Anna összegömbölyödve kushad az ágyban, a gyűrött plédek és göcsörtös párnák sírhalmai között. Bágyadt napfény csordogál be a sötétítőfüggöny redői alatt. Csípős izzadtságszag párállik a takaróból, a lepedő nyirkos a verejtéktől. Ki kéne cserélnie a huzatot, de ahhoz fel kellene kelnie, és semmi kedve felkelni.
Madarak cserregnek az ablak alatt. Anna a fejére húzza a paplant.
Fojtogató sötétség.
Anna szívverése felgyorsul. Milyen lenne megfulladni?
Elképzeli, hogy víz mélyén fekszik.
Levegőért kapna, de ellenáll a késztetésnek.
Az ajkába harap.
Benntartja a levegőt.
Sajog a mellkasa.
Az anyja is ezt érezte vajon, mielőtt lélegeztetni kezdték?
Anna minden idegszála oxigénért könyörög. A tüdeje sikít.
A mobilja megcsördül az éjjeliszekrényen.
Anna mélyen beszívja a levegőt. Lelöki magáról a paplant, felkapja a telefont, és a kijelzőre pillant.
Már megint Hajni az.
Anna tarkóján égnek merednek a pihék.
Nem veszi fel, de nem is nyomja ki a készüléket. Vár. Amint elhal a csörgés, megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőle.
Hajni biztosan megint be akarja rángatni a kórházba.
Anna dideregve a feje búbjáig húzza a takarót, mintha a súlyos sötétség megóvhatná a félelemtől, csakhogy amitől fél, az maga a félelem; a fagyos, sikamlós, páni rettegés, ami minden alkalommal gúzsba köti a testét, amikor a kórházra gondol: a fehérre mázolt falakra, a fertőtlenítő szúrós bűzével keveredő testszagra, a gépek pittyegő lármájára az intenzív osztályon, meg az apja hamuszürke arcára, semmibe révedő tekintetére…
Elég.
A mobil újra felberren. Anna az éjjeliszekrényre hajítja, és a másik oldalára fordul.
Pisilnie kell, de nincs kedve kimenni a vécére.
Éhes, de nem akarja elvonszolni magát a hűtőig, úgysincs benne semmi, csak néhány fonnyadt narancs, meg egy natúr joghurt, mert hétfő óta vásárolni sem volt kedve, és már vasárnap van, az első nap a héten, amikor végre nem kell az arcára kényszerítenie a mindenrendben-maszkot, amikor végre nem kell kikelnie az ágyból, és nem is fog, még Hajni kedvéért sem, itt fog heverni egész nap, apja is mindig megengedte neki gyerekkorában a lustálkodást, és ahogy behunyja a szemét, és odaképzeli magát a tehénszagú tanyára a gyermekláncfű csomók közé, megint kislánynak érzi magát: napsugárba öltözik a zömök vályogház, Hajni a veteményesben totyog a petrezselyemlevelekhez gügyögve, szellő libbenti mézszőke haját, apjuk moslékot önt a disznóknak, a meleg bizsergeti Anna nyakát.
Valaki felkrákog mögötte. Anna szíve nagyot dobban. Hátrafordul.
Anyja az, rámosolyog, munkától göcsörtös kezét nyújtja. Anna utána kap, de a kép kicsúszik a fejéből, és ő újra az ágyában fekszik; nem lát mást, csak a takarója alatt hömpölygő sötétséget, a gondolatok kipárolognak belőle, mint pórusokból a verejték, és nem marad más utánuk, csak egy elfelejtett gyerekkori emlék napfényízű maradéka.
Anyja még a gondolataiból is elmenekül. Az emlékekben sem akar vele lenni. Anna mellkasa összeszorul.
Egész délelőtt ágyban fekszik. A csupasz plafont bámulja. Ebéd helyett bevesz egy altatót. Végre elnyomja a delírium, dülöngélve lépeget álmok közé szőtt emlékei nyálkás felszínén: hol a tanyán eteti a rikoltozó tyúkokat, hol a városban kozmetikázza a vendégeket. Genny fröccsen a gyulladt pattanásokból. Apát is kikozmetikázhattad volna, károgja Hajni, rendbe hozhattad volna a bőrét, hogy ne fessen úgy a temetésen, mint a csonttá szikkadt kóró, de Anna tovarebben egy másik álomba. Anyja karjába bújik. Hajnikám, becézi az anyja, és Anna nem javítja ki, mert az ölelő kéz puha és gyöngéd, és ha az anyja rájönne, melyik lányát tartja a karjában, hirtelen nagyon sürgőssé válna, hogy leszűrje a húslevest vagy megfejje a tehenet.
