Egy félkör alakú anyajegy van a nyaka tövében. Majdnem a gerincén helyezkedik el, tizenhárom milliméterrel balra a közepétől, és mosolyogva emlékezem vissza lebiggyesztett ajkára, ahogy egy nap a tükörben nézegette meztelen hátát.
– Emiatt a rohadt banán miatt nem viselhetek gallér nélküli felsőt – morgott, szemének türkizkék tekintete csak akkor enyhült meg, amikor odaálltam mögé és átöleltem.
– Szeretem minden porcikádat, még a banánfoltodat is – suttogtam akkor, és suttogom most is, habár tudom, hogy nem hall.
A hold fénye kiemeli gyengéd arckifejezését, megcsillan lehunyt szemének pilláin. Mosolyogva megsimítom az arcát, majd egy puha csókot nyomok az orrára, és felkelek az ágyról, halkan, nehogy megzavarjam a nyugalmát. Még van pár óra hajnalig, de én mindig korán kezdem a napot.
Amint megmosom a fogamat és kezembe kapom a fésűt, visszaülök az ágy mellé. Olyan nyugodt az arca pihenés közben… Megtiszteltetés ilyenkor látni őt, hogy vele lehetek ezekben a pillanatokban, amikor nem viseli egyik maszkját sem. Mikor csak önmaga, gyönyörű és őszinte önmaga, az a fiú, akit mindenemmel szeretek.
Előttem soha nem kell másnak lennie.
Átöltözés után általában azonnal elindulok, de most túl nagy a kísértés, hogy újra a karjaimba zárjam, ezért visszafekszem mögé. Gyengéden megpuszilom az anyajegyét: szerintem jobban hasonlít egy félholdra, mint egy banánra, de tudom, hogy elfogult vagyok. Számomra ő nem lehet semmi más, mint gyönyörű. Egyszer el is mondtam ezt neki, mire az arca paradicsomvörös lett, és magához rántott, hogy az ajkaival hallgattasson el. Olyan aranyos.
Puha csókot nyomok a nyakára, az anyajegy fölé, és a nevét suttogom. Nem ébred fel, de nem is számítottam rá, ezért csak átölelem a derekát és a vállának döntöm a fejem. Így élvezhetem a társaságát, miközben gyorsan végigfutom a mai teendőimet. Beszélnem kell a főnökömmel, délután állásinterjút kell tartanom, egy ismerősöm jelezte tegnap, hogy fel akar majd hívni… Semmi fontos, amiért hamar el kéne hagynom a házat. Még egy kicsit itt maradhatok, az egyetlen helyen, ahol otthon érzem magam.
Az éjjeliszekrény órája hatot mutat, amikor a vekker jelzi, hogy igazán indulnom kellene. Felmordulok, nem akarom elereszteni. Ugyan, mi baj lehet még pár percből? Csak még kicsit hadd maradjak vele, csak még kicsit ne kelljen elengednem!
Közelebb fekszem hozzá, mellkasom a hátának feszül, egyik karomat a dereka köré fonom, másikat a feje alá helyezem, hogy legyen párnája. Annyira szeretem: elfogad úgy, ahogy vagyok, annak szeret, aki vagyok, én pedig viszont szeretem. Édes szívem, az egész életemet veled akarom tölteni.
Hat óra tízkor ismét csörög az ébresztő, én pedig morogva, de felkelek. Egy utolsó puszit nyomok az arcára, nem mozdul, de nem is számítottam rá. Halála óta egy mozdulatot sem tett, de engem nem zavar. Én így is szeretem őt.
– Majd jövök haza. Viszlát, édesem – mosolygok rá az ajtóból, majd elindulok a munkahelyemre.
Alig várom, hogy este hazaérjek, és újra vele lehessek.
(Fotó:Joseph Redfield, kép forrása: Pexels)