Lassan bandukolunk hazafelé a sötét lakótelepen keresztül. Csönd van, a gurulós bőröndjeink csattogása tölti ki az aprócska játszóteret. Felvonszoljuk magunkat a harmadikra. Az előszobában otthonunk jól ismert illata és a macska szemrehányó nyávogása fogad. A nappali sarkában lerogyunk a kanapéra, és csak nézünk magunk elé. Egy ilyen kiruccanásról hazatérve az utazáson szerzett élményeinket szoktuk megbeszélni. Most csak arra emlékszem, hogy miután elhagytuk Szegedet, megnéztük azt a híres körképet, de fogalmam sincs, milyen volt. Aztán kerültünk kicsit, hogy fagyizzunk egy nagyon híres cukrászdában, de nem tudnám megmondani, hol is voltunk pontosan. Az összes emléket, a fagyi ízét magával vitte egy pillanat, és csak kék és sárga villogás maradt a helyén.
A hűtőből kiveszem a „hátha jön valaki” alkalomra rejtegetett Unikumot, és töltök két pohárral. Férjem először csóválja a fejét, végül megissza.
Aztán csak kóválygunk a lakásban. Kipakoljuk a bőröndöket, válogatom a szennyest, a férjem megeteti a macskát. Megszokott ritmusban váltogatjuk egymást a fürdőszobában. Kezem remeg, miközben kezdem lemosni a sminkem. Nézem magam a tükörben, bőröm halványszürkésre sápadt, ráncaim árkokká mélyültek reggel óta. Egy óra múlva pizsamában ülünk a kanapén, és lassan beszélgetni kezdünk. Óvatosan idézzük fel, hogy ki mit látott, hogy került elénk a motoros, és hogy mindenki milyen rendes és segítőkész volt. Telefonon nézegetjük azt a néhány képet, amit az autónkról készítettem, még a helyszínen, és próbáljuk rekonstruálni a történteket. „Ott ment bele a motor kormánya a motorháztetőbe”, „a rendszámot is letépte”, „magával vitte az egész lökhárítót”. Találgatunk, hogy honnan jöhetett a fiú, és mennyivel. Miért előzött a kereszteződésnél? Miért nem lassított ő is, mint az autósok, akik a kisteherautó mögött jöttek? Miért nem látta a kocsi elejét, vagy legalább a fényszórót?
Érzem, hogy a bizonytalanság felőröl mindkettőnket. Van itthon gyógynövényes altató, beveszek belőle hármat, kínálom a férjemnek, nem tiltakozik, ő is kér, de csak kettőt.
Az ágyban fekve gépiesen pörgetem a közösségi oldalt, és várom, hogy hasson az altató. Nem hiszek a szememnek. amikor a helyi újság oldalán meglátom az autónk összeroncsolódott elejét, és fölötte a címet. „MOTOROST GÁZOLTAK A BEVÁSÁRLÓKÖZPONTNÁL” – mutatom a férjemnek, együtt olvassuk a cikket. „A kurva anyjukat! Három mondatban három hazugság! Még az autó márkáját sem sikerült eltalálni! Ki ez az idióta újságíró?” – és a felháborodásom csak fokozódik, amikor észreveszem, hogy a képeken tisztán látszunk: az egyiken én, az anyukával összekapaszkodva, a másikon a férjem, a harmadikon még a fiú is, ahogy éppen ellátják a mentősök. Dühöngeni kezdek: „Ki egyezett ebbe bele? Felismerhetők vagyunk! Milyen jogon közölnek rólunk képeket? Milyen ember az, aki egy sebesültet fényképez?” – mutogatom a képeket, háborgunk mind a ketten. Akkor villan be a mögöttünk álldogáló fotós alakja. Ezek szerint ő nem a helyszínelőkhöz tartozott! „Mint egy dögkeselyű! Undorító! És még hazudik is! Sajnálom, hogy nem zavartam el.”
A szívem a torkomban kalapál, fejemben az összes ér lüktet, nem tudok elaludni. El akarom terelni a figyelmem, így előveszem a laptopom, és próbálom alakítgatni az Abortusztörténetekbe szánt novellámat. Azt sem tudom, mit olvasok, csak a fiú körül cikáznak a gondolataim. Mi lehet vele? Lehet, hogy be kellene mennünk a kórházba? A Covid óta csak hozzátartozó mehet be, és mi nem vagyunk a rokonai.
Próbálok a novellában megírt eseménnyel, és a hozzá kapcsolódó érzéseimmel foglalkozni. És mint már annyiszor, megnémulok, és megint elönt a szégyen. Pont úgy, mint gyerekkoromban, amikor megpróbáltam másoknak elmesélni a családon belül ért sérelmeimet. Anyám szavai visszhangoznak a fejemben: „Ne szégyeníts meg! Engem, aki felneveltelek! Nagyon vigyázz, hogy mit mondasz, mert könnyen az utcán találod magad! Jól van, árulkodj csak, de ugye tudod, hogy úgysem hisz majd neked senki! Mit gondolsz, kit érdekel az életed és a kis nyomorod?” Potyognak a könnyeim, remegni kezd a kezem a billentyűzet felett, és már nem látom a betűket a monitoron. Lecsapom a laptop tetejét. Igazad van anya, úgysem érdekelne senkit az én „nyomorom”! Egy mozdulattal söpröm vissza tudatalattim biztonságos, hátsó zugába a múltamat. Még az is eszembe jut, a sors nem akarja, hogy nyilvánosságra kerüljenek a harminc évvel ezelőtti események. De az is lehet, hogy az anyám intézte így, ahogy ismerem, ő még a túlvilágról is képes beleszólni az életembe. Talán az sem véletlen, hogy annál a temetőnél történt a baleset, ahol el van temetve.