De hiszen ő Anna, dünnyögi egy búgó férfihang. Munkától cserzett kéz simul a vállára.
Anna megpördül a tengelye körül.
Szürkésfehér, verejtékben úszó arc mered rá. Lefelé kornyadó, vértelen ajak. Üres tekintet. Halk, gurgulázó nyögések. Csövek, kanülök, szúrós vegyszerszag. Gépek pittyegő lármája.
Zsibbasztó pánik bénítja Annát.
Valahol egy másik életben csengő berreg. Anna szemhéja ólomsúlyú, de felnyitja.
– Tudom, hogy itt vagy! – csendül egy női hang a bejárati ajtó felől. – Engedj be!
Anna azt kívánja, bárcsak visszasüppedhetne a rémálmok közé, de minden akaraterejét összeszedve feltápászkodik, és ajtót nyit Hajninak.
Húga telt arca pirospozsgás a lépcsőzéstől, mézszínű fürtjei dús loknikban omlanak a vállára. Hogy irigyli Anna azokat a tincseket! A tincseket, amiket az anyjuk mindig megsimított, amikor elment a kisebbik lánya mellett, bezzeg az ő pocsolyabarna haját akkor simogatta utoljára, amikor elballagott az elemiből… Hogy irigyli Hajni félszeg, de őszinte mosolyát, a tejfehér bőrét, amit nem gyűrnek redőkbe a gondok.
Irigyel mindent, ami Hajni.
– Aggódtam – csiviteli Hajni. – Nem vetted fel a telefont.
A húga befurakszik a lakásba, lerúgja a csizmáját, ledobja a kabátját a fonott rattan fotelbe az előszobában, a sapkáját a kopott cipőtároló szekrényre ejti, és már az egyetlen szobában jár. Kesztyűje a rozoga komódon landol, Hajni meg Anna ágya szélén, és Annában viharfelhőként hömpölyög a harag a gondolattól, hogy a testvére egy perc alatt kitölti a rendelkezésre álló teret, pont, mint amikor megszületett, és neki ki kellett költöznie a szülői hálóból, és később, amikor az anyjuk szíve szép lassan úgy megtelt Hajni vidámságával és gondtalan csicsergésével, hogy Annának már nem maradt benne hely.
– Hogy megy a gazdaság? – reszeli Anna összeszorított fogai között. Izzadságfolt nő a hálóinge hónaljánál.
– Voltam bent anyánál.
Anna leereszkedik a betonszürke padlószőnyegre, a falnak veti a hátát. Zúg a feje.
– Hiányzol neki.
– Na persze.
– Pedig így van.
– Nem is tud beszélni. Mondta az orvos a telefonban.
Anna nyelve a szájpadlására tapad. Az apja sem tudott beszélni, alig bírta megemelni márványeres kezét, rángatózott az ujja, Anna nem tudta, mit akar, de reménykedve hajolt a szájához, várta a feloldozást, szeretlek, Anna, megloptál minket, de megbocsátok, ám apja torkából nem szavak törtek elő, hanem bugyborékoló hörgés.
Anna hátán végigvágtázik a hideg.
– Szóval telefonáltál. – Hajni felvonja a szemöldökét.
– Persze, hogy telefonáltam.
Az én anyám is, nem csak a tiéd.
– Két megállóra van innen a kórház. – Hajni hangjában szemrehányás csendül.
De én nem tudok… Apa óta nem bírom…
Anna nem találja a szavakat. Hogyan magyarázhatná el Hajninak, mit érez, amikor az izzadt testek bűzével vegyes fertőtlenítőszagra gondol? A villogó számokra a monitorokon, a gépek sípolására?
A húga nem volt itthon, amikor az apjuk beletenyerelt a rozsdás szögbe, Krétán üdült a pasijával. Az anyja sok-sok éve nem beszélt Annával, de akkor felhívta, beszámolt róla, hogy az apja vérmérgezést kapott és kórházba került, és megtiltotta, hogy szóljon Hajninak, hadd pihenjen felhőtlenül szegény, hiszen annyit dolgozik, az apjuk pedig úgyis rendbe jön, és utólag csak nevetni fognak ezen.
De az apjuk nem jött rendbe.
Anna halántéka lüktetni kezd. Hajni nem volt ott, nem kellett nap nap után elviselnie a gyomorforgató halálszagot, látni az apjuk egyre fakuló bőrét, és az ürességet a szemében. Hajni felhőtlenül pihent, amíg az apjuk haldoklott.
