Lívia kifulladva érkezik a szalonba, alig talált parkolóhelyet. A recepciós megnyugtatja, időben van, így megkönnyebbült szusszanással ereszkedik a székbe, ekkor veszi csak észre, hogy nem Andi, a megszokott manikűröse ül vele szemben, hanem az egyik kollégája.
Szia, Renáta vagyok, mutatkozik be kissé rekedtesen, Líviát megüti a hang közönségessége, és az, hogy simán letegezi. Kelletlenül viszonozza a felé nyújtott kezet, hideg és száraz a másik tenyere. A nő maga is aszott, egyszerű, a szalon munkaruhája idegenül áll rajta. Furcsa látvány egy ilyen alkalmazott ebben az exkluzív szépségszalonban, szalmasárgára festett hajjal, túl hosszú műszempillákkal, erős sminkkel, és azzal, ahogy az alapozó beleül a ráncaiba. Ezt honnan szalajtották, morfondíroz Lívia, de rögtön el is szégyelli magát – mi jogon ítélkezik –, de azért kicsit aggódva teszi a kezét a asztalkára.
Na, milyen szín legyen, kedveském, szóródik ezer ráncra Renáta mosolya. Ugyanez a natúr, ami mindig, tárja szét Lívia az ujjait. A manikűrös kicsit csalódottan sóhajt, és reszelni kezdi a géllakkot a körmökről. Lívia inkább nem magyarázkodik, hogy a férje, Attila, így szereti, csakis ezeket a finom, elegáns, természetes árnyalatokat, a másik úgysem értené.
Lassan beszélgetni kezdenek, ahogy a szépségszalonokban szokás, és kiderül, mindkettőjük fia most érettségizik. Lívia udvariasan megkérdezi, Renátáé mit fog csinálni, hova megy tovább. Hát, kamionos lesz, ahogy az apja, válaszolja büszkén, és meghatódva felragyog az arca. Lívia meghökken, az ő fia az orvosira készül. Milyen furcsa, mennyire más világban élnek, más a mérce, és hogy ki minek örül. Hát, mások vagyunk, bölcselkedik, elégedetten nyugtázva magában, hogy az ő fia mennyire klassz gyerek.
Renáta felrakja az oldószert, közben magyaráz, Lívia pedig próbál érdeklődést mutatni.
Mert jó dolog ám a kamionozás! A férjem járja az utakat, mindenfelé a világban, imád vezetni, jól is keres. Igaz, keveset látom, de azért csinálunk mi jó dolgokat! Képzeld el, minden nap együtt szoktunk kávézni… Lívia felhúzza a szemöldökét, ez tényleg érdekli, megkérdezi, hogyan.
Renáta reszel, gondosan formázza a körmöket, aztán alapozni kezd.
Az úgy van, hogy megbeszélünk egy időpontot, ami neki is jó, meg nekem is, mondjuk 10 óra. Akkor ő megáll egy pihenőnél, vesz egy kávét, meg én is, itthon, bekapcsoljuk a telefont, és dumálunk. Együtt isszuk a kávét, majdnem olyan, mintha együtt is lennénk. Egy pillanatra megáll a mozdulatban, ellágyulva a messzeségbe néz, könnyes a szeme. Így azért egy kicsit könnyebb elviselni…
Lívia csak figyeli, ahogy szépül a mosolya. Renáta nagy gonddal végzi a munkáját, de érezni, közben máshol járnak a gondolatai.
Lívia nyel egyet, kényszeredett mosolyát egyre növekvő irigység torzítja, képtelen másra gondolni, minthogy őt soha nem hívja fel napközben a férje. Persze, tudja, hogy elfoglalt, egy nagyvállalat vezetője, de amikor este hazamegy, akkor is csak odamordul, hogy mi a vacsora. Úgyse jó soha, ami éppen van, morog, de aztán megadóan, savanyú fejjel mégiscsak elkezd enni. Beszélgetnek, vagyis inkább csak Lívia, hisz egész nap várja, hogy találkozzanak, el akarja mesélni az aznapi történéseket. Csak panaszkodni tudsz? Ez hír? Ilyenekkel foglalkozol? Ne haragudj, de dolgom van, nem érek rá ezt hallgatni, dorgálja le őt, pedig Lívia – egyre jobban szorongva – igyekszik figyelni arra, mit mond. Lassan már semmit.
