2021-ben, egy sötét téli reggelen, ahogy nyári gumival nemszázharminccal száguldottam a havas autópályán, teljesen váratlanul megjelent a fejem felett egy villanykörte: ahogyan magamhoz viszonyulok, az az önutálat legmélyebb bugyra. Nem azért ettem meg a lejárt gyógyszereket, hogy ne kelljen kidobni, hanem hogy bántsam magam. Nem azért futottam át vonatok és kamionok előtt, hogy ne kelljen megállni, csak a sorsot kísértettem. Nem azért vonakodtam drága ruhákat venni magamnak, mert nem tudnám kifizetni, hanem mert azt éreztem, hogy nem érdemlem meg őket. Kerültem a hozzám kedves emberek társaságát, mert valahol belül úgy éreztem, hogy erre nem vagyok méltó, engem nem szeretni, hanem bántani kell. Levettem a lábam a gázpedálról, és lassan elkezdtem kimászni az öngyűlölet mocsarából.
Először a gyávaságomat, a kishitűségemet fogadtam el, majd a befolyásolhatóságomat, az önmarcangolásomat, a szélsőséges és kiszámíthatatlan hangulatingadozásaimat, a disszociációs reakcióimat és a depresszív hangulatomat. Elfogadtam, ha mégse sikerült megvédeni a határaimat, és ha nem tudtam nemet mondani. Türelmes lettem magammal.
Elkezdtem szépnek látni a testemet. Elfojtás helyett megtanultam megélni és kimutatni az érzéseimet. Elkezdtem hinni abban, hogy szerethető vagyok, és megérdemlem a felém irányuló szeretetet.
Békét kötöttem a múltammal. Szégyen helyett elfogadtam a korábbi döntéseimet és a múltbéli énemet. Magamhoz öleltem az egykor szeretethiányos, kétségbeesett, bántalmazott önmagamat. Megértettem, hogy nem áldozat vagyok, hanem túlélő.
Igyekeztem kerülni az önostorozást, hogy mára mi mindent kellett volna megvalósítanom, feldolgoznom vagy elengednem. Végre megtanultam értékelni magamban a kedvességet, a kitartást, az érzékenységet, a nőiséget és az empátiát. Elfogadtam, hogy tetteim nem mások ellen, hanem önmagamért vannak. Ahogy azt az életszakaszt is, ahol most tartok. Elfogadtam, hogy még nem fogadtam el mindent.
2022-ben megtettem az első lépéseket az önszeretet és a megfelelés nélküli élet felé.