombot a pult alatt, már tudja, hol keresse. Öt perc, azt mondták, de ez hazugság, a múltkor tizenegy percig tartott, amíg megérkezett a rendőrség, most meg ráadásul havazik is. A férfi a fekete üdítőt a földhöz vágja, a palack szétdurran, forogva, szörcsögve habzik, piszkosfehéren. Akkor mostantól még tíz és fél perc? Mit csinál addig, hogy ez az őrült ne essen neki? Tikk-takk. Tikk-takk. Hátrébb gurul a székkel, de a fülke falának ütközik. Tikk-takk, a metronóm a háttérben felgyorsul. A férfi megragadja a pultot és rázni kezdi:
– A pénzemet akarom!
Tikk-takk, tikk-takk. Felharsan a hamis hegedű. A kiáltás Mártába fagy, a férfi közben tovább rázza a pultot, az adventi naptárak felborulnak, csokoládémázas angyalkák és télapók hullanak a hólétől sáros csempére. Süss fel nap!… Az üzletben a pult felborul, a pénztárgép a földre esik, aprópénzek gurulnak szerteszét. Fényes nap… A férfi átmászik a pulton, fellöki Mártát, kicsusszan alóla a forgószék, eltűnik a pult alatt,. Támadója átesik a széken, majd szentségelve feláll, és a széthullott pénzt a zsebébe tömi. Kertek alatt a ludaim…, szól a hegedű, fülsiketítő, túlságosan hamis. Kilenc perc, hat másodperc. Tikk-takk, tikk-takk. Az üzlet eltűnik a sötétségben.
Reccs. Kitörik a sárga ceruza hegye, Luca túl erősen véste a papírba. Iskolapad, tanterem, bágyadt fény.
– Kislányom, ne nyomd rá annyira! Finoman színezz!
– De akkor nem látszik a napocska.
– Mutasd, mit rajzolsz? – kérdezi Gabi néni. A gyermek nem válaszol, kíváncsi szeme az utcán villogó kék fényre téved. Gabi néni kezébe veszi a rajzlapot. A fény lassan elhal, Luca a nevelőnő felé fordul, nem szólal meg.
– Ez itt ki? – szakítja meg a csendet Gabi néni.
– Az anya.
– És ez? Egy kacsa? Vagy liba?
– Liba.
– Ez meg itt a napocska, ugye?
Hegedűszó. Egy félénk gyermekdal remeg a húrok között. A metronóm egy utolsót üt, majd elhallgat.
(Fotó: Daria Nekipelova, kép forrása: Pexels)