novella

Kovács Kriszta: Pipacs

A téglaépület mögött a kerítés, egészen a töltésig, szabad járást engedett. Kevesen sétáltak arra. A begyűjtöttek inkább ültek és vártak. Beosztották energiájukat, tartogatták a hallomásból ismert, könyörtelen, embert próbáló, hosszú vonatútra.

Hogy mitől él egy pipacs? Felfoghatatlan. Hártyavékony piros szirmai a napból és a nedvességből merítenek erőt. Pillekönnyű, éteri anyag, csecsemői védtelenség. Rezeg, hajlik, mégis megáll a világban, még ha csak ideig-óráig is. Illékony, mulandó, talán a legveszendőbb entitás.

A Ferenc körút 22-ben még okker és fehér krizantém virított 1942 novemberében a polgári bérház robosztus mahagóniasztalán. Spitzerék Liliom utcai liszt- és terményboltját már államosították szeptember derekán. Lakóházuk falai azonban még bástyaként álltak, ott még pislákolhatott a fény, persze csak igen diszkréten, a magas közlekedőkben. A szekrényekben keményített, tiszta ruha lógott, és az asztalra is került még sárgaborsó-főzelék. Más nem maradt. Mindent elvittek az üzletből, még az üres liszteszsákokat is. A sárgaborsó nem kellett nekik, talán azt sem tudták, mi az. Így az maradt, hosszú időre csak az maradt.

Edit, a nagyanyám, akkor volt húszéves, sugárzó szépség. Formás, arányos test, kacér, a világba büszkén, hegyesen meredő mellek, csillogó, az életet még csak most kóstoló – és azt igenlő – kékesszürke szemek, finom ujjak, kis láb. És olyan derék, melyhez hasonló egész Pesten nem akadt. Karcsú, hosszú, amin a szoknya korca ünnepi táncba kezdett fel és le, ahogy tulajdonosa őzikeléptekkel, hangtalanul siklott a folyosókon. 

A kint és a bent élesen elvált a család számára. A péntek esti imák szentsége lágy organzatakaróként terítette rájuk biztonságuk békéjét. A sötét, olajzöld brokátokon, melyek az ablakokat takarták, más nem szűrődött át, csak az őszből még beengedhető meleg. A híreket, szagokat, a sárga csillagok mellkast nyomó szégyenének súlyát felfogta a vastag szövet.

Az egyetlen kapcsolat a külvilággal Csicsai bácsi – az egykori bolt kocsisa – volt, aki egy héten kétszer jött, akkor is lopva. Csicsai bácsi egészen mást látott és másról suttogott, mint amit nagyanyám elképzelt. Betört kirakatokról, szigorú, megbocsátásra képtelen idegen tekintetekről, bűzről, nyomorról, megtépett, megkopott ruhákról, pusztulást hozó, dühöngő és egyre fagyosabb szélről mesélt. Míg nagyanyám az állandósult félhomályban élénk táncot képzelt az utcára, bódító illatokat, szép nőket és férfiakat, örömöt, bujaságot, véletlen érintéseket és pajkos összekacsintásokat.

A téli jégvirágok eltűnésével a családi organzatakaró egyre kevesebbnek bizonyult.  Csicsai egyre nehezebb boldogulásról beszélt. Őszinte aggodalma tettekre sarkallta. Kis vecsési házát, melyet még igazán sajátjának sem mondhatott, rendbe tette az asszonnyal. Öregségét akarta itt leélni. A flaszter porát hosszú évtizedeken át idegennek érezte, nyugdíjas éveire a gyerekkorából derengő disznóólszagú falusi utcák széltől könnyen reptethető sárga porára vágyott. Ezért hajtotta végig életét más szolgálatában, a házért, az élete alkonyán mindenkinek kijáró nyugalomért. Most kiürített és kimeszelt egy szobát, azzal a mésszel, amit a tyúkól tavaszi fertőtlenítésére szánt.  Így akart segíteni néhai kenyéradóin. Márciusban a szülők, Edit nélkül, beköltöztek a falusi kis házba, a sötétbe, a döngölt padlójú tisztaságba. Néha megmerítkeztek a napfényben az udvaron, ahol a tyúkok kapirgálása emlékeztette rá őket, hogy még élnek. A ritkán lakott Kassák utcában a távoli szomszédok nem sejtették az új, törékeny életű lakókat. Csicsai bácsi mindent előre kitervelt és elintézett. Emberségből táplálkozó józanságára még sokszor volt szükség ‘44-ig.

Edit maradt, nem akart menni. Élni akart, a városban. A Gerbeaudban ezüst villával süteményt enni, a dunai szélnek odatartani az arcát, Aladár kis lakásában új ruhát próbálni és varratni, csillagtalant, mélyen dekoltáltat. Naphosszat ült és várt, egy új világban való ébredésre, a mahagóniasztal fényes lapján jártatva ujjait. Az alattuk lakó kicsi, szürke asszony azonban más jövőt szánt neki.