Tizenegy óra után ráírok az anyukára. „Dani hogy van?” Nem jön válasz, forgolódok, már majdnem elalszom, amikor pittyeg a telefonom, az anyuka üzent. „Dani gerince, koponyája nem sérült, de a lába több helyen eltört, műteni kell. Most CT-re várunk, megnézik, hogy nincs e belső vérzése”. Mit lehet ilyenkor írni egy anyának, aki a kórház folyosóján toporog, és a gyermeke életéért aggódik? – próbálok gondolkodni, nem sok sikerrel. Remegő kézzel írok vissza: „Szorítunk neki!” Félálomban még arra gondolok, hogy remélem a CT-n nem találnak semmit.
Rövid alvás után kipattan a szemem, a pizsamám csurom víz, szívem a torkomban dobog. Azt álmodtam, hogy koromsötétben vezetek, és a semmiből elém kerül egy fekete ruhás gyalogos. A teste szinte áttetsző és az anyámra hasonlít. Fékezek, de már nem tudok megállni. Hallom a csattanást, a szellemlény felszáll, a temető fölött lebeg, és nekem üzen: „Ugye megértettük egymást, kislányom?” Rémülten ülök fel az ágyban, kapkodom a levegőt. Ránézek a telefonomra: pont éjfél. Jól van, nem őrültem meg, csak rosszat álmodtam – mondom ki hangosan, és próbálok nagyokat sóhajtani. Több sms vár, az anyuka írt: „a CT-n nem találtak más sérülést”, „csak a lábát kell műteni”, „most viszik a műtőbe.” Megint szégyellem magam, ha arra gondolok, hogy míg én alszom, ő egy kórházi váróban aggódik a fiáért. Kivánszorgok a konyhába, iszom egy pohár vizet, száraz pizsamát veszek. „Remélem, minden rendben lesz!” – pötyögöm, és megpróbálok újra elaludni.
Hajnali ötkor újra felébredek. Megnézem a telefonom, az anyuka nem válaszolt. Talán ő is tudott aludni valamennyit, szegény. Készítek egy kávét, a bögrémmel visszabújok az ágyba, és ölembe veszem a laptopomat. Próbálom elhessegetni magamtól az álmot. „Hülyeség az egész, csak egy rossz álom volt” – és belekortyolok a kávémba. Gombóc van a torkomban, a forró ital éget, alig tudom lenyelni.
De feladat van! El kell végeznem Évuka instrukcióit! Ki kell javítanom a novellámat, nagyon szeretnék benne lenni a kötetben. Nekem mindig hajnalban jön az ihlet, az írással legalább elterelem a gondolataimat az estéről. Nézem a szöveget, aztán a szerkesztői javaslatokat. Próbálok összpontosítani, de nem tudom értelmezni őket. Iszom még egy kávét, sok cukorral, mert a cukor jó az agynak. Javítgatom a szövegem, de érzem, hogy csak ártok vele, nem akarom tönkretenni szegényt. Úgy érzem, hogy mindent elfelejtettem, amit valaha a traumaírás tanfolyamokon tanultam. Kételkedni kezdek magamban. Az írói képességeimben, a történetemben. Nézem az órát, érzem, hogy ezt nem fogom tudni befejezni. Néhány mondatban megírom Évukának, hogy balesetünk volt. Elnézést kérek tőle, és megkérem, hogy vegyen ki a szerzők közül. Nagyon megértő. Szégyellem magam, úgy érzem, cserbenhagytam. Bámulom a szövegem, és azon gondolkodom, hogy úgyis kilógott volna a sorból, meg amúgy is túl hosszú. Biztos nem is annyira jó, hogy bekerüljön egy könyvbe, ezzel próbálom nyugtatgatni magam. Közben gyászolom a lehetőséget, siratom az elvesztett megjelenést és a könyvbemutatót. Életem első bemutatóját, ahol talán az én történetem is benne lehetett volna a kötetben.
Kifújom az orrom, letörlöm a könnyeimet, és kitápászkodok az ágyból.
Tizenegy óra körül felhívom az anyukát. Éppen úton vannak a kórház felé, csak pár mondatot beszélünk. „Hat órán keresztül műtötték Dani lábát, több helyen el volt törve. A műtétek jól sikerültek. Talán már felébredt.” Gyorsan beszél, mert közben megérkeznek a kórházhoz. Megbeszéljük, hogy délután keressük egymást. Minden jót kívánok nekik, és persze kitartást, Daninak jobbulást.
A történet előzménye itt olvasható:
(Fotó: Isabela Drasovean, kép forrása: Unsplash)