Sz. Vilmos egy verőfényes április délután határozta el, hogy templomba megy.
Elsőként a célintézményről kellett döntenie. Hatodik emeleti garzonja apró erkélyéről kitekintve két torony is isteni útmutatásként jelezte az irányt. Balra a Szent Magdolna Plébánia cikornyás csúcsai meredeztek az ég felé, fenséges nyújtózással emelkedve ki a tömött belvárosi házfalak sorából. Jobbra a Körzeti Református Gyülekezet puritán kőépülete terült el lába alatt, egyetlen ékességként viselve a betlehemi csillagot jelképező buzogányt. Sz. Vilmos érezte, ahogy a feszültség apró bogárrajként halad felfelé a háta közepén, agya pedig úgy zsibogott, mint maréknyi zsizsik a búzaőrleményben.
Úgy látta, az utca végére lesétálni mindenképp kényelmesebb lenne. Másfelől, a Szent Magdolna gyönyörűen díszített tornyai szirénekként csábították őt a távolabbi irányba.
Ha akadt volna csak egyetlen felszentelt épület Sz. Vilmos hatodik emeleti garzonjának közelében, talán azonnal megtette volna első lépéseit a hitélet rögös útján. Így azonban jó ideig lakása apró erkélyén állt, és a felelőtlen várostervezők okozta kihívások felett bosszankodott.
A délután alkonyba fordult, egyre süllyedt alá tengelyén a nap. A hatodik emeleti garzonlakásba besütő sugarak elnyúló árnyékokat vetettek a szoba sarkában álló íróasztalra. Sz. Vilmos letelepedett mellé, és bekapcsolta laptopját.
A következő perceket arra fordította, hogy alaposan ellenőrizze a két intézmény honlapját. Az isteni gondviselés furcsa fintora: mindkét templom naprakész weboldallal büszkélkedhetett. Sz. Vilmos halk sóhajjal nyúlt zakója ujjába, és gondosan összehajtogatott zsebkendőjével megtörölgette nyirkos homlokát. A Református Gyülekezetben hamarosan esedékes istentiszteleten részt venni mindenképpen kézenfekvőnek tűnt. Mégis azon kapta magát, hogy újra és újra visszatér a Szent Magdolna képgalériájában tündöklő, frissen felújított freskót ábrázoló fotókhoz.
Becsukta a laptopot, majd az előszobába sétált, és leakasztotta a sámfáról a bőrcipőjét. Egy ruhakefe segítségével szabad szemmel nem látható szöszöket távolított el barna kordzakójáról. Felkapta a lakáskulcsát, zakójával és cipőjével színben harmonizáló tárcáját, és útnak indult.
Az utcán a munkaidő végét jelző, nyüzsgő forgatag fogadta. Sz. Vilmos belevetette magát a méhkasként felbolydult tömegbe, és kimért, de határozott léptekkel indult el célja felé. Rövid séta után érte el a Szent Magdolna Plébániát.
Egy ideig bizonytalanul álldogált az utcán. Szemével alaposan körbetapogatta a bejáratnál terebélyesedő, súlyos faajtót. Az ajtó egyik nyitott szárnya hívogatón csalogatta őt. Sz. Vilmos felsétált az utcát a templomtól elválasztó lépcsőfokokon, és belépett a templomba.
Az előtérbe érve azonnal megcsapta a hideg. Az odakint tomboló tavasz után hűsítő kendőként terült vállára a templom levegője. Sz. Vilmos csak egy pillanatra borzongott meg, azután beljebb lépett.
A kinti kavalkáddal ellentétben a helyiségben csupán néhány látogató tartózkodott. Egyesek padokban ülve, összekulcsolt kezükre borulva fohászkodtak azért, amire szükséget éreztek. Mások a templom díszeit, a faragott szobrokat, gondosan megmívelt, réz gyertyatartókat, aranyozott kegytárgyakat csodálva sétálgattak fel-alá. Sz. Vilmos elhaladt mellettük, és egyenesen az oltárhoz lépett. Ott azután megállt, és nyakát hátrahajtva nézett fel a mennyezetre.