Anna tudja, hogy igazságtalan, de nem érdekli. Hajninak semmi köze hozzá, miért nem megy be a kórházba!
– Tudom – fintorog Anna. – Nekem két megálló, neked két óra tömegközlekedés…
– Ha én be tudok menni, te miért nem?
Anna kilöki a fejéből a kórház emlékét. Anyjára gondol. Talán tényleg várja őt? Megfakult emlék hullámzik át az elméjén, egy pisze orrú, lisztes kötényű fiatalasszonyról, aki kislány korában minden este a saját ágyában altatta. Aki Süninek becézte, amiért olykor tüskés a modora, és árnyjátékkal fűszerezett meséket talált ki, amikor Anna beteg volt. Ilyenkor bevackolták magukat a hálóba, felkattintották a kislámpát, és anyja állatokat formált a kezéből: két kinyújtott ujjával nyulat, fektetett kúp alakba zárt kezével sünt, aminek Anna mindig képzeletbeli tüskéket rajzolt a hátára a mutatóujjával. Ilyenkor úgy érezte, ő maga a mese hőse.
Anna szíve megremeg.
Az emlékek összemosódnak, anyja mosolygós arca fintorba torzul, és Anna fülében ott recseg az örökké köztük függő kérdés, hogy Anna miért nem ügyes, okos és engedelmes.
Hogy Anna miért nem Hajni.
– Rám nincsen szükség.
Sosem volt.
Ezért hagyta ott a tanyát. Utálta anyja elégedetlen szájbiggyesztését, amit egyedül neki tartogatott. Anna megelégelte, elvette a spórolt pénzt a tulipánmintás kulcsos ládikóból, és nekivágott az életnek.
– Tudod milyen nehéz volt ellátni a gazdaságot és közben ápolni anyát? Jó lett volna, ha néha benézel segíteni!
– Nekem sem segített senki, amikor…
Anna torkában gombóccá gyűlik a szégyen. Miért is segített volna a családja, miután ellopta minden megtakarításukat? Miért érdekelte volna őket, hogy kicsalták tőle a pénzt, Annát pedig kidobták a munkásszállóról az utcára?
– Amikor a… saját lábamra álltam…
– Senki nem kényszerített, hogy elmenj. Apa a halála napjáig visszavárt.
– Egy szóval sem mondta.
– Mert azt várta, hogy magadtól hazajössz. Hazajössz, és bocsánatot kérsz…
– Jogom volt ahhoz a pénzhez! – Anna arca forró a szégyentől, de nem hátrál meg. – Anya minden fillért neked dugdosott! Jusson Hajnikának fodrászra, körmösre, nyaralásra. Csak azt vettem el, ami járt nekem!
– Elkérhetted volna…
– Anya sosem adta volna oda!
– Anya is hazavárt, tudod?
– Ugyan már! Anyát csak te érdekelted. Mindig! Járj be hozzá a kórházba, zsebeld be, ami maradt a szeretetéből. Mind a tiéd lehet!
Anna kihívóan mered Hajnira. Támadást vár, harcot. Csatázni akar.
Hajni lehorgasztja a fejét. Megtörli a szemét a kézfejével. Feláll.
– Téged hívott… anya…
– Intubálták.
– Magánál van, Anna!
– Nem tud beszélni. Hogyan hívott volna engem?
Hajni szemében könny és értetlenség csillan.
– Nem hiszel nekem?
Anna mellkasa lüktet a gondolattól, hogy hiányzik az anyjának, de lecsitítja a meddő vágyódást. Az anyja nem tud beszélni. Hajni hazudik, rá akarja venni Annát, hogy menjen be a kórházba, ki tudja miért, talán, hogy kínozza…
– Nem. Nem hiszek neked. Tudod, mit hiszek? Így akarsz megbüntetni, amiért nem szóltam, amikor apa bekerült a kórházba!
– Anna…
– Ezért hazudozol, nem igaz?
– Nem hazudok. – Hajni hangja magas, feszes.
– Be akarsz küldeni anyához, hogy ne egyedül szenvedj, hogy ugyanazt a semmit lássam a tekintetében, amit apáéban, mielőtt… mielőtt… – Anna hangja elcsuklik. Szúr a szeme, de a könnyek nem jönnek, nem jöttek az apja temetésén, sem azelőtt; maga mögött hagyta a sírást azon a napon, amikor felnőtt, azon a napon, amikor az anyja utoljára simította a haját. – Márpedig be nem teszem a lábamat még egyszer abba a kórházba!
– Te nem a kórháztól félsz. – Hajni orrlyuka kitágul. – Attól rettegsz, hogy szembe kell nézned anyával! Hogy szembe kell nézned azzal, hogy megloptad és magára hagytad a családodat! Hogy késő helyrehozni, amit tönkretettél!
