novella

Erica Schweitzer: Balra, nagy ívben 1.

Az jár a fejemben, hogy ha a másik kereszteződés felé mentünk volna, ahol jelzőlámpa is van, már rég kint lehetnénk. De nem mondom ki hangosan, nem szoktam beleszólni a döntéseibe.

Lassan gurulunk ki a parkolóból, pár perc és hazaérünk. Kényelmesen elhelyezkedem az ülésen és nagyokat szippantok a levegőből, imádom a férjem arcszeszével és a parfümömmel keveredő új autó illatot. Főleg azok után, hogy hónapokig jártam biciklivel, mert az előző kocsim – egy piros Daewo Matiz – tizennyolc évesen elhunyt. Isten nyugosztalja szegényt! Még látta a gyerekeimet felnőni. Hosszú hetekig gyászoltam, minden kicsi piros autótól könnybe lábadt a szemem. Arra, hogy vegyek egy másikat, sokáig még csak nem is gondoltam. Nálam az autó családtagnak számít, beszélgetni is szoktam vele. És családtagot nem cserélgetünk csak úgy, egyik napról a másikra.

Aztán a gyászév letelte után, pont tizenegy hónapja vettem ezt az ezüst csodát, életem első új autóját. Hosszú heteken át válogattam az interneten, néztem a fogyasztást, a felszereltséget, persze a felét nem értettem annak, amit olvasok. Kérdezgettem a férjemet, hogy mit jelent az ABS és az ASR, végtelen türelemmel válaszolt. Imádom ezt a pasit! Imádom, hogy olyan dolgokhoz ért, amikről nekem lövésem sincs. Mondjuk ő gépészmérnök, úgy azért könnyű. Magyarázhatta szegény a turbót, meg a nyomatékot, én két dolgot értettem: a klímát és az ülésfűtést. Közben kuporgattam, és számolgattam a pénzemet. A hivatali munka után, másodállásként sok-sok órát masszíroztam, volt, hogy este nyolcig, fél kilencig is. A nyugdíjas apám megtakarításának egy részét is beletettük, amit kölcsönként adott, de persze soha nem kell megadni. És némi személyi hitelt is fel kellett vennünk. De soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor kigurultam vele a szalonból. Azt a szeretetet és büszkeséggel vegyes féltést, nehogy valami baja essen az új családtagnak. Kia Stonic, még a neve is szexi. 

Most is a férjem vezet, mint mindig, ha hosszabb útra megyünk. Az Alföldön barangoltunk három napot, tele vagyunk élménnyel, de jólesik a tudat, hogy mindjárt otthon leszünk. Kétsaroknyira a házunktól épp csak beugrottunk a boltba némi vacsoráért. A bevásárlóközpont parkolójából próbál kikanyarodni, a zebrán átengedi a biciklist és a gyalogosokat. Kicsit előrébb megy, indexel, balra, nagy ívben kell visszasorolnunk a forgalomba. Egyelőre esélyünk sincs kihajtani. Az jár a fejemben, hogy ha a másik kereszteződés felé mentünk volna, ahol jelzőlámpa is van, már rég kint lehetnénk. De nem mondom ki hangosan, nem szoktam beleszólni a döntéseibe. Ő sem az enyémekbe. Hosszú, tömött sorokban jönnek az autók mindkét irányból, sebaj, majd csak elfogynak egyszer. Októberben már gyorsan sötétedik, az automata bekapcsolja a fényszórókat, és megvilágítják az út túloldalán a borostyánnal befutatott téglafalat. A túlsó sávban elapad az autók folyama, így végre van reményünk átjutni. Jobbról jön egy kisteherautó, jó előre jelzi, hogy ott akar bekanyarodni, ahol mi ki szeretnénk fordulni. Mellénk ér, és megkezdődik a tánc, a kanyarodó autó védettségében araszolunk kifelé. Teljes a biztonságérzetem, csodálom a borostyán őszi pompáját. Arra gondolok, hogy holnap befejezem az Abortusztörténetekbe szánt novellámat, talán meg is jelenik. Elképzelem magam a könyvbemutatón a szerzőtársak ölelésében, és érzem a szeretet energiáját, ami belőlünk árad. Már épp a felezővonalnál vagyunk, mikor balról, a semmiből egy motoros tűnik fel. A másodperc tört része alatt történik minden.

– Vigyázz! – ordítok a férjemre, de abban a pillanatban hatalmas csörömpöléssel belénk csapódik, és magával viszi az autónk elejét. Csillogva repkednek az autó ezüst darabjai a fényszóró előtt, majd szétszóródnak az aszfalton és keverednek a motor kék alkatrészeivel.

– Mi volt ez? – kiált fel a férjem, remeg a szája, fehéredő ujjaival markolja a kormányt, lába még mindig a féket tapossa.

– Mit csináltál? – kétségbeesésemben ráordítok szegényre. 

– Semmit! Mi történt? – ordít vissza.

