Itt ülök a tornácon, és nézem őket. Abban a hintaszékben, amiben apám is ült. Tudod abban, amit imádtunk, az volt a paripánk. De a legfontosabb emlék, amikor apa ült benne. Gitározott és énekelt. Mi ketten pedig leültünk elé és hallgattuk. De volt, mikor mi is vele együtt énekeltünk. Olyan hatalmasnak tűnt onnan lentről, pedig nem volt egy nagydarab ember. Alacsony, cingár teremtés volt, de mi mindig óriásinak láttuk.
Most ebben a hintaszékben ülök, és nézem őket. Nézem, ahogy rohangálnak, nevetnek, ahogy mi is egykor. Hihetetlen, hogy itt vannak előttem. Az unokáid. Egy évvel ezelőtt azt se tudtam, hogy fogunk-e valaha újra találkozni. Húsz éven át nem beszéltünk.
Az én Borcsám. Csak én hívhattalak így, bárki így hívott, egyből leüvöltötted a fejét, hogy így csak Anna hívhat. Amióta az eszemet tudom, ismerjük egymást. Az első emlékem, hogy az összes fiúval jóban voltál az oviban, és mindegyiknek megmondtad, hogy mit csináljon, ők meg egyből teljesítették a feladatokat, mert egytől egyig szerelmesek voltak beléd. Meg is értettem őket, hiszen nagyon szép voltál. Gyönyörű, hullámos, aranybarna hajad volt, és vakító kék szemed. Annyira más voltál, mint én. Te vicces, vagány és cserfes. Mindenkivel el tudtál beszélgetni. Én meg pont az ellenkezője: félénk, visszahúzódó és magamnak való. Talán pont ezért találtunk egymásra és kötöttünk életre szóló barátságot, mert annyira mások voltunk, de mégis rengeteget tanultunk egymástól. Én jobban kinyíltam melletted, te meg megtanultad azt, hogy nem kell mindig beszólogatni másoknak.
A kedvenc délutánjaim azok voltak, amikor átjöttél hozzánk, és sötétedésig együtt voltunk. Apu jazzlemezeit rengeteget hallgattuk. Imádtuk a lemezlejátszót. Ez egy külön szeánsz volt. Úgy, mint a felnőtteknek a kávé. Mindig apát kértük meg, hogy vegye elő a Nina Simone lemezt, ő volt a kedvencünk. A várakozás és a csend nem volt az erősségünk, de amíg el nem indult a zene, csend honolt a házban. Volt, amikor csak hallgattuk és figyeltük a lemez forgását, és volt, mikor kimentünk az udvarra, és kint táncoltunk a dalokra. Apa rengeteget mesélt nekünk a hazájáról. A jazzföldről, ahogy ő nevezte. Apa és anya is sokszor mondták nekünk, hogy olyan, mintha testvérek lennénk. Igazából stimmelt is volna, de azért az afro vér meglátszik rajtam.
Hozzátok soha nem mentünk át játszani. Nem értettem, miért, de sosem kérdeztem rá. A válaszokat csak nyolc évvel később tudtam meg.
Tizenhat évesek voltunk, amikor a szokásos zenehallgatási szeánszunkat töltöttük, és elmondtad, hogy otthagyott titeket az apád. Nem tudtam mit mondani. Soha nem beszéltünk előtte a szüleidről. Ők mindig sötét homály voltak, akiket úgy éreztem, hogy jobb nem említeni.
Megannyi alkalommal beszéltünk a jövőről. Egészen más dolgokra vágytunk. Nem vágytál hatalmas karrierre. Te mindig egy boldog családot szerettél volna, amit nem kaptál meg gyerekként. Gyerekekkel, férjjel, egy gyönyörű, teraszos házzal és egy hatalmas kerttel. Én pedig karrierre, utazásra vágytam. Jazzénekesnő akartam lenni, és egy saját zenekart szerettem volna létrehozni. Én is akartam gyerekeket, hogy azt a sok szeretet, amit a szüleimtől kaptam, át tudjam adni. De nekem az első a zene volt. A zene szeretete, amit aputól mind a ketten megkaptunk gyerekkorunkban.
Szépen cseperedtünk, és egészen más utakat jártunk be. Én elmentem zenét tanulni, te pedig egy kávézóban kezdtél el dolgozni, ahol később üzletvezető lettél, és – nem utolsó sorban – itt találkoztál életed szerelmével.
Minden sikerült mindkettőnknek. Rengeteg munkával, de sikerült. Lettek gyönyörű gyerekeid, és egy csodálatos életet építettél magadnak, olyat, amire mindig is vágytál.
Hetvenéves vagyok, és húsz éve nem beszéltünk. Nem volt nagy veszekedés, egyszerűen csak annyira más életet éltünk, hogy elmentünk egymás mellett. De te végig ott voltál nekem. Ha egyedül éreztem magam, a közös emlékeinkbe menekültem. Egy évvel ezelőtt újra találkoztunk. Éppen költöztem vissza a városba, ahol felnőttünk, és egyszer csak megpillantottuk egymást. Elmentem hozzád kávézni, és sötétedésig beszélgettünk. Az elmúlt egy év majdnem minden percét együtt töltöttük. Veled, a gyerekeiddel és az unokáiddal. Bepótoltuk az elvesztegetett éveket.
Bár már nem vagy itt, mégis érezlek. Itt vagy a gyerekeidben, az unokáidban és bennem. Nekem nem lett családom, de te most megosztottad velem a tiédet. Úgy, ahogy mi veled, gyerekként. Mi tényleg testvérek vagyunk, úgy, ahogy anya és apa mondta.
(Fotó:Yaroslav Shuraev, kép forrása: Pexels)