Néha persze mégis beszélgetnek, a gyerekről jelentenie kell, mert Attila alig látja. Aztán meg az elintéznivalókról… Befizetted már? Felhívtad? Befoglaltad? És a férje vagy helyeslően bólogat, és megpaskolja a kezét, ügyes az én asszonyom, vagy fintorog, ezt se lehet rád bízni, nem csinálsz te semmit. Ilyenkor összeszűkül a szeme, és Lívia szégyelli magát, hogy még ennyit se…
És mindig hoz nekem valami kis ajándékot az utakról, folytatja Renáta, ilyen kis butaságokat, kuncog is egyet. A múltkor egy kis plüss gólyát, hát az olyan aranyos, azóta is ott ül a konyhaszekrényen.
Líviának meg eszébe jut, hogy a szülinapjára egy gyönyörű dizájner táskát kapott. Sokat kellett sorban állnom, tele volt a bolt ferdeszeműekkel, mondja Attila, hangjában megvetéssel. De az én feleségem a legjobbat érdemli, ez egy különleges, limitált darab, nem ám a szokásos, gagyi mintás… Elégedetten dől hátra a bézs színű kanapén, Lívia meg hangosan sóhajtozik, hogy jaj, de szép, de közben nem érez semmit. Halott az anyag, halottak az érzései, az élete. Már van vagy húsz táskája, eggyel több döglött trófea.
Hova utazzunk nyáron, a férje ezt minden évben megkérdezi. Annyira szeretnék egyszer eljutni Szicíliába, tudod, feleli Lívia. Attila bólogat, jó, jó, de mit szólnál Ciprushoz, és már intézkedik is, és neki már nincs is kedve ellentmondani, ráhagyja. Attila többet keres, nála, egy könyvtárosnál, mindenképp, még örülhet, hogy eljuthat bárhova. Csak Szicíliába nem. De Lívia nem panaszkodik, nyaraláskor együtt vannak, ellazul Attila is. Sokat nevetnek, esténként étterembe mennek, ilyenkor olyan jó vele megint, majdnem olyan, mint régen. Bár Lívia már ebben sem teljesen biztos, mármint, hogy régen jó volt, talán ilyen volt már akkor is, csak nem vette észre.
Renáta közben mesél tovább, hogy mindig beszámol arról, mit főz, és a férje a messzeségből hangosan cuppog. Miközben hallgatja őt, Lívia rájön, hogy tévedett, Renáta nem is csúnya, a szerelmes asszony szépsége átragyog a ráncokon, a szürke munkaruhán, melegséggel tölti meg a szalont. Lívia torkát fojtogatja valami, tudod mit, Renáta, buggyannak ki fuldokolva a szavak belőle, mégis legyen inkább vörös – rábök egy színre –, ez a csillogós. Egymásra néznek, Renáta csöndesen, szeretettel mondja, Brave Heart, ez a neve. Jó döntés, hiszen ez a te színed!
Lívia, ahogy hazaér, összecsomagol. Attila már csak akkor veszi észre, amikor a lépcsőn dübörög lefelé a bőrönddel. A fordulónál megáll, hidegen néz a férfire, vörös körmei türelmetlenül dobolnak a fekete fogantyún.
Most mi van? Mi bajod van? Mit csinálsz? Hova… Na, ne szórakozz! Nem volt elég jó dolgod? Ha rajtad múlt volna, sehol se lennél! És hogy képzeled, hogy itt hagysz engem? Micsoda egy önző picsa vagy! – ordít Attila, egyre hangosabban. – Ja, biztos van valakid!
Nem értette. Ahogy azt sem értette volna, hogy Lívia egy ismeretlen kamionsofőr miatt hagyta el. Na igen, a bőrönd meg a szép táskáktól lett csaknem teljesen tele. Jól jönnek majd, amikor Szicíliában a szállást valamiből ki kell fizetnie.
(Fotó: Chelson Tamares, kép forrása: Unsplash)