A kandallóban még halványan parázslott a fa, és a kellemes hangod betöltötte a szobát. Az álom és ébrenlét határán, lehunyt szemmel hallgattam meséd. Szóról szóra fel tudnám idézni ezeket a történeteket, annyira rajongtam értük és az alkalmakért, amikor megosztottad őket velem.
Még a kórházi ágyon fekve is történeteket mondtál. Egy mese közben szenderültél el. Ennek a mesének sosem tudtam már meg a végét, és többet nem hallottam lágy hangod, ahogy elkezded, „egyszer volt, hol nem volt…”.
Kalandvágyó ember lévén rengeteget utaztál. Kedvenc úticélod az Óperenciás-tenger legkisebb szigete, a Banán-sziget volt, meséid is mind az ottani életről szóltak. Kezdetben csak nevettem rajta, hisz se Óperenciás-tenger, se Banán-sziget nem létezik, ám egy idő után kezdtem hinni neked. Képeket mutattál és ajándékokat hoztál nekem erről a helyről. Egyszer még egy gyönyörű, faragott dobozkát is kaptam tőled, ami egy pálmafa törzséből készült, és banánmotívumokkal, illetve vésett levelekkel díszítették Nem engedted, hogy kinyissam. Azt mondtad, eljön majd ennek is az ideje, addig várjak türelmesen.
Se a türelem, se a várakozás nem volt az erősségem, nap mint nap óvatosan nézegettem a dobozt, néha meg is ráztam, hátha hallok valamit, de semmi. Miután örök nyugovóra tértél, néhány hónapig még türtőztettem magam, de hamar elfogyott a türelmem. Lekaptam a dobozkát a polcról, elővettem a jól elrejtett kulcsomat, és kinyitottam vele a ládikát.
Először egy sötét alak emelkedett ki a dobozból, megszállta elmémet, látásom elhomályosult. Innentől teljesen ködösek az emlékeim. Bódultan ültem az ágyamon, kezemben a furcsa tárggyal. Különös illat terjengett a levegőben. Banáné. És ekkor egy hangot is meghallottam, a te hangodat. Azt az elfeledett hangot, amit úgy szerettem hallgatni, mikor kicsi voltam. Megint meséltél, nem is akármit. Mintha csak tegnap lett volna, hogy elváltunk egymástól, és te ott folytattad az utolsó mesédet, ahol hosszú hónapokkal ezelőtt a kórházi ágyon abbahagytad. Újra ott ültünk a nappaliban, mint régen, a kandallóban még halványan parázslott a fa, én pedig az álom és ébrenlét határán, lehunyt szemmel hallgattalak, ittam minden szavadat. Ki akartam élvezni a veled töltött idő minden pillanatát, hisz ki tudja, hallom-e még valaha, ahogy mély levegőt veszel, hogy belekezdj: „egyszer volt, hol nem volt, talán igaz se volt…”
(Fotó: Craig Adderley, kép forrása: Pexels)
Hihetetlen, hogy egy ilyen rövid történet mennyire beszippantott. Nagyon sok érzelmet hozott elő és bár reggel olvastam, többször gondoltam rá a nap folyamán. Várom a következő történetet Lucától 🙂