A keflavíki reptér előtt álló ezüst gömbről eszembe jut a fülbevaló, amit M-nek vettem születésnapjára. Annak idején is ezt hordta, ugyanezen a reykjavíki transzferbuszon. Lopva figyeltem a szomszéd ülésen rázkódó fülcimpáját és kipirult arcát, ahogy a 41-es utat övező fagypúpokat bámulta. Úgy tűnt, mint aki szívesebben lenne bárhol máshol abban a pillanatban, pedig mióta megismerkedtünk, ezt az utat vártuk. Túléltünk együtt egy világjárványt, M munkahelyet váltott, és végre úton voltunk Reykjavík felé.
A hotel ablaka a tenger irányába nézett, a takaró puha volt, a falakon bálnákat ábrázoló festmények sorakoztak. Míg én a bőröndömből kicsomagoltam a pesti bérlakás dohos falait, M a fürdőszobában sebészi pontossággal helyezte el pipereholmijait. Elgyötörten bámultam ki az ablakon, az ég tónusokkal mélyebb kékben vibrált, mint odahaza. Úgy éreztem, a kimondatlan nevű utcák máris maguk alá gyűrtek.
Miután megvacsoráztunk a szálloda halászhajóra emlékeztető éttermében, csendben visszamentünk harmadik emeleti szobánkba. M hallgatásával ostorozott, amitől a szoba sarkában állva újra kisgyereknek éreztem magam. Ahogy régen, úgy most sem tudtam, mit tegyek azért, hogy léket törjek a némaság jegén. Frusztrációm szikrái elegendőnek bizonyultak M kanócának lángra lobbantásához. Önző voltam, aztán gyerekes. Közel, aztán távol. Régen jobb volt minden! A bennem élő gyerek csak kapkodta a fejét az M-ből záporozó kijelentésekre, és mikor a reflexből érkező dühöm nem talált célba, cserbenhagyva fordultam az ablak felé. Mióta megismertem, attól féltem, hogy elhagy, de mikor közeledni próbált, inkább eltaszítottam magamtól. A sokadik ilyen alkalom után olyan messze kerültünk egymástól, hogy már a szoba két sarkából sem értettük egymást. Az apja szeretete utáni vágyakozása céltalan műholdként keringett az anyám halála miatt érzett űrben. Szerettük egymást, csak épp eltérő idősíkokban rekedtünk meg.
Miután kifogytak belőlünk a szavak, bekapcsoltam a tv-t, ahol bejelentették a tőlünk negyven kilométerre lévő Fagradalsfjall nevű vulkán kitörését. Ez azt jelentette, lőttek az izlandi körtúránk jelentős részének. Ingerülten kapcsoltam ki a készüléket, a beálló csendbe a szomszéd szobából érkező nevetés tört magának utat. Régi emlékek fájó érzései csorogtak le a tapétán. Nincs rosszabb annál, mint a szeretteink mellett magányosnak lenni. Mégis szívesebben ültem volna odaát, a szomszéd szobában, import whiskyt kortyolgatva, a vágyakozás helyett, arra, akitől épp távol próbáltam maradni.
(Fotó: Toby Elliott, kép forrása: Unsplash)
Az iszapzöld ágytakarón fekve elnyomott az álom. Mikor felébredtem, már sötét volt a szobában, és lidérces északi fény derengett a nehéz függöny túloldaláról. M nem volt a szobában, fekete retikülje eltűnt a fotelból. Magamra vettem a kabátom, és elindultam a reykjavíki éjszakában. Csípős északi szél kavarta fel a frissen leesett havat, fejem fölött sirályok köröztek. A kikötő felé sétálva kötött sapkába bújtatott vörös arcszőrzetek üvöltöztek számomra érthetetlen szavakat. Hosszas bolyongás után az egyik sikátorban megláttam, ahogy M egy ismeretlen férfival dohányzik, a falnak dőlve. Sajnálkozó arccal nézett rám, majd valamit súgott újdonsült ismerőse fülébe. Szólni próbáltam, meg akartam védeni magam, de az izlandi levegő az éjszaka e pontján olyan hideg volt, hogy nem hatoltak át rajta a szavak. A következő pillanatban már sehol nem láttam őket, eltűntek a sikátor sötétjében. Futva indultam utánuk, az orromban sör és sirályszar szaga keveredett. Ahogy kapkodtam a levegőt a magas épületek között, a macskakövek kopogása lyukat égetett a dobhártyámba.
Hajnalban már a fagypúpok között sétáltam, a szél makacsul próbált megszabadítani minden ruhaneműmtől. A mohalepte, zöld dombok zúgva lélegeztek, a levegő megtelt a tenger felől érkező sóval. A fejem felett ott füstölgött a vulkán, némán ömlött belőle a láva. Észrevettem M-et, aki háttal állt nekem. Szótlanul néztem, ahogy maga alá gyűrte a hömpölygő lávafolyam. Aztán felsétáltam a vulkán tetejéhez, s visszanéztem a fekete lávamezőre. Odalent anyám állt, ősz haját összeborzolta a szél. Ugyanazt a hálóinget viselte, mint amiben utoljára láttam. Akkor már nem volt magánál, így abban bíztam, végre elmondja mindazt, amit annak idején már nem tudott. De nem szólt semmit, én meg nem tudtam, mit kérdezzek ennyi idő után. Bele szerettem volna nézni a vulkánba, hogy végre rájöjjek, mi van a kráterben, a láva alatt. A nők az életemben se szó, se beszéd, mind eltűnnek. Miért van az, hogy egyik nap még ott állnak mellettem, érzem a szappant a bőrükön, a hajuk összekuszálódik az orrszőrömmel, másnap meg már nincsenek sehol? Csak a szél marad és a füstszag, meg a végtelen hamu. Ami akkor épp a szemembe ment, és nem láttam tőle semmit.
Már világos volt, mikor felébredtem. Ismeretlen izlandi madarak ugrándoztak a párkányon, a szomszéd szobából porszívó zaja szűrődött át. Ahogy felültem és körbenéztem, láttam, hogy M sehol sincs, a csomagja eltűnt, a fürdőszoba némán ásított az ürességtől. Az éjjeliszekrényen egy papírlapot találtam, rajta üzenet: Elmentem megnézni a Fagradalsfjallt, ne várj meg! A híreket átfutva megtudtam, hogy a vulkán kitörése miatt továbbra sem lehet mozogni a városon kívül, így megértettem, hogy M elhagyott engem. Az ismerős fájdalom kívül már megkeményített, de belül hatalmas lyukat égetett, olyanná váltam, mint egy gumiabroncs. Ezután még két napig feküdtem a hotelszobában, majd a légtér megnyitása után az első géppel hazarepültem.
Évek teltek el azóta, M állítólag csak a vastagabb ruháiért ugrott haza, és már repült is vissza Izlandra. Férjhez ment valami idősebb geológushoz, akivel vulkánokat tanulmányoznak. Remélem, megtalálja valamelyik kürtőben azt, amit mindvégig keresett. Ott, abban a reykjavíki hotelszobában, a múlt magmája mindkettőnkből lávaként tört elő, de a hátramaradt űrt végül nem egymással töltöttük be. Elemi erővel közelítő érzelmeink elcsúsztak egymáson, mint a kőzetrétegek. Az én vulkánom azóta is megremeg néha, de láva helyett már csak füst tör fel belőle, annak az útját pedig úgy szabályozom, hogy ne azokat terítse be, akiket a leginkább szeretek.