(tizennegyedike)
– Mikor mész? – könnyedén vetette oda a kérdést, majd végighúzta a vajas kést a friss kenyér felszínén.
Sanyi tudta, hogy ebben a kérdésben valójában nem lakik könnyedség, de Ditti úgy tesz, mintha jelentéktelen volna, ezért ő is egy súlytalan mozdulatot választott, amikor a mobiljáért nyúlt, és az alkalmazások közül kiválasztotta a naptárt.
– Mindjárt mondom… Aszongyaaahooogy, huszonhetedikén.
Ditti elgondolkodva rágta a kenyeret, elnézett Sanyi feje felett.
– Az jó, én majd harmincegy megyek.
Sanyi megköszörülte a torkát. Sehogy sem akart lecsúszni a falat, a gyulai kolbász hajszálvékony szeletkéje megkapaszkodott a garatban, mint csónak egy fa gyökerében a zubogó vízesés szájánál. Nem mutathatja, hogy fáj neki ez a harmincegy. Hogy a fenébe tudja így adni a közömböst? Mindegy! Lenyelte az ázott katonát, de az mintha lába nőtt volna, kitámasztotta magát és nyomta a nyelőcsövét. Tovább kellett volna rágni, mielőtt leerőlteti, nagy kortyokban itta rá a vizet, csak utána folytatta a beszélgetést.
– Mi volt a szülőin?
A kérdéstől először csikorogva, aztán Ditti hosszú és részletes válaszától már olajozottan haladt házasságuk hibátlan gépezete. Ditti eljátszotta Kárász Emese anyját, a mindig akadékoskodó szülőt, meg a hümmögő megalkuvókat is. Nagyokat nevettek. Sanyi gyakorlott mozdulattal tekerte a bornyitót a szilikondugóba, ehhez mindig felállt, izmai megfeszültek. A dugó kipukkant az üvegből, tenyerében tartva felesége felé nyújtotta, és elhúzta az orra előtt. Ditti bólintott, és felemelte a talpas poharat. Sanyi nézte, ahogy belekortyol a villányi vörösbe, és elégedetten cuppant.
– Finom – mosolygott rá.
– Tudtam, hogy ízleni fog.
Francia és alpesi sajt darabkákat dobáltak a szájukba, és egyre oldottabban beszélgettek.
– Szép vagy, a legszebb nekem – mondta Sanyi, mikor Ditti felállt, hogy bepakoljon a mosogatógépbe.
Ditti visszatette az egymásra stócolt tányérokat az asztalra, csípőjét lassan billegtetve Sanyihoz sétált, terpeszbe nyitotta formás lábát, és mint aki biciklire vagy lóra száll, beleereszkedett a férfi ölébe. Sanyin azonnal végigfutott a bizsergés, teljesen kiürült a feje, átfogta a nő derekát, és csókolni kezdte az ajkát.
(huszonhetedike)
Még egyszer átnézte a kanapén heverő kistáskát, hogy mindent bepakolt-e, amire a KÖD-ben szüksége lehet, aztán a nadrágjába tűrte a frissen mosott pólót – a pamut megnyugtató otthonillatot árasztott–, felkapta a dzsekijét, megragadta a táska fülét, és elindult a ház folyosóján. Elhaladt a gyerekszoba, a fürdő és a mosókonyha, meg a hálójuk és a dolgozószobák előtt is. A hetedik – utolsó – ajtónál kihúzta a mobilt a farzsebéből, hüvelykujjal feloldotta, pörgette a kijelzőn a kis ikonokat, mint a gyümölcsös játékgépen, míg megtalálta a KÖD-öt. Rábökött, az alkalmazás megszólította:
– Ön belépésre jogosult, adja meg negyvennyolc óráig érvényes, négyjegyű kódját, és lépjen az arcfelismerő elé!
Sanyi rutinosan hajtotta végre az utasításokat, az ajtó diszkrét kattanással nyílt. Látszólag üres helyiségbe lépett. A férfi tele volt várakozással, ezért nem kapkodott. Ha a mobiltelefon zseblámpájával megvilágított körre áll, aktiválódik a szabadság negyvennyolc órája. Dittire gondolt. A munkahelyén van, összevont szemöldökkel áll az osztály és a tábla között, kezében kréta, és nagyon türelmesen magyaráz. Belekapaszkodott a képbe, és elöntötte mellkasát a szeretet. Aztán a rá váró élményeket képzelte el, és ettől úgy érezte, még jobban szereti a feleségét, akivel együtt választották ki a KÖD-öt az áruházban, és aki úgy fogadta el ezt az életükbe érkező új rendszert, mintha csak egy szárítógép vásárlásáról lenne szó. Csodálatos nő! Bekapcsolta a mobil lámpáját, és a parkettát pásztázta vele. A szemközti fal mellett megjelent a neonkék kör.