– Belénk jött egy motoros! – Egyszerre ugrunk ki az autóból. Bekapcsol bennem az intenzív osztályos nővér – már vagy harminc éve elhagytam az egészségügyet, de a reflexek még működnek –, futnék megkeresni a sofőrt, de rémülten látom, hogy megindult a forgalom, az autónk az út közepén keresztben, a férjem is ott bolyong még. „Az első feladat a baleseti helyszín biztosítása!” – szólal meg fejemben a traumatológiatanárom hangja.

– Tedd ki a vészvillogót, és menj a járdára! – kiáltok az úttest közepén kóválygó férjemre, aki kétségbeesetten a fejét fogja. – Maga is! – kiabálok az első autósra, aki a kisteherautó mögött feltűnik, és hadonászva mutogatom neki, hogy álljon meg. Leállítja a motort, azonnal kiteszi a vészvillogót, majd kiszáll, és ő is hadonászni kezd a mögötte lévőknek. Feltorlódik mögöttük a kocsisor, a vészvillogók sárga fénye mindent elborít. Jobbról szerencsére már megállt a forgalom. Közben a motorost keresem, a motor előttem van, a borostyán tövében. Tizenöt-húsz méterrel távolabb emberek kiabálnak. Odafutok, végtelennek tűnik ez a pár méter. Egy fiatal fiú fekszik az út szélén, mellette a bukósisakja. Lába az úton, felsőteste a járdán, gerincét az útpadka támasztja, így sem lefektetni, sem felültetni nem lehet. Két vele egykorú fiú tartja a fejét.  – Jaj, haver! Ezt nagyon benézted! – mondja neki az egyik. – Igen! Tudom! – bólint a fiú. Úgy sejtem, ismerik egymást.

– Jól vagy? – hajolok le hozzá. A kérdés is felesleges, szemmel láthatóan nincs jól. A jobb lábát fájlalja. Megnézem, a tartása ugyan nem rendellenes, de a combján vészesen feszül a farmer. Vért nem látok, de halálsápadt, félek, hogy elveszíti az eszméletét. – Hogy hívnak? Hol laktok? Milyen nap van? Mi fáj? – próbálok tájékozódni az általános állapotáról, és persze beszéltetni, hogy ne ájuljon el. Szerencsére mindenre válaszol. Tiszta a tudata – állapítom meg magamban. Remélem, csak a lába tört, és nincs belső vérzése vagy gerinctörése, sorjáznak bennem a válogatott borzalmak. Remegő kézzel keresem elő a telefonomat. – Hívok mentőt! 

– Már hívtunk a 112-t – szól az egyik fiú. Kicsit csalódott vagyok, én akartam segítséget hívni! Tenni akarok ezért a srácért valamit! Akár az én fiam is lehetne! 

A várakozó kocsisorból egy orvos fut felénk, és felajánlja a segítségét. Látásból ismerem, szájsebész, de ez most nem számít. Leveszi a kabátját, betakarja a fiút, és vizsgálni kezdi. Kék, villogó fény borít el mindent, majd egy rendőr hozzánk lép, megkérdezi, hogy mi történt és érdeklődik a fiú állapota felől. 

Majd a távolból meghallom a szirénát, és végigfut rajtam a gondolat, hogy ezt a fiút valaki várja haza, és ha elviszi a mentő, a szerettei azt sem tudják majd, hol van.

– Értesítem a családod! Hol van a telefonod? Kit hívjak fel? – kérdezem tőle.

– Nem tudom elővenni – mutat a dagadó lába alatt lévő farzsebére. – De anyukám számát meg tudom adni – suttogja. 

– Akkor mondjad! – bólintok elismerően, a mai világban ritka, ha valaki fejből tudja az anyja számát. Erőtlenül és lassan diktálni kezdi a számokat. Pötyögök a telefonomba, és közben arra gondolok, hogy én egyetlen hozzátartozóm számát sem tudnám felidézni. Az egyik fülemben a telefon búgását hallom, a másikban az egyre erősödő szirénák vijjogását. – Igen? Tessék? – szólal meg egy nő a vonal túlfelén. 

– Jó estét kívánok! Kovács Dániel anyukáját keresem – hadarom, egy szusszra. – Anyuka, ne ijedjen meg, de… – Úristen! A világ leghülyébb mondata, amit egy szülőnek lehet mondani, fut át rajtam, de folytatom. – a fiát baleset érte, belénk jött motorral. Megsérült, de már jön érte a mentő – fogy el a levegőm.

– Tudtam! Mindig tudtam! Az a kurva motor… – szakad ki belőle az isten tudja, mióta hordozott feszültség. – Máris megyek! Hol van?

Megmondom a pontos helyszínt, és még hozzáteszem, hogy vigyázzon magára, de ezt már nem hallja, letette.

Mire felpillantok, a fiú mellett már három mentős és egy civilben érkező baleseti sebész is térdel. Az autóm körül rendőrök nyüzsögnek, épp a szétszóródott darabjait rajzolják körbe. A villogó kékségben a férjem keresem. Az út szélén áll egyedül, és mereven bámul maga elé. Hozzálépek, és átkarolom. – Jól vagy? – úgy látszik, ez a hülye kérdések napja, nem is várok választ. Mindketten az autóm összeroncsolt elejét bámuljuk. Nagyon szégyellem magam, amiért sajnálom az autóm, és sajnálom magam is; a roncsokban a kezem munkáját látom semmivé válni.

