Csörög a telefonom. Fél éve nem hallottam rólad. Izzad a tenyerem, miközben jobbra húzom a Fogadás ikont. Suttogva köszönök, de te nem válaszolsz. Mindig is hamisan énekeltél, legalább ez nem változott. Emlékszem, régen is sokszor benyomódott a gyorshívás gomb a zsebedben. Én voltam a kettes, anyád az egyes.
Leülök a fotelba. Hideg fülvédő a telefonom. Összekuporodok. Láthatatlan vagyok. Épp úgy, mint amikor együtt éltünk.
Mielőtt elhagytalak, azon az áprilisi pénteken, üvöltöttél. Tudom, hogy sosem fogod elfelejteni a riadt tekintetemet, ahogy rád néztem a földről. Tudom, hogy ma is rémálmaid vannak, ha a felrepedt, vérző számra gondolsz. Amikor először megcsókoltál, 2019. december 9-én, kávéízű volt az ajkad. Az enyém méz.
Hallom, ahogy kattog az indexed. A kocsidban ülsz, a rádióban újrakezdődik a dalunk.
,,Most múlik pontosan, engedem, hadd menjen, szaladjon kifelé belőlem, gondoltam egyetlen.”
Tudom, hogy utálsz viharban vezetni. A szélvédőre hulló esőcseppek beszennyezik a makulátlanul tiszta autódat.
,,Azóta szüntelen, őt látom mindenhol, meredten nézek a távolba, otthonom kőpokol, szilánkos mennyország, folyékony torz tükör, szentjánosbogarak, fényében tündököl”– énekled harsány bariton hangodon, amely már az első alkalommal is megbabonázott. A konyhában odahúztál magadhoz és belecsókoltál a nyakamba. Most is érzem a bizsergést a bőrömön, miközben énekelsz. Az utcai lámpák fénye beszűrődik a függönyön keresztül, apró pöttyöket rajzol a parkettára.
Az ablaktörlőn még nem cserélted ki a gumit. Nyikorog, minden törlésnél. Egyszer megkérdeztem, mikor veszel újat. Azt válaszoltad, hogy ne pofázzak bele. A parfümöd illata az orromba kúszik. A dal, az ablaktörlő, az eső. Nem tudom, melyik hozta el hozzám. Emlékszem, mennyire imádtam ezt a citrusos, friss illatot. A trópusi, nyári eső utáni frissességet juttatta eszembe. Már csak hányingert hoz, és rothadó bűzt.
Tudom, hogy rám gondolsz. A mi dalunkat hallgatod. Az asztalra teszem a telefont. Nincs erőm megnyomni a piros gombot.
Hallom, ahogy dudálni kezdesz és káromkodsz. Úgy tűnik, most sem tartod be a követési távolságot. Utálod, ha megmondják, miként vezess.
Egyszer otthagytál az út mellett a szakadó esőben, egy hűvös, októberi éjszakán. Haza kellett gyalogolnom. Fújt a szél, és a körömcipőm vízben tocsogott. Ázott verébként kullogtam a körúton. ,,Egy táltos szív remeg a konyhakésben, talpam alatt sár és ingovány.” A konyhában vártál rám. Teát főztél, és engedtél egy kád forró vizet.
Tudom, hogy sűrűbben váltogatod az arcodat, mint más a fehérneműjét. Ismerem a bocsánatkérőt, a vicceset, az érzelgőst, és a szeretkezéskor mutatott, őszintét is.
Azt is tudom, hogy elolvastad az utolsó messenger üzenetemet. Elárulta a jobb alsó sarokban felvillanó profilképed. Nem válaszoltál, számodra megszűntem létezni. Most mégis felhívtál. Engem, a kettest. Bár sosem lennél képes kimondani, de tudom, hogy szeretsz. Még mindig a szürke, csíkos ágyneműben alszol, és a sötétkék törölközőt használod. Azt, amibe jeget tettél, hogy enyhítsd a fájdalmam.
Csipog a tolatóradar. Hazaértél. Korrigálsz a beállásnál, szerinted csak pontosan lehet parkolni. Hallom, ahogy egy mélyet sóhajtasz. Az egyesnél voltál vacsorázni. Rántott húst ettél, szombat van.
Tudom, hogy ingyen beszélgethetnénk. Egy flottában vagyunk, nem mondtad le az előfizetést. ,,Nem vagy itt jó helyen, nem vagy való nekem, villámlik, mennydörög…” Kikapcsolod a zenét, majd becsukod a kocsi ajtaját. Pittyen a riasztó. Felállok a fotelből, és a konyhába megyek. Belekortyolok a citromfű teámba. Kihűlt. A kisasztalhoz lépek. Kiábrándultan bámulom a kijelzőt, és megnyomom a piros gombot. Már pontosan tudom, hogy a miénk sosem volt szerelem. Csak egy téves hívás.
(Fotó: cottonbro studio, kép forrása: Pexels)