Ahogy leszállok a villamosról, a gyalogos lámpa pirosra vált. Megállok, a jobb kezem megtalálja a vonaljegyet a kabátomban. Pótcselekvésként átrakom a farmerom hátsó zsebébe, és várok. A visszaszámláló szerint harminc másodperc múlva lesz zöld. Hamarosan elnyel az irodaház forgóajtaja. Huszonöt… huszonnégy… Eszembe jut, hogy milyen jól sikerült a gulyásleves, amit a hétvégén főztem, és elmosolyodok. A mellettem álló lány kérdően néz rám. Nem érti, minek örülök hétköznap reggel, ráadásul pont hétfőn. Fogalma sincs róla, hogy legbelül mennyire fásultan érzem magam. Nem szeretem a munkám, de jelenleg nincs jobb. Szívesebben ácsorognék az út mellett délután négyig, és várnék. A lámpa halk pittyenéssel zöldre vált, kelletlenül elindulok. Közben észreveszem, hogy a sor elején álló zöld autó öltönyös sofőrje kifejezéstelen arccal mered előre, és az ujjaival dobol a kormányon. Felnézek a lámpa tetejére, ahol pörög a visszaszámláló. Még ötvenöt másodperc, és mehetsz, gondolom magamban. A liftben megpróbálom kiszámolni, hogy még hányszor fog váltani a lámpa, mire véget ér a munkaidőm. Cikáznak fejemben a számok, de végül feladom. Matekból sosem voltam jó.
Az égen fekete felhők gyülekeznek, ilyenkor a szokásosnál is szürkébb minden. Mikor elmegyek a konyha mellett, halk zeneszót hallok, és egy pillanatra jobb kedvem lesz. Miközben bekapcsolom a számítógépemet, észreveszek egy barna dobozt a klaviatúra mellett, ,,Sok szeretettel, a kitartó munkádért!” felirattal. Elfintorodom, és megnézem az előző heti statisztikát. Hatan vagyunk a csapatban, megint az enyém lett a legjobb. Nem vagyok boldogabb tőle, mit sem változtat azon a tényen, hogy pótolható fogaskerekek vagyunk a gépezetben. Épp csak megnyitom a telefont, máris csörög. Egy középkorú hölgy felháborodva kérdőre von, hogy merre van a csomagja. Kétségbeesetten próbálom megtalálni a hibát, amikor észreveszem az e-mailt a központi levelezőrendszeren. A csomagok kiszállítása technikai okok miatt egy napot késik. Félkövér, piros betűkkel. Próbálom a mérges hölgy tudtára adni, de nem érdekli, azt mondja, hogy ez csupán mellébeszélés. A fiának holnap lesz a születésnapja, neki még ma szállítsák ki a gémer széket. Mialatt szidalmaz, engem és a céget is, kibontom a dobozt. Katonásan sorakoznak benne a bonbonok. Kétfajta, az egyik fehér, a másik barna, fehércsokis és marcipános. Ellágyul a szívem, a pillanatnyi melegség esernyő a panasz zivatarában. Érzem, hogy különleges vagyok, és fontos. A nő nem hagyja abba, most már kártérítést is követel. Hirtelen észreveszem, hogy a másik sorban egy srác ugyanilyen bonbont bontogat, ugyanazzal az üzenettel. Ellentmondást nem tűrően zárom le a hívást. Dühöt érzek, mégse vagyok annyira egyedi, mint gondoltam! Sokan érdeklődnek még telefonon, ugyanazt kell elmondanom mindenkinek, ki könnyebben, ki nehezebben érti meg.
Tizenegy órakor végre mehetek a jól megérdemelt negyedórás szünetre. Úgy viharzok ki az irodából, hogy majdnem feldöntöm a csoportvezetőt, aki éppen akkor érkezett vissza egy meetingről. A szemem sarkából látom, hogy rosszallóan néz utánam, még a fejét is megcsóválja. Hosszasan nézem magam a mosdó tükrében. Úgy látom, mintha ezalatt a néhány óra alatt a hajam rengeteget őszült volna. Megnyugtatom magam, hogy csak a fényhatás rossz. A WC-fülkében kezembe temetem az arcom, örülök, hogy egy kicsit egyedül lehetek. Ránézek a mobilomra, hátha kaptam állásajánlatot. Felcsillan a szemem, van egy új értesítés. Hátha végre kiszabadulok innen! Remeg az ujjam, amikor megnyitom. A hirtelen jött izgatottság gyorsan tovaszáll. Újabb vevőszolgálati állás. Visszaírok, hogy köszönöm, nem érdekel. Az óra szerint tizenegy tizenkettő. Nagyot sóhajtok, és a zsebembe csúsztatom a telefont. Már csak másfél óra az ebédszünetig, kezdek éhes lenni!
Miközben baktatok vissza a folyosón, elgondolkodom: Vajon most ki áll a pirosnál?
(Fotó: Bas Geerlings, kép forrása: Pexels)