Szemem sarkából látom, hogy egy kétségbeesett nő rohan át a kihalt úttesten. Bár még sosem találkoztunk, de tudom, érzem, hogy ő az anyuka. Elé megyek, és átölelem. Összekapaszkodva megyünk a fiúhoz, közben bemutatkozunk egymásnak, egyikünk sem jegyzi meg a másik nevét.  Ismét átölelem, talán jó neki, ha tudja, nincs egyedül. Igazából fogalmam sincs, de azért ölelem, és ő sírni kezd. A mentős felnéz, és néhány megnyugtató szó után a járdára küld minket. Az anyuka szidja a motort, de a szemét le nem veszi a fiáról. Mögöttünk egy fotós téblábol, óriási teleobjektívvel a nyakában. Biztos a helyszínelő csoport tagja, gondolom, de nem vesztegetek rá több időt.

Közben megérkeznek a katasztrófaturisták. Papucsban és köntösben álldogálnak körülöttünk a közeli házak lakói. Állítják, hogy ők mindent láttak. Azon vitatkoznak, hogy a motoros volt a hibás, vagy az autós gázolta el azt a szegény gyereket. 

A mentősök vetnek véget a vircsaftnak, és mindenkit csendre intenek. Elmondják, hogy el kell kábítani a fiút, és a hangos zaj nem tesz jót neki. 

Aztán a fiúval viccelődnek, hogy igen jó „cuccot” fog kapni, élvezni fogja. Jó fejek! Ezt ismerem, oldani kell a beteg feszültségét, és a sajátjukat is. Végre előkerül a hordágy, a fiút a mentőbe teszik. Az anyuka a hordágy mellett szalad, még visszaszól, hogy a férje már úton van, és pár pillanat múlva már vijjogva száguldanak a kórház felé. 

Körbenézek, a motor és az autó darabokat neonrózsaszín festékkel rajzolták körbe a rendőrök. A férjem még mindig ott áll, ahol az előbb. Odalépek hozzá. Átölelem. Mondjuk, most nekem is jólesne, ha megkérdezné, én hogy vagyok, de még mindig sokkos állapotban van.

A kereszteződés túloldalán egy férfi ácsorog, és figyeli a rendőrök munkáját. Átvágunk a roncsok között, a rendőr ránk szól, hogy akadályozzuk a munkáját azzal, hogy eltapossuk a nyomokat. 

– Elnézést! – kérünk bocsánatot, mint a rossz gyerekek, és odalépünk a férfihoz. A gyors bemutatkozás után kiderül, ő Dániel apukája. Elmondjuk neki, mi történt, csóválja a fejét. Kölcsönösen kifejezzük sajnálatunkat, mi a gyerek sérülése miatt, ő az összetört autónkért. Megnyugtatom, hogy az autóban esett kárt majd a CASCO fizeti. Beszélgetünk az ismeretlen férfival, elmondja, hogy a Daninak most lenne a szalagtűzője, érettségiznie kellene idén, egyetemre készül. Aggódunk, hogy a baleset ne akadályozza a továbbtanulását. Mi elmondjuk, hogy kirándulásból jöttünk haza, eszünkbe sem jutott, hogy kereszteződésben előzni fog valaki. 

Álldogálás közben belőlem kifogy az adrenalin, ami ilyenkor összeránt és cselekvésre ösztönöz. Szédülök, a szám kiszárad és remegni kezdek. A férjem átölel, vizet hoz a kocsiból, a rendőr megint csúnyán néz, de nem szól. Órák telnek el, a rendőrök helyszínelnek, mi beszélgetünk, a bámészkodók lassan hazaindulnak.

Megérkezik az autómentő is. Tudom, hogy szükség van rá, de utálom, hogy el fogja vinni az én kicsikémet. 

– Végeztünk – lép hozzánk a helyszínelő. – Ha van kérdésük, azt most feltehetik!

Megkérdezzük, hogy mire számíthatunk az eljárás során, mi a további teendőnk. Türelmesen válaszol. Diktáljuk az adatainkat, és mindent aláírunk, amit az orrunk alá dug. Kiszedjük a csomagtartóból a bőröndjeinket, helyükre – mint egy koporsóba – a roncs darabjait dobálják a rendőrök. Temetésen érzem magam. A két rendőrautó még biztosítja a helyszínt, amíg a trailer felhúzza az autómat. Árgus szemekkel figyelem, nehogy nagyobb kárt tegyen benne ez a sintér.

Csomagjainkkal az út szélén állunk, közben lassan megindul a forgalom. Mintha mi sem történt volna. Mintha nem két család élete változott volna meg percekkel ezelőtt ebben a kereszteződésben. 

(Fotó: Nur Andi Ravsanjani Gusma, kép forrása: Pexels)

Leave a Reply

%d bloggers like this: