Nem hitte el. Egyszerűen nem hitte el, hogy ez vele történik. Vele, és éppen most. Alig ment száz métert, mire az autója, az az Audi, amivel múlt héten gurult ki a szalonból, lerobbant. Az elegáns, tekintélyt parancsoló crossover, a sötétszürke színével és keskeny lámpájával, igazi fenevad volt. Zoltán imádott vele rámenni a többi autó seggére, szinte megtolni őket, azt üzenve, hogy belenyomlak az aszfaltba, öreg, ha a szaroddal nem mész odébb, miközben a hangszóróból teljes hangerőn üvöltött Prokofjevtől a Lovagok tánca. Ettől a zenétől mindig erekciója lett, egyrészt legyőzhetetlennek érezte magát, másrészt eszébe jutott az a bizonyos randi Annával, az Operaházban. Hónapok óta fűzte már, amihez egyáltalán nem volt hozzászokva. Ez a finom nő, akinek a várban volt galériája, és minden pólusából áradt az elegancia, úgy kiöltözött neki, hogy nehezen tudott a dekoltázsán kívül máshová nézni. Anna megbűvölten bámulta a színpadot, ő pedig Annát. Az, hogy a Rómeó és Júliára jöttek, csakis célzás lehetett. Az előadás alatt Anna a kezét fogta, Júlia halálánál már a sliccénél markolászott, aztán csókolóztak, nem törődve sem a hely szellemével, sem azzal, hogy mások mit gondolhatnak. Anna azóta a felesége, a balett zenéje pedig a kedvence lett. Más klasszikust ugyan soha nem hallgatott, de ezt az egyet imádta, főleg, ha a sodró dallammal az új autó mámorító illata keveredett. Azé az autóé, ami most áll, ömlik rá az eső, és neki fogalma sincs, mi baja lehet. Kiszállt, megnézte a motort, majd visszaült, és értetlenkedve bámulta a halott műszerfalat. Lagerfeld zakójából a víz a vajszínű bőrülésre csöpögött.
– Bassza meg! – üvöltötte tehetetlen dühében és ismét kipattant az autóból, majd tiszta erőből belerúgott a bal első kerékbe. Ezt nem hiszem el, ilyen nincs! – hajtogatta, és legszívesebben a visszapillantót is lerúgta volna. Szét fogja perelni az autószalont, nem is, szét fogja perelni az egész Audit! Sötétedett, ő meg itt áll a szakadó esőben az erdő mellett, épp hogy legurult a hegyről, vicc az egész! Annyira elöntötte a harag, hogy észre sem vette a háta mögött álló, vészvillogózó autót.
– Hé, bró, minden rendben? – a sofőr mély hangja áttört a szakadó eső kopogásán. Zoltán megfordult, de elvakította az autó lámpája, így szeme elé tartotta a kezét.
– Minden rendben? – kérdezte ismét dörmögve a férfi.
– Áhhhhh! – szakadt ki a keserűség Zoltánból. – Semmi sincs rendben! Leállt ez a szar! – amikor közelebb ment, látta csak meg a Suzuki volánja mögött ülő férfit, aki közben teljesen letekerte az ablakot, hogy jobban hallja őt. – Lerobbantam, fogalmam sincs, mi a fene baja lehet! Rég úton kéne lennem, az isten verné meg!
– Pattanj be, mielőtt szétázol! Elviszlek, ha gondolod! – ajánlotta fel a suzukis. Zoltán kis habozás után kivett az Audi csomagtartójából egy gurulós bőröndöt, majd az autóhoz rohant, feltépte az ajtaját, és sietve beült az anyósülésre.
– Merre mész? – kérdezte unottan megmentője. Negyvenöt körüli, meggyötört arcú fickó volt, háromnapos szakállal. Az autó textilhuzatából áradt az áporodott cigiszag. Zoltán fintorogva húzta össze magán a zakóját, de be kellett látnia, hogy nem foga melegíteni, annyira vizes lett.
– A reptérre akartam kijutni. Nézd, tudom, hogy baromi messze van, ha…
– Semmi gond. Úgysincs jobb dolgom – vágott a szavába a férfi, majd khaki színű kabátja zsebéből elővett egy összegyűrt cigisdobozt, kipöckölt egy cigarettát, és a meggörbült szálat a szájába vette. –Nem zavar, ugye, bró?
– A te autód, tőlem aztán rágyújthatsz… bró. Zoltán vagyok – nyújtotta a kezét, a sofőr megrázta, majd meggyújtotta a cigit.
– Aha. Na, ember! Te aztán jól megszívtad – állapította meg ahogy elgurultak az út szélén hagyott Audi mellett. Zoltán visszafordult, és a hátsó ablakon át nézte, ahogy egyre távolodnak az autójától, ami keskeny lámpáival gonoszul nézett vissza rá. A látványt végül a függönyként szakadó eső takarta el, és a leszálló éjszaka felfalta körülöttük a tájat. Csak a Suzuki által bevilágított úttest létezett. A férfi egykedvűen dohányzott, a fehér füst fojtogatóan körülölelte Zoltánt, aki megköszörülte a torkát, majd lehajtotta a napellenzőt, és belenézett a tükörbe. Hullámos, deresedő haja teljesen lelapult. Gondosan borotvált arca nedves volt, az orra kipirosodott. Mit fog szólni Anna, ha így meglátja?! Idegesen törölgetni kezdte magát a zakója szélével, de csak még vizesebb lett.
– Levenném a kabátom, mielőtt tüdőgyulladást kapok – mondta, egy keserű félmosollyal kísérve.
– Haver, vedd le nyugodtan, az egészség mindenekelőtt! Dobd csak oda valahová! – mutatott hátra hüvelykujjával. Zoltán nagy nehezen lehúzta magáról a hátához tapadó ruhadarabot, és gondosan kettéhajtotta, mielőtt lerakta volna. A hátsó ülés tele volt kacatokkal, a földön pedig több tucatnyi fehér műanyag flakon sorakozott.
– Ja, vigyázz, nehogy foltos legyen a cuccod! Tedd csak arra a papírkupacra! Úgy. Az asszonynak viszek egy csomó sósavat.
– Minek neki ennyi? – kérdezte Zoltán, miközben bosszúsan próbálta úgy igazgatni a zakót, hogy véletlenül se érjen hozzá a flakonokhoz.
– Takarít. Irodaházakban, iskolákban. Azt mondta, hogy a vécét sósavval lehet a legjobban kipucolni. Főleg, ahol annyian használják.
– Aha. – Zoltán felhúzta az orrát, és megdörzsölte a kezét, mintha már a vécétisztítás gondolatától is undorodna. Sohasem takarított, vécét meg pláne nem. Nem sokkal azután, hogy összeköltöztek, kerestek egy bejárónőt, így Annának sem kellett ilyesmire vetemednie, nem mintha egyébként annyira akart volna. Próbálta elképzelni, hogy a felesége sárga gumikesztyűt húz a gyönyörűen manikűrözött kezére, majd leguggol és nekiáll egy kefével a slozit tisztogatni. Annyira komikus gondolat volt, hogy felröhögött.
– Igen dolgos feleséged lehet – jegyezte meg. – Az enyémről ez nem igazán mondható el.
A férfi nem felelt, csak megvonta a vállát. Zoltán továbbra is dörzsölte a tenyerét, de most már azért, hogy felmelegítse.
– Hideg van, ugye? Utálom az őszt – morogta a férfi kelletlenül. – Jön a mocskos, latyakos idő. Korán sötétedik.
– Nos, igen, igen. Mi, mármint én és a feleségem, ilyenkor lelépünk valahová – felelte, miközben tenyerével törölgette a párát az ablakról, de így sem látott semmit.
– Valami jó kis wellness szállodába mentek, mi? – kérdezte a sofőr.
– Dehogyis, atyaég! – nevetett fel gúnyosan. – Általában Balira megyünk, de annyira tele lett az utóbbi években, hogy lépni sem lehet a sok idiótától. Idén valami másra vágyom. Szeretem, ha a part csak az enyém, ne rohangáljon át a törölközőmön egy gyerek se, érted. Ha azt akarnám, hogy kölykök szaladgáljanak körülöttem, akkor lenne saját.
– Az asszony sem akar?
– Balira menni?
– Nem. Gyereket – a férfi újabb cigit vett a szájába, miközben Zoltánra sandított.
– Nem is tudom. Mielőtt elvettem, mondtam neki, hogy nem vagyok apatípus, érted. Szeretek utazgatni, oda és akkor, amikor akarok. Így elmehetünk enni és bulizni is a világon bárhová. Ebben a gyerek csak akadály.
– Hát igen – fordult felé a férfi, és ráfújta a füstöt. – Az asszony teste is megsínyli.
– Ne is mondd, haver! Mondjuk, a feleségem mindig is nagyon guszta nő volt, bár kellett alakítgatni rajta ezt-azt, hogy százszázalékos legyen. Nem két fillér volt – sóhajtott fel Zoltán, aztán elégedetten csettintett a nyelvével, ahogy felidézte Anna tökéletesre szabott testét –, csak a mellei milliókba kerültek, na meg az a sok kozmetikai kezelés, fodrász, tököm tudja mi!
– Követelőzőek, mi? Semmi sem elég nekik. Húzd csak meg! Ez majd átmelegít – nyújtott a férfi egy laposüveget Zoltánnak, aki a leheletével próbálta melegíteni a kezét. Az elvette, majd nagyon kortyolt belőle. Vodka volt benne, valami olcsó vacak, de most ez sem érdekelte.
– Fúúú, öreg. Ez nagyon jó! – grimaszolt. – Kis bátorságot is nyerek tőle. Na, nem mintha annyira be lennék szarva, csak tudod, mióta Anna lelépett…
– Csak nem? Mégsem volt mesés az élet? Nyaralások, nonstop bulik, új cickók… – sorolta a férfi.
– Érthetetlen, ugye? – Zoltán legurított a torkán még egy adag piát. – Tudod, szerintem mindenkinek van valamilyen életfilozófiája. Az enyém az, hogy mindennek van ára. Megszerzem, amit akarok, bármiről legyen szó. Annával is így volt. Megláttam egy konferencián, és eldöntöttem, hogy megszerzem magamnak. Na, még egy kortyot, ha nem bánod… – Zoltán nyelve megeredt az ereit elárasztó vodkától. Kellemesen felmelegedett, bizsergető érzés járta át a testét. – Szóval, ő egy olyan finom, művelt csaj, érted. Sokáig kérette magát, de tisztában voltam vele, hogy csak idő meg pénz kérdése és végül az enyém lesz.
– Ebben igazad van. Mindennek van ára – bólintott a férfi.
– Sokba fájt nekem ez a nő, nem hagyom csak úgy elmenni – heherészett. A sofőr nem válaszolt, a hirtelen beálló csöndet a mobiljából felcsendülő monoton, bárgyú dallam hasította ketté.
– Itt vagyok! – szólt bele kurtán a telefonba. – Aha, igen. Nincs semmi gond – Zoltánra pillantott. – Nem fogom elfelejteni – és letette.
– Az asszony? – kérdezte Zoltán.
– Az asszony – bólintott a férfi.
– Lecsekkolt, mi? Ezek a nők! A folyamatos ellenőrzési kényszerükkel. Sherlock Holmes kutyafasza hozzájuk képest – Zoltán keze ökölbe szorult beszéd közben.
– A feleséged talált valamit, amitől bepipult, mi? Sohasem lehet elég óvatos az ember – jegyezte meg egykedvűen a férfi.
– Nem, ezek kiszimatolnak bármit, még a legnagyobb óvintézkedések ellenére is! De az ő hibájuk, én azt mondom! Mi a fasznak kellett Annának a mobilomban kutatnia? Teljesen megvadult, és utána már hiába mondtam neki, hogy az a kiscsaj semmit sem jelent nekem, csak rikácsolt, hogy mekkora egy rohadék vagyok, amiért mindenféle riherongy, csóró diáklányt dugok. Jesszusom, békésen készülhetnénk Francia Polinéziába, erre most rohangálhatok utána, hogy kibékítsem! – forgatta szemét, közben legyezni kezdte magát, és nagyot fújtatott.
– Jól vagy, bró? Nagyon izzadsz – vizslatta a sofőr.
