Florian arra számított, hogy sokkal nehezebb dolga lesz az öreggel, elvégre tíz év hosszú idő, bőven elegendő lehetett Rolfnak a kötődések, szokások kialakításához, ahhoz, hogy Milánó otthonossá válhasson számára. Amiben persze Floriannak igaza is volt: Rolf tényleg nagyon megszerette a várost. Florian viszont nem számolt azzal, hogy az öregnek Bázellel sem volt semmi baja. Nem szándékosan hagyta el ilyen hosszú időre, és a visszatérést sem direkt halogatta. Egyszerűen csak jó volt ez így Rolfnak, és ha egyszer jó volt, akkor miért változtatott volna rajta?
Florian tehát megkönnyebbült szívvel lépett be a szerény kis szolgálati szobába, amely eredetileg a hajléktalanszálló személyzetének volt fenntartva, és most a kollégák az ő rendelkezésére bocsájtották erre az éjjelre, amíg vissza nem tér svájci otthonába. Rolf ugyan máshol töltötte ezt az utolsó milánói éjszakáját – most sem volt hajlandó elfoglalni a számára kijelölt ágyat a hálóteremben –, de Florian nem aggódott. Az öreg a szavát adta, hogy reggelire itt lesz, és megteszi, amit kérnek tőle. Megfürdik, felveszi a tiszta ruhát, amit adnak neki, és visszatér Floriannal Bázelbe, oda, ahonnan egy évtizeddel korábban elindult.
Florian az ágy végébe tette hátizsákját, előkereste a törölközőjét és a tusfürdőjét, és zuhanyozni ment. Ahogy gyorsan, a vizet csak a legszükségesebb ideig folyatva mosakodott, ismét megérintette a régi bűntudat érzése. Neki a tisztálkodás mindennapi szükséglet, amiről még soha nem kellett lemondania, miközben pár méterre tőle, a fal túloldalán csupa olyan ember hajtja éppen álomra a fejét, akiknek a szappan és a meleg víz, a vécé és a rendszeres étkezés korántsem természetes. Újra hallotta volt osztályfőnöke gúnyos hangját, ahogy jelentkezési lapjára nézve mondja: „Tudod te egyáltalán, mit csinál egy szociális munkás? Hogy milyen lecsúszott emberekkel kell bajlódnia? Nem adok neked egy évet sem ezen a szakon!” Ez tizenkét éve volt. Azóta hordozza magában ezeket a mondatokat. És igen, el kell ismernie: számtalanszor gondolt rá, hogy ez talán tényleg túl nagy feladat neki. De még ennél is többször élte át azt a semmihez sem fogható érzést, hogy amit tesz, az valóban számít.
Egyébként pedig már abban is tévedett a volt osztályfőnöke, hogy Florian nem tudta, mit vállal. Ha egy kicsit is érdeklődött volna, lehet, hogy mesél neki a párról, akik másfél évvel az érettségije előtt beköltöztek a kerti sufniba. Florian véletlenül fedezte fel őket, mert ősztől tavaszig a család nem használta a tárolót, de neki kedve támadt elkezdeni edzeni. A súlyzóit kereste, így bukkant az egyértelmű nyomokra: a hevenyészett fekhelyre és az üres konzervdobozokra. Nem szólt senkinek, csak figyelni kezdett. Tizenéves fantáziáját egészen rabul ejtette a nyomozás, az esély arra, hogy akár veszély is leselkedhet rá, miközben saját birtokon belül van, tehát mégis bizonyos fokú biztonságban. A szíve a torkában kalapált, amikor először leste ki az érkezőket: egy nőt és egy férfit, akik csendben bevackolták magukat a leterített rongyok közé, egy papírzacskóból ettek pár falatnyi ételt, suttogva váltottak néhány szót, és összebújva elcsendesedtek. Abból a távolságból Florian egész időseknek vélte őket. Fáradt mozdulataik, elnyűtt ruhájuk látványa szokatlan szomorúságot keltett benne. Amikor aznap este letette elé az anyja a fasírozottat és a sült krumplit friss salátával, Florian megérezte azt a bizonyos bűntudatot. És úgy döntött, nem leplezi le, nem küldi el a két embert. Inkább megkereste az iskolában az önkéntes közösségi munka szervezésével foglalkozó tanárt. Az ő közvetítésével jutott el egy fiatal és agilis szakemberhez, aki hajléktalanok segítésével foglalkozott, és akivel aztán diszkréten megközelítették a két sufnilakót, és hivatalos támogatáshoz juttatták őket.