A freskó még lenyűgözőbb volt, mint a képeken. Sz. Vilmos mérnöki alapossággal, centiméterről centiméterre dolgozta be magába a látványt, gondosan megpihentetve szemét minden apró részleten. Elfogulatlan műértőként csodálta a vénuszi szépségű nőalakok kecsességét, a hurkás ujjú angyalok virgonc tekintetét, bodros, szőke tincseik pajkosságát. Elmeredt az ég vakító kékségén, szinte bőrén érezte a vattacukorszerű felhők puhaságát. Elismeréssel adózott a festmény közepén tornyosuló férfialak erejének és nyilvánvaló bátorságának. Várta, hogy elöntse lelkét valamiféle megkönnyebbülés, de hiába, a mindent átmosó, megváltó érzések nem keltek életre benne.
Csalódottan és némileg bosszúsan fordult el a festménytől és rogyott le a legközelebbi padra.
Egy idős hölgy csoszogott az oltár elé, karján több csokornyi, illatos tulipánnal. Sz. Vilmos tompán figyelte, ahogy a hölgy türelmesen szétszálazgatja a virágokat, elválasztva pirosat a sárgától, lilát a rózsástól, cirmosat a halványtól. Tömzsi, ráncos ujjaival közéjük túrt, és gondosan elrendezgette őket az oltár elé állított vázákban, egyik szálat a másik után. Miután elkészült, büszkén csodálta a művét, majd keresztet vetett, és a kijárat felé indult.
– Nagyon szép virágok – szólt oda Sz. Vilmos, amikor a hölgy elhaladt mellette, és megköszörülte a torkát. A hölgy zavartan torpant meg, de amikor észrevette őt, rámosolygott.
– Kiskertem legszebbjei – dicsekedett pironkodva. – Tényleg tetszenek? – kérdezte félénken.
– Igen, nagyon szépek – ismételte meg Sz. Vilmos.
A hölgy arca felderült. – Akkor jó – örvendezett. – Nagyon szeretem a tulipánokat. Boldoggá tesz, ha másnak is örömet okoznak – azzal biccentett, és lassú, nehézkes léptekkel sétált tovább. Sz. Vilmos tűnődve nézett utána.
– Aztán majd lenyúlják ezt is, mint a többit – dörmögte egy hang morcosan. Sz. Vilmos felkapta a fejét: a sekrestyés állt mellette, a semmiből bukkanva elő. – Jah – bólintott megerősítésként. – Hiába mondom neki, hogy ne hozzon ide virágot hétköznap, csak a misére. Ő mindig hoz, és mindig ellopják – dohogott.
Sz. Vilmos csodálkozva nézett rá.
– Lopnak? A templomból? – kérdezte megütközve.
– Jó, hát nem tudok mindenre odafigyelni! – csattant fel a sekrestyés. – Amióta felújították azt a nyomorult freskót, háromszor annyian fordulnak meg itt. Ezért mondom neki mindig, hogy ne hozzon virágot – folytatta keserűen. – De hiába! Ő megint hoz, és megint ellopják – azzal kezét tehetetlensége jeléül a magasba dobva továbbsietett, hogy néhány pillanattal később egy locsolókannával térjen vissza az oltárhoz.
Sz. Vilmos újra dideregni kezdett, és korgó gyomra is emlékeztette az esedékes vacsoraidőre. Felállt, elhagyta a templomot, és a lakása felé indult. Jártában elhaladt egy virágosbódé mellett. Tárcájából apró ceruzát és noteszt vett elő, és a legfelső lapra gondosan lejegyezte a nyitvatartást.
Útközben még beugrott a henteshez, és kiméretett magának pontosan húsz deka párizsit.
(Fotó: Natalie Bond, kép forrása: Pexels)