– Nem is akarom helyrehozni!
– Akkor gyáva vagy!
– Minek tepernék olyasvalaki elismeréséért, aki képtelen szeretni?
– Hát még mindig nem érted? Anya tud szeretni! Te vagy szerethetetlen!
A műanyag falióra kattogva csörtet. Hosszúra nyúlik a csend.
– Takarodj innen. – Anna hangja tompa morgás.
Hajni feltápászkodik. Összeszedi a holmiját. Nem néz Annára, amikor kivonul a parányi lakásból.
Anna visszakuporodik az ágyába. A bensője üres és zsibbadt. Hajni szavai a fejében csikorognak. Te vagy szerethetetlen.
Keserű csomó növekszik a torkában. Kikaparja az altatót az éjjeli szekrényből, bevesz két szemet, víz nélkül nyeli le.
Hidegek az álmai.
***
Anna halántékán hűvös verejték csurog. Csizmája sarka kong a linóleumon. Vakítják a fehér falak.
Te nem a kórháztól félsz.
Megtorpan az intenzív osztály ajtaja előtt. Nagyot nyel.
Bátorság!
Felhúzza a maszkot, belebújik a falra akasztott, áporodott szagú kórházi köpenybe.
Belép a folyosóra, majd a hosszú kórterembe. Pittyegés, testszag, zöld lepedők, fehér köpenyek. Szédül, mégis továbbmegy.
Te nem a kórháztól félsz.
Azonnal tudja, hová forduljon, pedig homályos a szeme előtt a világ, egyedül anyja takaróra ejtett csuklóját látja élesen. Reszketeg léptekkel odabotorkál az ágyhoz. Anyja szikkadt kezén elszürkült a bőr, de ugyanolyan bársonyos, mint gyerekkorában, amikor még Annának is jutott a puhaságából.
Nem emlékszik, mikor guggolt le, mikor ragadta meg anyja kezét. Meredten nézi a kékes ereket a hártyavékony bőr alatt. Nem mer az anyja arcára pillantani. Nem akarja látni a vigasztalan semmit, ami az apja tekintetében gubbasztott a vég előtt, és aminek emlékétől Anna minden éjjel nyugtatóval alszik. A szíve a torkában dörömböl.
Akkor gyáva vagy!
Hajninak igaza volt. Anna tizennyolc éven át gyáva volt, és most is az. Vallani akar, bocsánatot kérni, elmondani, hogy minden nap fájt önmagának lennie, hogy ő is valaki akart lenni, mint Hajni, az eminens Hajni. Elvette a pénzt, hogy megcsinálja a szerencséjét, és utána sokszorosan adja vissza, hogy megmutassa, ő is értékes és szerethető, csakhogy átverték, és ő annyira szégyellte magát, hogy soha többet nem ment haza.
Hát még mindig nem érted? Anya tud szeretni! Te vagy szerethetetlen!
Anna nyelve zsibbadt, aszott gombócok a torkában a szavak, és szédül, egyre csak szédül. A porszürke linóleumba vésett vonalak összefolynak előtte.
Anyja nem mozdul. Ki van zárva, hogy ő hívta ide Annát. Hajni hazudott. Egy dologban azonban igaza volt: te vagy szerethetetlen.
Anna feláll.
Sírni akar, de száraz a szeme. Haragudni akar, Hajnira, az anyjára, saját magára, de az érzések kicsúsznak belőle, mint levágott disznó gyomrából a belek.
Elfordul.
Puha, hűvös kéz simul a tenyerébe.
Anna szíve kihagy egy ütést. Megpördül a tengelye körül, az anyja halványkék szemébe bámul.
Az asszony pillantása lefelé siklik. Anna tekintete az anyja torkába nyomott csőre csúszik, majd le a fonnyadt, összeszurkált karjára. A ráncos ujjak erőtlenül mozdulnak. Anyja fektetett kúpot formál a kezéből. Anna szíve felzakatol.
Lehajol, megsimítja anyja hűvös kézfejét. Tüskéket mintáz a bőrére az ujja hegyével.
– Bocsáss meg… – suttogja.
Anyja ujjai az övéibe fonódnak. Anna szemében forróság gyűlik. A bársonyos könnyek szabadon csurognak az arcán.
Másodközlés, a novella 2022-ben a Marosvásárhelyi KULT Alternatív Kulturális Fesztivál “Életbátorság” novellapályázatán első helyezést ért el.
(Fotó: Kat Smith, kép forrása: Pexels)