Florian soha nem érezte még olyan jól magát, mint azokban a hetekben. Élete egyik legnagyobb kalandját élte át, amelyben egyszerre lehetett rejtőzködő jótevő, a szüleitől elszakadó, önállóságát próbálgató kamasz, és a világot alakító, felelősségteljes felnőtt. És azt akarta, hogy ezt az élményt nap mint nap átélhesse – ezért is határozott úgy, hogy szociális munkásnak tanul. Amit aztán olyan sokan, köztük a szülei is, értetlenül fogadtak. Ám ő nem magyarázkodott. Szégyellte volna elmondani, hogy legfőképpen önzésből fakad a szándéka. Különben meg a kívülállók úgysem hittek volna neki, hülyeségnek vagy álszerénykedésnek gondolták volna a magyarázatát. Így aztán megelégedett azzal, hogy hagyták, hadd járja a maga útját. Tudta, hogy a szüleitől már ez is nagy ajándék.
Most, évtizedes tapasztalattal a háta mögött Florian arra gondolt, hogy lám, még mindig érik meglepetések. Nem mintha látott volna akár csak két egyforma sorsot is, de azért bizonyos mintázatokra rá tudott lelni az eltelt évek során. Rolf azonban tényleg senkihez nem volt hasonlítható.
A nyolcvanegy év és a legutóbbi, utcán töltött évtized lenyomata ott volt az öreg külsején: naptól cserzett arcán a mély barázdák hol bebújtak az ősz arcszőrzet alá, hol előbukkantak onnan, kusza, mégis harmonikus rajzolatot hagyva maguk után. Rolf folyton reszkető feje tetején úgy billegett a szürke sapka, mintha bármelyik pillanatban lecsúszhatna, de barna csíkos pulóvere és kék farmernadrágja messziről nézve egészen konszolidáltnak tűnt. Amint megszólalt, akcentusa rögtön elárulta, hogy nem helyi lakos, mégis az egész figurában volt valami, amitől sem külsőleg, sem napi tevékenységeiben nem hatott idegennek. Ahogy sétált, galambokat etetett, a padon üldögélt vagy beszélgetett, mindvégig teljesen belesimult a város életébe. Ezek voltak Florian első benyomásai is az öregről, amikor délelőtt megpillantotta őt.
Természetesen addigra már a milánói és a bázeli szociális központtól kapott dosszié teljes tartalmát ismerte, és nagy várakozással tekintett a találkozás elé. Hiszen ha egy nyugdíjas olyan szenvedélyes, hogy hetvenegy évesen képes elkísérni a focicsapatát Milánóig egy meccs kedvéért, az már önmagában is elég bizonyíték az érzelmi frissességre. Az viszont kétségeket ébreszt minden tapasztalt szociális munkásban, ha ugyanez a valaki, elkeveredve a stadion világában, nem kér segítséget, és hagyja, hogy elnyelje az ismeretlen. Talán mégis demens? Aki aztán az elmúlt tíz év alatt még inkább elszakadt a valóságtól? Vajon mennyire lehet elkeseredett, szomorú és magányos? Senkinek nem hiányzott az elmúlt tíz évben, legalábbis annyira nem, hogy hivatalosan bejelentsék az eltűnését! De közben meg mégis életrevalónak kellett lennie, ha ilyen sokáig boldogulni tudott egy idegen országban, méghozzá olyan jól, hogy az olasz hatóságok is csak nemrég figyeltek fel rá. Amikor pedig kapcsolatba léptek vele, minden kérdésre készségesen válaszolt, így szinte gyerekjáték volt beazonosítani, hogy ki is ő, és miként került Milánó utcáira. De vajon hogy fogadja majd, ha közli vele Florian, hogy haza kell mennie Bázelbe, és mostantól egy öregotthonban fog lakni?
Fél nappal korábban még ezek a gondolatok ígértek izgalmakat Floriannak. Akkor még azt hitte, ő fog hazavezetni egy eltévedt lelket, ő nyújt támaszt egy öreg és elesett embernek. Most pedig itt fekszik ebben az idegen ágyban egy hajléktalanszállón, miközben az otthontalan, akiért jött, valahol az utcán sétál éppen, az ő jóváhagyásával. Mindennek tetejében ő, Florian érez hálát azért, mert az élete erre vezetett, ehhez a különös öregemberhez.