– Üdvözlöm, Sándor! Készen áll a szabadságra? – kérdezte a falból vagy a padlóból érkező, gyengéd női hang. Sanyit fogorvosának higgadt és kedves asszisztensére emlékeztette.
– Készen állok! – felelte határozottan, és összevissza vert a szíve. Úgy izgult, mint aki az első randevúra készül. Ezt a néhány másodpercet vágyta a legjobban, amelyben végtelen lehetőségek laktak. A párhuzamos élet ígérete.
Remegő lábbal, a táskáját szorongatva lépett a körre. A helyiség egy rockkoncert füsttel borított színpadává változott. Nedves párát érzett a bőrén. Kinyitotta a szemét, belepislogott a ködbe, pont olyan élethű volt, mint a novemberi hajnalok mindent eltüntető fehérsége. Majdnem felordított. Úgy feszítette mellkasát az izgalom, ahogy közvetlenül elélvezés előtt. Félhangosan, szapora lélegzetvételek között mantrázta: aztakurva, aztakurva, aztakurva.
…
Egy kristálycsillár szikrázik a feje felett, hunyorog.
– Jó napot! Segíthetek?
A női hang szakasztott olyan, mint az alkalmazás virtuális segítőjéé. Megrántja a vállát, és a recepciós pulthoz lép. Egy elegáns szálloda halljában áll, a pult mögül egy kosztümös alkalmazott néz rá várakozva. Kellemes jazz szól az udvariasan mosolygó hölgy háta mögül. Sanyi bejelentkezik a szobába, amit a hónap elején foglalt le az alkalmazáson keresztül. Míg ujjlenyomatával igazolja magát, egy pincér lép hozzá, szalvétára ültetett pohárban whiskeyt tesz elé a pultra. Rákulcsolja az ujjait a vastagfalú kristályra, a szívverése azonnal rendeződik. Az első korttyal kiéleződnek az érzékei, ugyanakkor elkenődő mosollyal üdvözli a Tabula Rasa érzését. A hölgy átnyújtja a belépőkártyát, érezze jól magát nálunk, uram!
A tágas szoba hatalmas ágyára ugrik, lábait szétveti és nagyot sóhajt. Fasza! – ez minden, ami most uralja a gondolatait. A hónaljába szagol, rendben van, nem kell lezuhanyoznia. Lassan lélegzik és behunyja a szemét. Melyik legyen? A táncosnő? Gyönyörű lába van és jó a humora, szexi, ahogy nevet. Vagy az ügyvédnő? Ő nagyon be tud vadulni, órákig túrják együtt az ágyat, mielőtt kifulladnak. Vagy a szőke stewardess? Majd kipattannak a mellei a blúzából, és a hangos szeretkezés után összebújva beszélgetnek a világ különös tájairól. Mindegyiküket szereti. Mindegyik férfi, akivé mellettük válhat, óriási lépés az önbizalma megszületése felé. Lemegyek a bárba, határozza el, és ott majd eldől, melyikükkel vacsorázom.
A bárban zongorista játszik, Sanyit a pulton már várja a kedvenc itala.
– Hát, helló – súgja egy izgató hang a fülébe. A stewardess az, Gina. Selymes haja csiklandozza a férfi frissen borotvált nyakát.
Hosszan ölelik egymást. Hogy vagy és merre jártál, itt mindenről lehet beszélni. Dittit is szóba lehet hozni, a stewardess is beszél Albertről. A steak isteni, Gina lazacot eszik salátával, elveszi Sanyi Johnnie Walkerét és bele-belekortyol. Sanyi a nő szőke fürtjeivel játszik, elképesztően érzéki, ahogy a selymes szálak csúsznak az ujjai között. Közelebb húzódnak egymáshoz, csókolóznak. Gina azt mondja, megőrülök érted, Sanyinak ettől szűk lesz az öltönynadrág, egyszerre jó és őrjítő. Sanyi azt mondja, gyönyörű vagy, benned akarok lenni, Gina ettől kipirul, és határozottan keresni kezdi Sanyi nyelvét a férfi szájában. Az előjáték már az asztal alatt elkezdődik, senki sem szól rájuk, minden vendég magával és a partnerével van elfoglalva. Simogatja Gina harisnyás combját, a nő a férfi ölét masszírozza. Nem az italtól tántorognak, amikor elindulnak a lift felé. A lift üres, a negyedikig van pár másodpercük, Sanyi keze ezt az időt Gina mellén tölti, a férfi hangosan hörög, a nő hangosan nyög. A szobában tépik a ruhát, felzabálják egymás testét, mint koplaló az első tál ételt. Gina hangosan elélvez, többször is, Sanyi nem csak a lába között dagad a büszkeségtől, mielőtt a nő gerincoszlopának völgyébe engedi ragadós nedvét. Sokáig simogatják egymást, csendben vannak, a nihil, mint köd a várost, tölti ki a szobát. Ez a legjobb, a semmi, hogy nem kell azt kérdezni, hány óra, mikor kell kelni, megetetted-e a kutyát, lecsavartad-e a fűtést, kikérdezted-e a házit, feladtad-e a csekket. És ha nincsenek ezek a kérdések, válaszolni sem kell rájuk, nem kattognak az agy elhasználódott fogaskerekei, nem cikáznak a kínzó gondolatok, ahogy kétségbeesetten kutatják a megoldást.