Az asztalosék a földszinten laktak, műhelyük a Tompa utcára nyílt. Nem volt megrendelésük, az ajtó alól kibújt faforgácsot már régen nem röptette a szél. Nem kellett simára csiszolt, belül tiszta göcs fájuk senkinek. Az asszony utálta Editéket, a méltóságukat, tágas lakásukat, Lipót büszke, horgas orrát, Regina kerek jólétét. Az asztalosné aszott bőre alatt régóta forrongott az irigység. A kor neki kedvezett. Feljelentette az emeleten lakó családot. Amikor meghallotta, hogy Editért dörömböl egy sebhelyes arcú katonatiszt, gonoszságtól csíknyivá lett szájával csücsörített boldogságában, szinte az ajtófélfát érintette. Szürke szövetpapucsos lábát csak akkor húzta újra a küszöbön belülre, amikor a mély dübörgés és a kecses kis lépések zaja már nem hallatszott a macskakövek rései felett.

Editet a békásmegyeri téglagyárba vitték. Az volt a legközelebbi gyűjtő, ahova a deportálásra szántak kerültek. Nagyanyámnak egyetlen ruhája maradt, és a büszkesége. Dereka májusra még vékonyabb lett, fekete-piros, virágos dzsörzéruhájának kötője, a végekbe varrt családi arannyal együtt, nehezékként húzta a föld felé. Haja meggyérült, de sötétszőke hullámait még így is tetszetős varkocsba tudta fogni igéző tarkóján. Egy-egy tincs kiszabadult, és ő hagyta, hadd játsszon velük a friss, tavaszi szél. A téglaépület mögött a kerítés, egészen a töltésig, szabad járást engedett. Kevesen sétáltak arra. A begyűjtöttek inkább ültek és vártak. Beosztották energiájukat, tartogatták a hallomásból ismert, könyörtelen, embert próbáló, hosszú vonatútra.

Editnek mennie kellett, vitte a lába és nyughatatlan természete. Csalogatták a töltésen nyíló pipacsok, Vékony szirmuk rezgésének, színük intenzitásának nem tudott ellenállni. Az amúgy is múlékony virágokat csokorba szedte, ezzel megrövidítve életüket. Nem elpusztítani akarta őket, csak koncentrálni szépségüket. Egybegyűjteni azokat, átlényegíteni belőlük az életet. Színt akart vinni a téglagyár szürke falai, fakó arcai közé. Szédülten bolyongott a pipacsosban, tépte, szagolta a virágokat. Gondtalan gyermekre hasonlított, aki a kora nyári mezőn dísznek szánt csokrot gyűjt a vasárnapi étkezőasztalra. Ebben a bódultságban észre sem vette, hogy nincs egyedül. Egy árnyékban meghúzódó, egyenruhás férfi fokozódó érdeklődéssel minden mozdulatát követte. Edit kezét és lábát mégsem nehezítette el a rátapadó, fényesen nehéz, barna tekintet súlya. Ő csak tépett és szagolt, minden illatot, életerőt jó mélyre szívott, amitől ruhájának virágai is lengedező táncba kezdtek. Ez a forgás, vad mozgás nyitotta meg a szolgálatot végző német tiszt száját is.

– Kleines Mädchen! – suttogta először csak maga elé, megijedve saját hangjától és a testét átjáró csodálattól.

– Hey, du Mädchen! – mondta ki a tiszt a táncot megállító varázsigét. 

Nagyanyám nem pörgött tovább. Rajtakapták, mellkasának zihálása még lüktetett ruháján a virágokban, de az izgalomtól és félelemtől hidegen nyirkos kezében tartott pipacsainak gyenge szirmai közül sokan megadóan a földre kéredzkedtek. Minden erejét összeszedve a tisztre nézett. Tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott. Erős férfit és törékeny nőt láttak egymásban. Innen már egyikőjük sem tudott visszafordulni.

Edit jól beszélt németül. Ezt otthonról kapta. Gustav pedig az alpesi tiszta levegővel, a puha szőrű tehén adta tejjel az élet igenlését hozta magával. Ez mozdult most meg benne, ahogy meglátta a fiatal lányt. Hagyta, hogy szürke uniformisa alól ne az egység, a haza, egy árja hangja szóljon, hanem egy férfi, aki az esendő, fiatal nőben meglátja az életet, a valahait, az eljövendőt.

Megegyeztek. Edit aranyat, Gustav a szabadságot ígérte. Reggelre Edit a meggyötört csokrából megmaradt csupasz szárakkal Vecsésen volt, Csicsai bácsi házában. A kis fehér szoba fellélegzett, ahogy magába engedte nagyanyám szőkeségét, fekete ruháját, pipacslelkét.

Csicsai bácsi évekig bújtatta még a családot. Lipót nem mutatkozott, testét, lelkét a ház egyik szobácskájába száműzte. Regina és Edit szinte láthatatlan díszletei lettek a vecsési Kassák utcának. Edit töretlenül várta a teljes szabadulást, a virágba borulást. Ez 1945-ben meg is érkezett.

A Ferenc körút 22-be már nem tudtak visszamenni, nem volt hova. Lakásuk, vagyonuk odalett. Összekapaszkodásuk, hitük megmaradt, ebből építkeztek újra, sziromlevélről sziromlevélre.

(Fotó: Bart Ros, kép forrása: Unsplash)

Leave a Reply

%d