– Jó érzés, haver. Jó érzés. Könnyűnek érzem magam, kellemesen ellazultam – mondta, és kissé lecsúszott az ülésében, elzsibbadtak a végtagjai. – Azt hiszem, túl sokat ittam. Mire a reptérre érünk, totál ki leszek ütve. Anna biztosan mérges lesz… hehehehe. Azt mondta, ott fog várni rám, és elrepülünk Párizsba, hogy helyrehozzuk ezt a… ezt a… huh… szédülök.
– Ühüm… – a férfi átnyúlt Zoltán oldalára. Kinyitotta a kesztyűtartót, kotorászott kicsit, majd kivett egy CD-t. – Tarts ki még egy kicsit! Teljesítenem kell egy ígéretet!
Zoltán a szélvédőnek csapódó esőcseppeket bámulta, amiket a következő pillanatban eltüntetett a nyekergő ablaktörlő. Aztán meghallotta a fúvós hangszereket. A mély, hullámzó dallam egyre fenyegetőbben harsogott a hangfalból, szétfeszítve dobhártyáját. Tompa volt az agya, és meg sem tudott mozdulni.
– Érdekes kérés – szólalt meg a férfi. – Gondolom, valami érzelmi töltete van a dolognak. Egyáltalán nem értek a nők nyelvén, de nem az én dolgom bírálni, ki, mit, miért tesz. Benne volt az árban. Mi a szar ez?
Zoltán próbált válaszolni, de a nyelve nem engedelmeskedett.
– Ómeóóóó… Úúúlia… kuvvvaélet… – nyögte. Nyál csorgott le a szája szélén, már az egész teste elzsibbadt. Rongybabaként hevert az ülésben. A sofőr némi együttérzéssel ránézett.
– Nézd, bró! Zoltán. Én nem vagyok rossz ember. Túl régóta csinálom ezt ahhoz, hogy bármilyen élvezetet találjak benne. Belefáradtam a sivalkodásba, a könyörgésbe, a felesleges körökbe. Próbálom úgy intézni, hogy mindenkinek jó legyen. A kuncsaft örül, hogy megszabadul valakitől, én örülök a pénznek, az áldozat meg nem szenved feleslegesen – mondta. – A szer, amit kaptál, igen humánussá teszi ezt az egészet. A feleségednek majd azt mondom, fetrengtél a kíntól, nyugi. Maradjon a mi titkunk – kacsintott Zoltánra, akinek a szemében már csak a fellobbanó rémület volt eleven.
– Az autódat tegnap este megbütyköltem kicsit, különben semmi baja. A kedves feleséged adott kulcsokat. Már, ha érdekel – legyintett. – Nem is olyan rossz ez a zene, bár én jobban szeretem a vidám számokat, amikre azért bulizni is lehet, ez az én ízlésemnek elég komor. Ti, gazdagok, rohadt furcsák vagytok. Na, mi újság? – hajolt Zoltánhoz, aki szép lassan, mint egy sötét tóba, belemerült a kábulatba. A zene hullámai elhalkultak, az esőcseppeket egyre homályosabban látta, míg végül a sofőr ápolatlan képe is egy kis pötty lett csupán, ami tovább zsugorodott, majd eltűnt.
A férfi egy darabig vezetett még, majd megérkeztek egy tanyához. A Suzuki lámpája megvilágította azt a több száz egymásra pakolt, rozsdás hordót, ami hatalmas, barna falként vágta ketté az udvart. A férfi kiszállt, megvizsgálta a hordókat, majd nagyokat fújtatva kihúzta utasát az anyósülésről. Közben az eső is elállt, a férfi pedig visszaült az autójába, és rágyújtott még egy cigire. Míg az egyik hordóban Zoltán teste feloldódott a ráöntött sósavban, a kocsiban a Rómeó és Júlia utolsó dallamai szóltak.
– A jó kurva életbe – borzadt el –, mekkora mázli, hogy soha nem nősültem meg! – állapította meg, majd elindult. Útközben bekapcsolta a rádiót, amin valami egynyári sláger ment, a CD-t pedig kihajította az ablakon.
(Fotó: Erik Mclean, kép forrása: Unsplash)