Reggel a gyűrött ágy közepén ébred. Gina még az éjjel elköszönt, a semmibe nem tartozhat bele az együtt alvás, mert a semmiben nem lehet szuszogni, horkolni, álomittasan motyogni, áporodott lehelettel ébredni. Ma már egy új semmi vár rá. Jobbra fordul, gömbölyödik, nem gondolkozik, aztán hanyatt fekszik, és érzi, ahogy csigolyáról csigolyára kiegyenesedik a gerince a tökéletes csendben.
Az étteremben a reggeli pazar, újságot olvas a lágytojás felett. A lapban nincsenek hírek. Történetek vannak. Drámai és vidám történetek, másoké. Nem valósak, nem terhelik a lelkét. A szivarral kísért kávé után gyalog indul el az utcán. Nevenincs város ez, de élő. Járnak a buszok, elektromos autók, gyalogosok, működnek a lámpák, nyitva vannak az üzletek. Befordul a következő sarkon, a köztisztasági vállalat épülete fogadja, belép a nagykapun, int a portásnak, aztán egyenesen az öltözőbe megy, ahol az inget és nadrágot narancssárga overálra cseréli.
– Sanyi, de jó látni! Gyere, mindjárt indul a kocsi! – kiált be az ajtón egy nála idősebb, hatvanas férfi. Civilben egy autógyár tulajdonosa, de itt, a KÖD-ben a kollégája.
A zörgő teherautó farán kapaszkodnak, arcukba csap a szél.
– Aztán, hogy van, Misi bá? A térde?
– Tudod, hogy van, fiam, ideát semmi se fáj. Ne is beszéljünk róla! Majd eszembe jut, ha holnap reggel kicsekkolok, addig minden ízületem tökéletes – nevet, kiszökik a pára hibátlan fogai közül, s elveszik a mellettük suhanó utcán. – Inkább te mesélj! Szép menyecskével láttalak tegnap.
– Hú, Misi bá, az a nő – füttyent elégedetten. – Becsületesen dolgoztunk egymáson.
– Na, hát, nekem is eseménydús éjszakám volt, ha itt vagyok, áll a műszer, mint a cövek.
Sanyi elismerően bólogat, aztán nem lehet tovább beszélgetni, munka van, ugranak le és fel, öntik a gépóriás őrlőfogai közé a kukák tartalmát. A KÖD-ben a hulladék sem büdös, és Sanyi izmai boldogan táncolnak a fizikai munkától. Nem csörög a telefon, nem kopognak az irodája ajtaján, nem kell milliókról dönteni, nem zuhan az árfolyam, a stressz egyszerűen nem létezik. Bejárják az egész zajos várost, nyomukban üres hasú kukák maradnak a járdák szélén. A kantinban forró teát és melegszendvicset kapnak a zuhanyzás után, Sanyiban a jóllakottság és a befejezett munka elégedettsége ver tanyát.
Az éjszakát a táncosnő hibátlan lábai között tölti, felszabadult nevetésük visszhangzik a szálloda végtelen folyosóján.
A másnapi reggelit még szertartásosan fogyasztja, de az újságba már nem olvas bele. Dittire és a kislányukra gondol, alig várja, hogy újra lássa őket.
(harmincegyedike)
A monitoron összefolytak a grafikon görbéi, az órára nézett, Ditti nagyjából most lép a KÖD-be. Összeszorult a szíve, de csak néhány pillanatra. Ditti odaát ünnepelt írónő, rajongók várják majd, biztosan férfiak is, de utána hazatér, és még jobban tudják majd szeretni az életüket, és benne egymást. Úgy nő az értékük, mint egy nemes bornak, mert többek lesznek a saját szemükben és egymásnak is, minden Komfortos Ösztön Dimenzióban töltött negyvennyolc óra után.
(Fotó: Gerritt Tisdale, kép forrása: Pexels)