Feltúrtam az egész hátizsákomat, hogy kiszabadítsam a begyűrt pulóverem fogságába esett zacskót, és felé nyújtottam, mire Kornélia, a maga tökéletesre fogszabályozott mosolyával, kedvesen azt felelte, hogy mégsem szeretné elcserélni velem a szendvicsét. A paprikás szalámira már biztosan ráragadt a vékony szalvétaréteg. Igaza volt. A bő két óra, míg a bézé bedöcögött a Bakony mélyére, nemcsak az államvasutak kedves utasait, de a szalámi lelkét is garantáltan kiszipolyozta. Nem válaszoltam. Torkomba gyűlt a keserűség, és lassan zúgni kezdett fülemben a vér. Ütemesen lüktette, hogy Kornélia szegénynek néz, egy csóró vagyok, akinek a szalámis szendvicse egy ócska szalvétába került becsomagolásra. Anyámat sajnáltam csak igazán. Éjszakai műszak után gondoskodásának maximumát azzal érte el, hogy félálomban belehalmozta a felvágottat két szelet fehér kenyér közé. Vigasztalásul még beletett egy vékony szelet paprikát is. Az olcsót, a sárgát, amire egy másik osztálytársnőm hetekkel korábban azt mondta, hogy az osztrákok meg sem eszik, mert olyan gyenge minőségű, hogy csak a magyaroknak jó. A nagynénje mesélte neki, aki Bécsben él, és biztosan egész nap kaliforniai paprikát zabál.
Kornélia szendvicse ezzel szemben alufóliában volt. Két szelet vastag, magos barna kenyér között vajsárga krém, selyemsonka, rajta egy szelet gouda, azon egy rakás lollo rosso, mértani pontossággal egymásra egymásra halmozva – az anyukája gondosan levágta a kilógó részeket, hogy minden tekintetben precíz szendvicset készítsen. Kornélia építész lesz, ez volt az első dolog, amit elárult magáról. Anyukája a lánya karrierjét manifesztálta az élére vágott uzsonnában, meg az élére vágott felső középosztálybeli életében.
Kornélia annyira építésznek készült, hogy az első naptól kezdve különórákra járt, de nem csak matekot meg fizikát tanult délutánonként, hanem hegdült, vívótornákat nyert, és orosz különórákat is vett. Pár nap híján egyszerre szakadt el a térdszalagunk. Neki az edzésen, úgy mondta, kitörés közben. Én csak elestem a buszon, miközben a hosszú fémkígyóként tekergő Ikarusz csuklójában egyensúlyoztam. Őt Budapesten műtötték valami sportkórházban, én pedig hat hétre fekvőgipszet kaptam, amit a veszprémi kórház baleseti sebészetének segédápolója, a pocakos, dús bajszú Béla úr helyezett fel. Miután a lábam hátsó részét teljesen befedte az egyre dermedő, nehezedő gipsz, a segédápoló hosszú percekig paskolta mésszel a fenekemet, majd azt mondta, kész is vagyunk! Nem mertem neki megmondani, hogy a combtövem, de pláne a bokám, a seggemtől lejjebb helyezkedik el. Helyette csak csendben letöröltem magamról a meszet, és vártam, hogy végre visszatoljanak a vizsgálóba.
Kornélia meg én kíméltük magunkat a kiránduláson. Neki pici hegei voltak, mutatta, három pötty a térdkalácsán, apró tűvel műtötték, és pár napra rá már gyakorolhatta a járást. A túrán tépőzárás, fekete térdszorítót hordott. Én, jobb híján, a kórház gyógyászati segédeszköz boltjának utolsó, felnőtt méretű térdfogóját viseltem hetek óta, hegyes kapcsokkal fogtam össze a barnás gumit. Ha lecsúszott a lábamról, egy rongybaba voltam, ingatag térdkaláccsal meg túlméretezett fáslival, és összecsuklottam bárhol meg bármikor, de többnyire akkor, amikor sokan látták, hogy ne csak az ordítson rólam, hogy szegény vagyok, hanem hogy még szerencsétlen is.
Kornélia kedves volt, kapaszkodhattam belé, a sziklaszilárd, precízen megmunkált, drága térde elég támasz volt kettőnknek. Csendben kerülgettük az erdei tekervényeket a poros túraúton. Lassan beértük az osztályt, harminc kamasz tömörödött a bakonyi tisztáson, őrjöngés volt, vihogás, zacskózörgés. A mohalepte asztaloknál beindultak a tranzakciók, kérsz csipszet és adok gumicukrot, tettem a narancsba vodkát meg az a jegestea kicsit rumos, nesze. Újra anyám jutott eszembe. Könnyes szemmel szomorkodik ezen a helyen, de egy másik időben, valahol a múlt meg a jelen szorításában. Színes sortot meg monokróm pólót viselő, gombafrizurás fiatalokkal indiánozik, úgy, mint a Cseh Tamás, és ugyanezeknél az asztaloknál tömörödik, őrjöng, meg vihog, és ha egy pillanatra meg is látja a jövőjét, lerázza magáról a vészjóslatot, mert hiszi, hogy az élet biztos nagyon jó és igazságos lesz.
Anyám nem indián már, és nem is vihog, anyám éjszakázik, és esze ágában sem lenne drága csomagolást tenni egy szaros szendvics köré. Fanyarú képpel néztem, ahogy Kornélia gondosan lehajtogatja a fényes alufóliát a szendvicséről, és visszafogottan beleharap. Egy pillanatra láttam, ahogy a vajkrém szétterül a fogain, és a jobb felső kettessel átharap egy tökmagot. A tökmag fele leesett a kitaposott fűbe.
Senki nem vette észre, de egész úton hazafelé a számban forgattam a lehullott magot. Türelmesen vártam, hogy hazaérjek, és csak akkor harapdáltam szét darabkákra, amikor beléptem a panel ajtaján.
(Fotó: Gardie Design & Social Media Marketing, kép forrása: Unsplash)