Azon a délelőtti találkozón, miután helyi kollégáitól megkapta az útbaigazítást, Florian óvatosan közeledett a padhoz, amelyen Rolf üldögélt. Amikor anyanyelvén szólt az öreghez, Rolf nem látszott meglepettnek, hellyel kínálta a másikat maga mellett, mintha ő lenne a házigazda ott a parkban, és apró bólintásokkal jelezte, hogy megértette a helyzetet és Florian szándékát. Beszédbe elegyedtek, és Rolf készségesen mesélt arról, milyen természetesen és szükségszerűen alakult minden azon a tíz évvel korábbi napon, amikor ott állt a meccs félidejében, és hiába kereste az ismerőseit, akikkel Bázelből érkezett. Látta, hogy a mosdóból nem a megfelelő szektorba tért vissza, de közben már elkezdődött a második félidő, és sem lemaradni nem akart az eseményekről, sem zavarni a többi szurkolót. Így aztán úgy döntött, hogy majd a meccs után megkeresi a többieket. Ami persze nem sikerült neki, hiszen amikor a sokaság megindult, esélye sem volt nézelődni vagy irányt választani: csak ment, amerre a hömpölygés vitte, ki a stadion elé. Mire annyira eloszlott a tömeg, hogy mozdulni lehessen, addigra valószínűleg már hazaindult a bázeli társaság. Telefon nem volt nála, sem elegendő pénz ahhoz, hogy jegyet váltson magának egy buszra vagy vonatra. Családja nem volt – a felesége meghalt, gyerekük nem született. Az ismerősei pedig már hozzászoktak, hogy időnként eltűnik a színről hosszabb-rövidebb időre, hogy aztán ugyanolyan váratlanul egyszer csak újra megjelenjen. Rolf arra számított, hogy még ha valakinek szemet szúrna a hiánya, keresni vagy kerestetni akkor sem fogja, ő pedig egy-két nap alatt biztosan megtalálja majd a módját, hogy hazajusson. Ám olyan simán és magától értetődően kapott segítséget a milánóiaktól: ételt, italt, hálózsákot és jó szót is, hogy úgy érezte, nincs hová sietnie. Aztán egyik nap telt a másik után, neki pedig jó volt elengedni minden kötöttséget, és csak kalandozni kedvére.
Florian csak hallgatta a padon az öreget, és egyszer csak arra lett figyelmes, hogy ő is mesél: önmagáról, a szüleiről, a gyerekkoráról, és közben arra vágyik, hogy Rolf mosolyából elismerést, egyetértést olvashasson ki. Aztán a focira terelődött a szó, amitől az öreg szeme csillogni kezdett, a kézmozdulatai pedig kiszélesedtek.
– Tudja, kedves – nézett Florian szemébe Rolf –, van ez a kimondatlan egyezmény a csapat és a szurkolók között. Miközben mindenki a maga boldogságát keresi, a játékosok úgy tesznek, mintha a szurkolókért küzdenének, mi pedig elhitetjük velük, hogy az életünk múlik azon, ami a pályán történik. Hogy nincs ők és mi, csak egyetlen nagy közösség. Így adunk egymásnak életcélt, erőt, hitet és megbecsülést.
Florian figyelmesen hallgatta Rolf kissé reszelős hangját, úgy, ahogy az unoka issza nagyapja szavait. Rolf pedig lelkesen magyarázott tovább.
– Valójában tehát az, hogy melyik csapatnak lettem a szurkolója, döntés kérdése volt. Lényegtelen. Csak az számított, hogy el tudtuk hinni: egyek vagyunk. Amikor itt ragadtam Milánóban, ugyanezt az érzést kaptam a várostól és az itt élő emberektől. Kérnem sem kellett, és gondoskodtak rólam. Új játékba kezdtünk: én lettem a csapat, és ők a szurkolóim. Vagy fordítva. Tükröt tartunk egymásnak, és a tükrökben mindannyian önmagunkat látjuk. Ők jók hozzám, én pedig hálás vagyok. Ők éreztetik velem, hogy számítok nekik, rám tekintve pedig láthatják, hogy nélkülük nem boldogulnék, tehát fontosak. Ilyen egyszerű ez, fiam. Ennyire nagyon egyszerű.
Florian, ahogy most visszagondolt az öreg szavaira, halványan elmosolyodott. Önmagára gondolt, a munkájára és az életére. A sikerekre és kudarcokra, az elnyűtt arcokra, a sok reménytelen, bizakodó, vádló vagy éppen hálás pillantásra, amit valaha kapott. Végignézett a háta mögött lévő évtizedeken, azon, amit tett, és amit mások ővele tettek, és nem tudott mást, mint igazat adni Rolfnak. Végre teljes bizonyossággal érezte, hogy nem tévedett, amikor ezt az utat választotta, és hogy ezután is ugyanerre akar továbbmenni. Mielőtt elaludt, utolsó gondolata a másnapi feladata volt. Boldogan várta az új nap kezdetét, amikor majd idegenből hazakíséri saját csapatának legújabb játékosát.
Másodközlés; a novella eredeti megjelenési helye a Litera-Túra Művészeti Magazin.
(Fotó: Ouael Ben Salah, kép forrása: Unsplash)